Lenin vagy nem lenni

Lenin vagy nem lenni
Vlagyimir Iljics Uljanov ötvenöt kötetes opuszából nehezen találni maradandóbb tételt, mint a permanens okulásra buzdító mondatot, amely valójában így hangzott: „Államapparátusunk megújítása érdekében a következő feladatot kell mindenáron magunk elé tűznünk: először – tanulni, másodszor – tanulni, és harmadszor – tanulni, és aztán ügyelni arra, hogy tudásunk ne maradjon holt betű, vagy divatos frázis (ami nálunk, minek is tagadnánk, bizony igen gyakran megesik), hogy a tudás valóban a vérünkbe menjen át, hogy teljes mértékben és igazán mindennapi életünk alkotórészévé váljon.” 1923 márciusában jegyzi ezt a fő ideológus, Sztálin meg átveszi, és öt évvel később a kommunista ifjak egyik kongresszusának tribünjéről a csupasz Tanulni, tanulni, tanulni formulát használja – persze ez a rövid bátorítás is tüzeli a fiatal és elkötelezett hallgatóságot.

Visszatérve a lenini impulzus eredetijére, ha leválasztjuk róla az első három szót, bizony időtlenné válik a szöveg mondandója. „Az életnek tanulsz, fiam, és nem a jegyekért/szüleidért”-típusú aranysóhajok mögött szándéktalanul is ott a pragmatizmusba vetett hit; amikor szintén megejtő fordulattal a végzős diákok az életbe való kilépésről, helytállásról hallanak a nedves pillantású szülői-tanári karéjban feszengve ünneplőbe vont alma materük udvarán, megint a konvertálható tudás kerül fókuszba. Jobbkézszabály a fizikában, latin bölcsességek tucatjai eredetiben, a hármasugrás technikája… megannyi fontos, meghatározó (majdhogynem jellemformáló) eleme a pályakezdő profiljának, de ki tudná a minimális útipoggyász érvényes leltárát egy szusszra felmondani?

Készségeket és önálló döntésre való képességet, értékrendet és felelősségtudatot a halomnyi tanmatéria helyett!- ezzel a transzparenssel kellene vonulni hétfőn az iskolákba dacos, tömött sorokban. Mindebből a hétfő érvényes, meg hát az iskola is kicsit. Vagy többet: sulidája válogatja. Mert most éljük át az oktatási autonómia egyik legizgalmasabb korszakát. A kerettanterv marad (s a tavaly kimaradt „ anyag ”pótlásának” riadalma), a helyzetkezelés pedig többnyire az igazgatóság, a tanci/ oszi, meg a szülők asztala… és a diákoké. Soha ennyire nem került a figyelem központjába az oktatás, mint most – sajtolta ki magából a hétvégen legújabb magvas mondatát a tárcavezető. Aki mindössze csak bitorolva birtokolja a miniszteri széket. Előtte való nap ugyanez a kormánytag bevallotta, hogy már ő sem érti, mi történik körülötte. De már ezt is megszoktuk-forma, hiszen harmincszor változott 89 óta a közoktatás vezetése és e dinamikát, vagy ha tetszik mennyiségi felhalmozódást nem követte minőségi ugrás (bár ez nem is törvényszerű, inkább valami szocialista-kommunista szólam). Meg ez a mostani gondos odafigyelés, nos: az egyre inkább dadogó (logikailag és nyelvileg egyaránt inkoherens) kommunikáció mögött csak a kapkodást, a hozzá nem értést látni. Több hónapja, hogy tárcaközi munkacsoport gyürkőzött neki az oktatásbeli gondok megoldásának – ehhez képest csapnivaló az eredmény.

A valós tanulmányi előmenetelt pedig majd félévkor lehet összegezni: a statisztikákból remélhetőleg nem maradnak ki a félig elhallgatott vidéki oktatás problémái, az elégtelen iskolai orvosi személyzet időközbeni feltöltésének aránya, nethálózat-bővítési adatok, és ami e legfontosabb lenne: a tapasztalatok összegzése, és azok függvényében a második szemeszter betervezése. Így csak jobbra várhatunk, lenini buzdítás ide vagy oda, de csakis így számíthatunk érdembeli javulásra.