Létélesztő
Vissza

Létélesztő

Bibliai alapgondolat: Mt 13,33: Más példázatot is mondott: „Hasonló a mennyek országa a kovászhoz, amelyet fog az asszony, belekever három mérce lisztbe, míg végül az egész megkel.”

Ki gondolta volna, de nagy hiánycikké vált az élesztő! Olyannyira, hogy a világháló mindig viccelődő népe tréfát is faragott belőle: lisztes lány élesztős fiút keres! – mondja a járványkori társkereső. Ebben a nagy fejetlenségben mindenki péknek vizionálja magát, aki a soha meg nem élt hiány napjaiban a szükséget lerben sütött kenyérrel csillapítja. Nemes gondolat – mit is mondjak! S ha nem megy, sebaj, biztos van videó a Youtube-on, ami elmagyarázza, hogy mit is kell tenni… Vissza az alapokhoz, harsogja hangtalanul szólamát a még mindig könnyed jelen. Nagyanyáink módijában majd mi is feltaláljuk magunkat, mondja magabiztosan a saját felsőbbrendűségének tudatában nevelt 21. század. Mit mondjuk erre? Jól van hát, süssünk, varrjunk, foltozzunk – vissza az alapokhoz!

Most egy másikhoz szeretném kalauzolni Önt. De van egy jó hírem is! Itt is jól jön az élesztő, csak nem olyan, mit nem talál a szupermarketben. Nem csigázom a kíváncsiságát, a vallásról akarok beszélni. De nem úgy, ahogy megszokta, nem a vasárnap délelőttök nyájas-nyúlós hangulatában, nem orrhangon elmondott rutinprédikációk stílusában, mert erre most már nincs idő.

Kezdjük mindjárt ott, hogy amikor tiszta kék ég takarja az életet, akkor könnyű vallásosnak lenni. Amolyan hétvégi hobbifoglalkozás, amit az ember kipipál teendői között. Isten, ima, templom, ünnep – persze, mindez fontos, bólintunk rá, de csak úgy, mint a pohártartó az autó műszerfalán: hasznos, de nem nélkülözhetetlen. Eljárunk, részt veszünk, dagadó mellel mutatjuk az idegeneknek a templomot, és mondjuk el, hogy ez milyen szép, milyen fontos, milyen régi. Megtűrjük a papokat a rendezvényeinken, türelmesen végighallgatjuk sokszor kenetteljes, unalmas beszédeiket, sőt meg is dicsérjük egy-egy jól sikerült közhely-dömping után: szép volt, tiszteletes úr! Mondom, amikor süt a nap, és a polgár békében legel, akkor könnyű vallásosnak lenni. Vagy legalábbis azt mímelni…

Aztán történik valami, és hirtelen beborul. Elüt az élet, ránk dől a gyász, csúszóssá válik a talaj, vagy – mint most – életveszélyes járvány üti fel fejét, és az ember magára marad. Ilyenkor olyan, mintha hirtelen egy üvegburát tennének a fejünkre, ami civilizációnk nyugtató hangjait kizárja, és az ember magára marad a beálló csendben. Először persze kikéri magának, követeli, hogy most azonnal valaki tegyen valamit, jöjjön az állam, a párt, a… De nem jön senki, és a csend kezd nyomasztóvá válni, mert a sűrű sistergésben lassan beszélni kezd a bent. Végletes kérdések démonokká fajulnak, és zuhanunk és zuhanunk. Lassan levetkőzzük megszokott szociális létünk minden zakóját, nyakkendőjét, elfakul a smink, kicserepesedik a rúzs, és a beálló némaságban kapkodunk. A tudós megvonja a vállát, az orvos vészjóslóan sóhajt, a politikus zavart mosollyal hebeg, miközben fejünk körül denevérszárnyon csattog a rettegés.

Most ugye, azt várja a nyájas olvasó, hogy a tiszteletes megvédi a mundért, s kimondja, hogy na, tetszenek látni, itt jövünk be a képbe mi, a papok, az egyház, a vallás, és folyik egy többé, kevésbé jól megkomponált markertingszöveg. De – fájdalom – nem ez lesz! Nem itt jönnek be a papok, hiszen ők egy bekezdéssel feljebb már lemaradtak, a többiekkel egy sorban. Ha itt bármi „bejön”, akkor az csakis a lét elviselhetetlen könnyűsége – hogy Kundera nyelvi zsenialitását idézzük. A „Mi lesz most? Ki vagyok én? Mi értelme ennek az egésznek? Mi lesz, ha meghalok? Mi lesz, ha más hal meg?” jellegű kérdések fájdalmasan disszonáns kórusa. Azaz „bejön” a sivatag.

Jézus – áhá, itt bújik ki a szög a zsákból – negyven napig küzdött a sivatagban. De ő rendkívüli volt, legtöbbünknek több kell ennél. Negyven napig marcangolta magát, amíg kilábalt belőle. Miből is? Hát az üvegburából, ami ránk nehezedik. És közben megtisztult minden szennytől, sallangtól, póztól, azaz ember lett, akinek egyedül van joga beszélni kovászról és kenyérről, no meg a mennyek országáról... Arról a folyamatos kihívásról, amit tanítványa, Pál, a Krisztusnak nevezett, és amit annyiszor vétünk el mindahányan. Arról a magról, amit csecsemőkorunkban a markunkban szorongatunk, de – amint szárazzá válik a tenyér – el is felejtünk. Arról a világról, ami a gondolat sziporkázásában és a cselekedet tüzében kovácsolódik valósággá. Arról a csodáról, ami a lecsupaszított és kisemmizett és megkínzott emberek félelmet legyőző nyugalmából válik valósággá. Arról a naiv rácsodálkozásról, ami a kelő kenyértésztában Isten rejtélyes játékát és gondolatformáló erejét mutatja fel.

E mostani sorozat erről akar beszélni ebben a lecsupaszított korban. Azt akarja, hogy erősítsen és elgondolkoztasson. De nem akar meggyőzni, rávenni, megnyerni valaminek. E mostani sorozat azt célozza meg, hogy önként vállalt kényszer-raboskodásunk során elgondolkozzunk, és igazi, őszinte imára hangolódjunk. Fogadják ezeket a szösszeneteket vitaindítókként. A sivatag végtelenjében, homokba rajzolt vonalakként, amelyhez viszonyulni lehet. Nem kijelentések, hanem A Kijelentés egy-egy zamata, amit ízlelni kell. Ha egyetértünk vele, jó, ha nem, akkor is jó! A lényeg az, hogy abból a gazdagságból, amit Bibliának hívunk erőt merítsünk, azaz nézzük, amint a kovász hatására dagadni kezd a tészta. Hátha sül belőle kenyér is… Ámen!

A rendkívüli hatósági rendelkezések nem teszik lehetővé a személyes részvételű vasárnapi istentiszteletek megtartását. Az egyházak arra kérik a híveket, hogy a világhálón keresztül kövessék a szertartást. A Szabadság segíteni kíván abban, hogy lelkészeink üzenete eljusson a hívekhez ezekben a válságos időkben. Hétfői lapszámainkban unitárius vallási elmélkedéseket olvashatnak.

Fotó: Dávid Ferenc szobra Kolozsváron (Művelődés/Vakarcs Loránt)


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Találkozások Máriával
Milyen szabályok érvényesek a vendéglők ...
Magyar NB I., 26. forduló: Őrzi előnyét ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ