Lélektől lélekig ható poézis, ragyogó virtuozitás, harmonikus párbeszédek

Életre szóló zenei élmény

Lélektől lélekig ható poézis, ragyogó virtuozitás, harmonikus párbeszédek
Alighogy elkezdődött, szeptember 11-én már véget is ért a hat kamaraestből álló 25. Enescu-fesztivál Kolozsváron rendezvénysorozat. És micsoda fergeteges fináléval zárult!

A világhírű Maxim Vengerov hegedűművész és Polina Osetinskaya zongoraművésznő kamaraestjén a közönség a tisztelet és csodálat mámorával pattant fel a székről, hogy percekig tapsolja azt a fantasztikus előadást, amellyel teljes estét betöltő műsorával a két világsztár a kolozsvári közönséget megajándékozta. Műsorukban három hegedű-zongora szonáta, és Ravel népszerű Tzigane koncertrapszódiája hangzott el, de a technikai és művészi nehézségekben tobzódó teljes program briliáns megvalósítása után, még három ráadásra is futotta az erejükből.

Wolfgang Amadeus Mozart a B-dúr hegedű-zongora szonátát (nr. 32. K. 454) Regina Strinasacchi mantuai hegedűművésznő számára komponálta 1784-ben. Egy héttel a bécsi bemutatót megelőzően éppen csak elkészült a hegedűszólam, de a zongoraszólamra már nem futotta Mozart idejéből, így a zongorakíséretet fejből, az üres kottalap előtt ülve játszotta. Óriási volt a siker. A Vengerov–Osetinskaya zseniális művészpáros tolmácsolásában Mozart zenéje ezen az estén is átütő sikert aratott. Előadásukban a lágy énekszerűségtől a játékos, sóhajos párbeszédekig, a bájos felhőtlenségtől és lírai szépségektől a ragyogó virtuozitásig mindent a hegedű és zongora között megvalósult kiváló harmónia aranyozott be.

George Enescu 2. hegedű-zongora szonátájában (f-moll, op. 6.) a bécsi tanulóévek alatt szerzett kései romantikus hatások, a párizsi évek tanulságai, a francia zenei világ modern hangvétele és eleganciája, valamint az otthonról hozott gyermekkori emlékek, a moldvai ember szomorúsággal-boldogsággal telt lelkivilága ötvöződik. Árnyalt dinamikától díszes zenéjének érzelmi kontrasztokban bővelkedő nagy ívei, a kétségbeeséstől a megnyugvásig, a küzdéstől a beletörődésig, a siratótól a lágy merengésig hullámzó érzelemvilágról tanúskodnak. Fájdalom szövi át a lassú tételt, amelynek nosztalgiájában, mély líraiságában, énekszerűségében helyenként a zongora veszi át a dallamvezető szerepet. A fájdalom hangja ugyan oldódni látszik a finálé virtuóz, táncos fogatagában, de a hegedű húrjai és a fekete-fehér billentyűk harmonikus együttesében, a rafinált dinamikájú lírai pillanatok továbbra is mély érzelmekről árulkodnak.

Richard Strauss Esz-dúr hegedű-zongora szonátájában (op. 18.) formailag még Schumann és Brahms hatása érződik, de szárnyaló, a mélyből a magasba törő zenei gondolatai már a későbbi zenekari költeményeit előlegezik. Kezdő tételének szépségei a romantikus ívelésben, a szép melódiákban, a perzselő szenvedélyben, a rendkívül árnyalt dinamikában, a hegedű és zongora közötti töretlen párbeszédekben rejlenek. Zsúfolt, „vaskos” kísérete alaposan igénybe veszi a zongoristát, de Polina Osetinskayának nem okozott fejtörést, a legnagyobb természetességgel, csillogó virtuozitással, kristálytisztán és színekben gazdagon simult Vengerov bravúros hegedűjátékához. A lassú tétel érzelemdús románc, lélektől lélekig ható poézis, amely Chopin éjjeli zenéinek hangulatát juttatja eszünkbe. Vengerov bársonyos tónusú „éneklő” hegedűjátéka finom lelkületű költői vénáját dicséri. Lassú, súlyos zongorabevezető után, a tulajdonképpeni finálé kirobbanó energiája, szenvedélye, felfelé ívelő szenvedélyes, győzedelmes hangvétele, és a humoros, játékos fordulatok a későbbi szimfonikus költemények előfutára. Egymással „beszélgetve”, egymást kiegészítve, a hegedű és a zongora olyan érzelmeket és erőket szabadított fel, amelyek felemelnek, elvarázsolnak.

Maurice Ravel egy londoni koncerten találkozott Arányi Jellyvel, a 20. századi magyar hegedűiskola egyik legjelesebb képviselőjével, akit a hangverseny után arra kért, hogy játsszon neki virtuóz cigánydallamokat. A Tzigane koncertrapszódiát ez az élmény ihlette. Ravel eredetileg a művet hegedűre és a zongorához hasonló, a cimbalom hangjára emlékeztető luthéál nevű hangszerre komponálta, a kíséretet csak később írta át zongorára, idővel zenekari kíséretes formában is átdolgozta. Hogy miért lett oly népszerű a Tzigane zenéje? Mert a cigány népcsoport sajátos életérzését tükrözi, van benne szenvedély és van benne keserűség, bánat, de móka, humor és játékosság is, miközben előadójától briliáns technikát, pezsgő cigányvirtust, érzelemdús előadást követel. Mindezt és ennél sokkal többet hall(hat)ott a közönség a szombat esti koncerten. Osetinskaya méltó partnerként, helyenként cimbalmot utánozva kísért, Vengerov hegedűje panaszolt, sírt, énekelt, és ha kellett „táncolt” is, miközben egyre forróbb lett a levegő, és érezted, hogy téged is magával ragad a hév. És a ráadások csak ezután következtek: a megható érzékenységgel tolmácsolt Massenet Méditation a Thaïs című operából, Brahms bravúros Magyar tánca, és Enescu lírai-drámai szépségektől ragyogó Balladája.

Maxim Vengerov és Polina Osetinskaya kamaraestjén életre szóló zenei élmény részesei lehettünk. Előadásuk a koncert után is fogva tartott. Útban hazafelé még zsongtak lelkemben az érzelmek, közben azon gondolkodtam, hogyan tudnám egyetlen szóban megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. Végül megtaláltam: tökéletes volt!

(Borítókép: Maxim Vengerov és Polina Osetinskaya kamaraestje zárta a 25. Enescu-fesztivál Kolozsváron rendezvénysorozatot. Fotók forrása: kolozsvári filharmónia/Enescu fesztivál Facebook-oldala)