Létérzések fekete-fehérben

Horváth Gyöngyvér grafikai tárlata a Györkös Mányi Albert Galériában

Létérzések fekete-fehérben
A nagy földrengéseknek mindig vannak utórezgései – ötlött fel bennem a hasonlat, amikor Horváth Gyöngyvér megkért: nyissam meg kisebb méretű, szerényebb grafikai tárlatát. Merthogy a viszonyítási alap, az a bizonyos, év eleji, Művészeti Múzeum-beli gyűjteményes kiállítása volt. Amellyel hatvanhatodik születésnapján lepte meg magát, stílusosan, hatvanhat munkával. Az utóbbi évtizedekben egyedi technikával készült alkotásainak valamint kollográfiáinak és pasztelljeinek színe-javából összeállított válogatása valóban felért egy földrengéssel. Mind a kínálat, mind pedig a fogadtatás vonatkozásában.

De hogy a mostani csupán utórezgés lenne? Időzítés szempontjából mindenképpen, s a mennyiséget illetően is. Csakhogy egy kiállítás rangját nem a munkák száma, vagy méretei adják meg. A múzeumi, parádésan látványos, sokszínű bemutatkozás után ez a mostani, jobbára a fehér fekete árnyalataiban kimerülő, de folt-vonalrendszerében annál gazdagabb és változatosabb kínálat egyféleképpen szintén gyűjteményesnek nevezhető. Hiszen az utóbbi évek, évtizedek termésének visszafogottabb, intimebb, az asztalfiókokban szerényen  meghúzódó művészi vallomásai kerültek fel premierként a falakra, igazodva a Györkös Mányi Albert Galéria belteréhez és sajátosan családias légköréhez. S mintha a hely szelleme is rányomta volna bélyegét a tárlatra. Művész, műalkotás és kiállítótér hármasa tökéletes harmóniában biztosítja a zavartalan művészi élvezetet.

A kiállítás ötlete nem új. Még annak idején, aktív „szabadságos” korunkban – kollégák voltunk a lapnál – merült fel egy kisebb méretű munkákból megrendezett tárlat lehetősége. Gyöngyi ugyanis, a Szabadság grafikai szerkesztőjeként, munkahelyi kötelezettségből rajzolt. De persze nem csak. Hiszen vérbeli grafikusként, úgymond „szabadidős munkát is vállalt”. Amikor mindennemű tematikai és formai kötöttség nélkül élvezkedhetett a fehér papír és ceruza vagy a bonyolultabb technikai fogások nyújtotta korlátlan lehetőségekben. Akkor születtek azok az apró kis műremekek vagy vaskosabb társaik, és születnek azóta is, amelyek az asztalfiókokban kötöttek ki, de alkotójukkal együtt közönségre vágytak.

Gyökereiben innen eredeztethető ez a tárlat is, amelynek konkrét lehetősége az említett múzeumi kiállításon körvonalazódott. Amikor is a jó szemű és fáradtságot nem ismerő intézményvezető Kós Katalin igent mondott, hogy ezzel az újabb rendezvénnyel bővítse immár határainkon túl is ismert galériája kínálatát. 

A technikák, tematikák és formavariációk eme „horváthgyöngyis” kavalkádjának, Az asztalfiókbólcímű tárlatnak a legfőbb erénye a művészi hozzáállás őszintesége, mélysége és komolysága. Olykor csöppnyi játékossággal is vegyített komolysága. Ami ezeknek az alkotásoknak a sava borsát adja. Az a könnyedség és látszólagos spontaneitás, ahogyan a művész hangulatait, pillanatnyi lelkiállapotát, fel-felcsillanó gondolatait formába önti. Ahogyan megteremti  azt a folt-vonal együttest, ami hű tükre szerteágazó érdeklődési körének, lankadatlan kísérletező kedvének, korlátlanul ívelő fantáziájának, egyszóval komplex művészi egyéniségének.

 Rosner Károly írja Magyar grafikusművészet című, néhány évtizeddel ezelőtt megjelent könyvében, hogy „a legtöbb ember szemében az egyszínű rajzból hiányzik a szórakoztató elem. Nem érzi, hogy az öncélú vonal és forma mögött gyakran nagyobb a színgazdagság, mint a legtarkább képen”. Hát én éppen ezt a színgazdagságot vélem felfedezni Horváth Gyöngyvér itt bemutatott alkotásaiban.

A festészettel is kacérkodó, s kollográfiáiban kirobbanó színsziporkákat megeresztő művész pillanatnyi „kétszínűsége” vetekszik az előbbi műfajoknak a szó szoros értelmében vett  pazar felhozatalával. Itt rejtettebb, mélyebb, kifinomultabb gazdagságokról beszélhetünk. A megsebzett lélek sejtelmes ködökbe fogalmazott sóhajairól, a halványan libbenő árnyak egymásba omló foltszerű megoszlásáról, a halkan suttogó lét, a meg-megrezzenő, könnyed fuvallatok árnyalatgazdagságáról, a sfumatosan lágy vonalú, füstszerűen légies. a szürkék megannyi változatában megjelenített érzelemhálókról, a pislákoló gyertyalángszerű létérzésről, az absztraktba hajló, de a környező valóságtól teljesen soha el nem szakadó antropomorf, zoomorf vagy a növényvilágból táplálkozó művészi reflexiókról.

S hogy milyen ez a művészi megnyilatkozás? Összetett. Kognitív és spontán. Olyan mint létrehozója. Az örök beérkező és örök újra induló, örök kísérletező Horváth Gyöngyvér. Aki hatvanhat évesen  is bátran kijelenti, akárcsak századik életévében Cs. Erdős Tibor tette, hogy még nem jutott el a csúcsra. A csúcsról ugyanis az út már csak lefele vezethet.

Addig viszont még rengeteg tennivalója akad. Ki tudja hány egyedi technikával gazdagítja majd a linómetszet, hidegtű, monotípia és egyéb közismert grafikai eljárásokon alapuló  művészi nyelvezetét?

Meg aztán az asztalfiók is őriz még a jelenlegiekhez hasonló, kiröppenő kincseket. Amilyen például a Holló-ének. Sírdombjáról/ kurta nyárnak/ egyszer ők is/ útra szállnak – mondatja ki Áprilyval a művész a pillanatnyi realitást, hogy aztán a maga élesen- kontúrosan hangsúlyos, rajzos valójában vigye tovább a költői gondolatot, miszerint: Holló párom,/ zeng fölötted,/ zeng fölöttem,/ sorsos ének:/ Csak magamban/ csak magadban/ virradatban,/ alkonyatban/ soha csacska/ csóka-hadban,/ rikácsoló/ vad csapatban.” S mégsem illusztráció az, amit itt látunk – bár a műfaj korántsem idegen a művésztől, élt is vele nem egyszer – ezek a reflexiók önálló művészi alkotások. Átiratok egy témára, ami közös. A kiváltó ok hasonlósága egyértelmű, de a költői és a grafikai megközelítés független is lehet egymástól, hiszen akár Allan Edgar Poe Hollóját is idézhettem volna.         

S akkor még nem szóltam a különféle technikákban felvillanó sasos, pillangós, halas motívumok, a lágy vonalú ívek, spirálisok, párhuzamos vonalak vizuális, de ugyanakkor a formán is túlmutató szerepéről, történelmi-biblikus-mitologikus vonzatairól. Az árnyalatokról. A sejtésekről és sejtetésekről. Az allegorikus, szimbolikus fogalmazásmódról. Az 1956-ot is eszünkbe juttató októberi hangulatról. A felhőfoszlányszerű, belső jelentéstartalommal felruházott, festőiségbe átlendülő grafikai megjelenítésekről.

De szólnom kell a keményvonalas, technikai ihletettségű, idősíkokat vegyítő, múltat a jelenbe transzponáló formavegyületről, az ajtók ablakok, kilincsek szürrealisztikus fantáziajátékáról is, valamint a teljes mértékben a realitás talaján nyugvó városképről s annak még hatásosabb, töredékszerű megjelenítéseiről: a témák, technikák, kifejezési módok sokaságáról. 

A szigorúan értelmezett műfaji határok napjainkban feloldódni látszanak ugyan, többé-kevésbé mégis egyetérthetünk Michelangelóval, aki szerint a festészetnek, szobrászatnak és építészetnek egyaránt a rajz a lényege. A rajz, amiről a festészettel kacérkodó Horváth Gyöngyvér több évtizedes pályafutása során egy pillanatra sem feledkezett meg, s aminek eszenciáját most a maga tisztaságában, fekete-fehér valójában élvezhetjük.  

Elhangzott 2018. október 17-én, a Györkös Mányi Albert Galériában, Horváth Gyöngyvér Az asztalfiókból című kiállításának megnyitóján. Horváth László felvételei