Lekapom a parókám
Villámvignetták
Villámvignetták
Vissza

Lekapom a parókám

Ha Iokaszté nem tudja megölelni, akkor Oidipusznak semmi esélye. Ha sem Iokaszté, sem Laiosz nem árul el semmit a múltról, akkor szintén. Három lehetősége van csupán: belesimul a szülők hazugságába, alkoholista lesz, vagy szembefordul velük. Egyik sem a boldogság története, mert éppen az a felszabadulás hiányzik belőle, amely a boldogság sajátja.

Természetesen egyetlen Laiosz sem akarja megölni gyermekét, ahogy egyik Oidipusz sem akarja megölni apját. De mert bizonyos értelemben mindkettőnek muszáj megtennie, növekedik a bűntudat, egyre gyűl. Laioszban, akit ebben a társadalom is támogat, a hipertrófiás gőg a tünete, Oidipuszban, akit viszont a társadalom elítél, a hipertrófiás önkorbácsolás. Iokaszté pedig, akit Laiosz egész életében megalázott, továbbra sem ölel. És amikor Oidipusz közeledne hozzá, mert látja, hogy sír, Iokaszté megjegyzi: kihűl a leves.

Én legalábbis így élem meg, és a bölcsességemet abban látom, hogy már nem akarok változtatni. Akármit is cselekedtem, mindig ez a kihűl a leves attitűd volt a jutalmam, vagy egy újabb követelmény a társadalom irányából: legyen fiam! Úgy látszik, sosem leszek elég azoknak, akik retorika szerint annyira szeretnek.

Láttam egyszer egy orosz filmet, valamelyik cárt valami bőrbetegség támadta meg. Kigyógyult belőle, és amikor egyik tanácsosa minden oroszokról magyarázott, lekapta a parókáját: Ezt tették velem minden oroszok! Azt hiszem, sokunknak le kellene kapnunk a parókánkat, ahelyett, hogy hagyományról, kötelességről, gyarapodásról, szaporodásról és egyebekről szavalnánk.

Abban, hogy ezt egyre könnyebben tegyem meg, megint csak Epricsek segített. Addig is ezeket gondoltam, közben azonban magamat rágtam. Most már egyre kevésbé rágom. Akinek nem elég, aki vagyok, az magára vessen.

Dorombolnak a primadonnák

Nemcsak a tárgyaim változtak meg, és azok elrendezése, hanem az állataim is. Kolozsváron egy beagle-nk volt, meggyőződésem, hogy a legjobb kutyafajták egyikének egyik legjobb egyede, aki hasonult is a lyányom kiegyensúlyozott, mosolygós lényéhez – amikor szaladni kezdett egy-egy foci előtt, az egyik srác azt mondta, jó kedélyt terjeszt. Meg is szoktam, hogy le kell vinni, nyaranta egy pipával mentem le vele, s a blokk körül megsétáltattam.

Epricseknél cicák voltak, méghozzá rögtön kétfélék. Hédi, akár egy primadonna, mindenüvé benyávogta magát, ha az ágyat paskoltam, felugrott mellém, simogattam, úgy dolgoztam. Hugó hetekig csak fel-feltűnt, míg végül már velünk aludt, ma meg már el sem tudom képzelni, hogy napokig ne lássam, s ha mégis előfordul, hiányzik.

A cica általában nagy primadonna. Hédi is sündörgött mindenképpen, de amit akart, annak úgy kellett lennie. Alma úgy várt otthon, hogy látszott az arcán, a fogsorán, a fülén az öröm, hogy megérkeztem, míg Hédiéknek mintha csak a simogatásadagjuk hiányzott volna. Azért az mégis megható volt, hogy amikor Epricsek legutóbb Zilahon volt, Hugó lefekvéskor felkapaszkodott a mellemre, és ott dorombolt egy darabig.

Egyelőre azonban még mindannyian Zilahon vagyunk, Hédi ott alszik mellettem, Hugó valamilyen rejtekhelyen lapul, Epricsek tanít, én meg egy újfajta nyugalomhoz szoktatom a szívem.

(Borítókép: Zilahi látkép)

 


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Mától lehet regisztrálni a 11. ...
Az RMDSZ nem támogatja bizalmatlansági ...
Költségvetés-kiigazítás: mire jut több ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ