Lángoló együttélés
Vissza

Lángoló együttélés

Amerika ismét lángokban áll. A tiltakozók rendőrőrsöket gyújtanak fel, összecsapnak a rendőrökkel, rabolnak, rombolnak, őrjöngenek. Az ok: fehér „rendőrök” ismét meggyilkoltak egy afroamerikai gyanúsítottat. Ezúttal nem lőfegyverrel, hanem puszta kézzel. Az egyik rendőr az intézkedésnek valószínűleg ellenszegülő (ezekről a „részletekről” már nemigen esik szó) fiatalember nyakára térdelt és 8 perc 46 másodpercen át úgy fojtogatta, hogy az – bár közben megpróbált kipréselni magából egy-egy mondatot, hogy „Nem jutok levegőhöz” – végül elájult. A rendőr 2 perc és 53 másodpercen át mégsem lazította a szorítást. Mire elengedte, már késő volt. A férfit a korházban sem tudták életre kelteni. A jelenetet Darnella Frazier, egy 17 éves lány a rendőrök fenyegetése ellenére videóra vette és feltette a világhálóra.

Ma sokak szemében közellenségnek számít, hiszen úgymond neki is része van abban, hogy országszerte fellángoltak a tiltakozások. A rendőröket rögtön elbocsátották állásukból, de nem emeltek vádat ellenük. A bírósági orvosszakértő ugyanis nem abból indult ki, hogy Floydot (keresztneve George) megfojtották, hanem abból hogy a fiatalember korábban is egészségügyi problémákkal küzdött. Ezek a körülmények és a letartóztatással összefüggő stressz, valamint a vérében (gyaníthatóan?) jelen lévő drog váltotta ki a halált. (A vizsgálatot a család kérésére egy független orvosszakértő is megvizsgálta és megállapította a fulladásos halál tényét.) A tüntetések hatására a rendőrt végül letartóztatták…

A tüntetők dühe épp oly nagy, mint az amerikai társadalomra jellemző „strukturális rasszizmus”, véli az amerikai sajtó domináns része. És okkal. A baj csak az, hogy – mint Amerikában minden – ez a kérdés is egymásnak gyökeresen ellentmondó politikai álláspontokat generál. A mainstream média erre szemléletes példát is szolgáltatott: a New York állambeli Buffalóban például 2016 és 2019 között egyetlen bűnöző sem esett áldozatul rendőrségi atrocitásnak. Az – ugyanolyan lélekszámú, ugyanolyan arányban afroamerikaiak által lakott és teljesen hasonló bűnözési statisztikát regisztráló – Florida állambeli Orlandóban ugyanez idő alatt 13-an veszítették életüket. A példa (legalábbis szándék szerint) beszédes, hiszen Florida és Orlando republikánus (azaz konzervatív) vezetés alatt áll, New York államot és Buffalót viszont demokraták (azaz liberálisok) kormányozzák. Byron Brown, Buffalo polgármestere az első színes bőrű amerikai polgármester. (2005-ben választották meg.) A helyzet egyértelműnek tűnik: a republikánusok rasszisták, a demokraták antirasszisták.

A helyzet azonban korántsem ennyire „egyértelmű”. Sajnos. George Floyd tragédiája ugyanis a Minnesota állambéli Minneapolisban játszódott le. Az állam kormányzója, Tim Walz a Demokrata – Farmer – Munkáspárt által alkotott, a szövetségi Demokrata Párt kötelékébe tartozó pártkonglomerátum képviselője, ahogyan Jacob Frey a minneapolisi polgármester is ugyanezt a pártalakulatot a képviseli.

Azaz: a sajtó által emlegetett „rendszerszintű rasszizmus” nem kifejezetten politikai természetű. Sokkal inkább az amerikai társadalomtudomány hagyományos téveszméinek szerves következménye. Mindenekelőtt annak a szívósan individualista társadalom-felfogásnak, mely a különböző társadalmi csoportok tagjait nem a szóban forgó közösségek tagjaiként, hanem egyénenként próbálja integrálni a társadalomba. Az utóbbi eljárás egyértelmű asszimilációt jelent. Azaz egy olyan amerikai állampolgár fikcióján alapul, melynek származása, történelmi élményei, bőrszíne és minden más sajátossága lényegtelen, pusztán állampolgársága meghatározó. Feketékről beszélni (azaz csak érzékelni is a fehérek és a feketék közti bőrszínbeli különbséget) önmagában is egyfajta bűntény. A rasszizmus vagy a szegregációra való hajlam jele.

Obama elnökké választásával úgy tűnt, ez a liberális ideológia végérvényesen győzedelmeskedik. Mivel a fehéreknek bélyegzett (amerikai mentalitás szerint voltaképpen euró-amerikaiaknak titulálandó államalapítók) és a kíméletesen afroamerikaiakként emlegetett feketék az amerikai társadalomban maradéktalanul egyenlőkké váltak, a rasszizmust, a kölcsönös ellenérzéseket akár el is feledhetjük. A fehér többség nem csak önnön múltját tagadja meg, ami – legalábbis a feketék ellen elkövetett embertelenségek tekintetében természetes – de valamiféle mazochista önutálatot is közszemlére tesz, anélkül azonban, hogy az állam intézményeiben és a magánszférában birtokolt nyomasztó hatalmi túlsúlyát hajlandó lenne ténylegesen is feladni.

És ez nem csak azért nem következhet be, mert Trump személyében egy minden hájjal megkent, de gyakorta teljesen beszámíthatatlan republikánus került hatalomra. Korántsem erről van szó, hanem arról, hogy Az afroamerikaiak azonban – megnevezés ide vagy oda – zömmel továbbra is megmaradtak négereknek, akiknek nagy része az amerikai társadalom perifériáján, jobbára nyomorban tengődik, és akik korántsem érzik magukat egyenrangúaknak az egyenrangúság színjátékát művészi szinten megjelenítő (főként demokrata) fehérekkel.

Ezt a korábban is nyilvánvaló tényt a koronavírus tette immár letagadhatatlanná. A járvány az afroamerikaiak körében összehasonlíthatatlanul sűrűbben szedi áldozatait. No, nem azért, mert az utóbbiak valamiféle koronavírus által favorizált génekkel rendelkeznének (ahogyan a mi nacionalistáink szerint a románság dák-génjeinek köszönhetjük, hogy a fertőzés minálunk kevésbé pusztít, mint egyéb római eredetű rokonainknál). Nem. Egyszerűen azért, mert nyomorban élnek, nincs egészségbiztosításuk, a rosszul tápláltság, az alkohol, a drogok, a reménytelenség, az élet értelmetlenségének érzete teszik őket (legalábbis többségükben) testileg és lelkileg védtelenebbé a fertőzéssel szemben, mint a fehéreket. Sokuk számára tényleg alig marad egyéb, mint az alkohol, a drog, s az ezekkel összefüggő bűnözés.

Tavaly országosan 1099 volt a rendőri erőszak áldozatainak száma, és kétharmaduk afroamerikai volt. Ugyanakkor a letartóztatás pillanatában az utóbbiak 1,3-szor kevesebben viseltek fegyvert, mint a fehér áldozatok. (Ami mellesleg azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel az afroamerikai bűnözőnél is lehet életveszélyes fegyver.) Rendőrt (talán éppen a zárójelbéli közbevetés igazságtartalma miatt is) egyetlen egyszer állítottak bíróság elé, de őt sem ítélték el. Az, hogy az afroamerikaiak és az euró-amerikaiak valóban egyenjogúak lennének, ahogyan azt a demokraták hirdetik, mindazonáltal meglehetősen távol áll a valóságtól.

Az afroamerikaiak egyénenkénti felemelésének ideája rokonszenves utópia. Sajnos, csupán kivételes esetekben működhet. Azoknak az esetében, akiket – mint Obamát is – csecsemőkorukban kiragadnak eredeti környezetükből, és olyan afroamerikaiként nevelik föl, aki belül voltaképpen fehér, pusztán kívülről fekete. A „sötét bőrű fehér” megnevezés egyébként maguktól – a tényleges helyzetet alaposabban ismerő – fekete emberjogi aktivistáktól származik. Ők nevezték így Obamát, már megválasztása pillanatában. S meglátásuk igaznak bizonyult. Obama két ciklusra kiterjedő uralma gyakorlatilag semmit nem javított az afroamerikaiak helyzetén. Legalábbis a szólamokon túlmenően. Néhányszor még az ő elnöksége alatt is lángba borultak a külvárosok. (A rendőri erőszak egyharmadnyi euró-amerikai áldozata miatt egyetlen egyszer sem. Sem akkor, sem később…)

A magyarázat abban rejlik, hogy az egyoldalúan individualista társadalomszemlélet, mely ma már az egész nyugati világban megkérdőjelezhetetlenné „szigorodott”, eltekint attól a nyilvánvaló ténytől, hogy az emberi társadalmak önszervező rendszerek. Nem lehet őket kényelmes dolgozószobákban vagy egyetemi katedrákon kieszelt ideológiákkal alakítgatni. A társadalmakat csak és csakis az őket alkotó társadalmi csoportok, nyelvi-kulturális közösségek, felekezetek, társadalmi osztályok, nemek, azonos történeti emlékeket és szokásokat magukon viselő közösségek összességének – önrendelkezésen alapuló – kölcsönhatásai alakíthatják. Az egyes csoportoknak maguknak kell kikísérletezniük azokat az erkölcsi normákat, szokásrendeket, múltértelmezéseket és jövőképeket, melyek képessé tehetik őket a társadalmi egészbe való integrációra. Ami természetesen csak és csakis a törvény előtti maradéktalan és folyamatosan karban tartott kollektív egyenlőségen, valamint a másságok közti viszonyok kölcsönösségén alapulhat.

Trump tiltakozik az ellen, hogy Kína felszámolja Hongkong autonómiáját,s maga is megvonja a városállamtól azt a különleges státust, melynek eleddig örvendett. Az azonban eszébe sem jut, hogy az afroamerikaiak számára is lehetségessé tegye, hogy kialakíthassák saját autonómiáikat, hogy ők maguk rendelkezzenek önmaguk fölött. Hogy az egymástól elkülönült, de egymást feltételező közösségeknek érdemes legyen erejüket nem kímélve önmaguk, s ezáltal – az amerikai társadalom egészének további felvirágoztatása érdekében – önnön közösségeik mindenki számára elfogadható és más közösségekkel is elfogadtatható játékszabályait kialakítani.

Ez Trump, de még Obama szerint is megengedhetetlen lett volna és lenne, hiszen ily módon – ha továbbra is a korábbi dominanciaigények irányítanák a modern társadalmakat – könnyen kicsúszhatna a fehérek kezéből a hatalom, s ők válhatnának fokozatosan valamiféle (kíméletesen) másodrendűnek bélyegzett euró-amerikaiakká.

Az autonómiák, implicite az önrendelkezés igényének kialakítása nem megy egyik napról a másikra. Engedni kell a szervesen összetartozó társadalmi csoportokat autonóm (természettudományos terminussal önvezérlő) rendszerekként működni. (A társadalmi közösségekre vonatkoztatott szerves jelző a neoliberális ideológiában a szakmaiatlanság, sőt a rasszizmusra való hajlam csimborasszójának számít.) A diszkriminációt és a szegregációt (melyeknek adekvát értelmezésben semmi közük a rasszizmushoz) nem tiltani kell, hanem segíteni a bennük rejlő lehetőségek kibontakoztatását. Ha ezt a két, manapság súlyosan megbélyegzett, sőt törvényileg tilalmazott jelenséget nem a többség kényszeríti a kisebbségekre, hanem maguk a kisebbségek választják önként – a nekik leginkább megfelelő közösségszervezési formációként –, ahogyan azt mi, kisebbségi magyarok – autonómia változatos formái gyanánt – tételesen is igényeljük, a végeredmény csakis a szó voltaképpeni értelmében vett természetes integráció, más szóval az egyes közösségeknek az egymáshoz való alkalmazkodás folyamatában való megmaradása, vagyis idegen hatások által is gazdagodott önazonosságának megőrzése lehet. Az afroamerikaiakat, a mi romáinkat és bennünket, határon túli magyarokat sem „idegeneknek” kellene fegyelmezniük, „erkölcsre és emberhez méltó szokásokra” szorítaniuk, illetve szoktatniuk, hanem ezeket az értékeket a közösségszerveződés ősrégi kényszereire alapozva nekünk maguknak kellene kigyöngyöznünk. Egymás közt. Ez mindig ekként is történt. S ezután sem történhet másként. (Mi, határon túli magyarok szerencsétlenségünkben is szerencsés kivételek vagyunk, hiszen a mi esetünkben ez a folyamat hova-tovább ezer éves. Bár le máig sem zárulhatott. Hiszen a közösségi értékeknek és normáknak mindig a változó valósághoz kell idomulniuk.)

S mindezt nem pusztán az erdélyi magyar mondatja velem. Az afroamerikai kisebbség képviselőinek nagy része is úgy vélekedik, hogy „Az amerikai állam nem csak érzéketlennek mutatkozott a színes bőrűek gondjai és szenvedései iránt, de maga is részese volt a visszaéléseknek. Következésként mindig is az érintetteknek maguknak kellett kezükbe venniük sorsuk intézését. Függetlenül attól, hogy a fehér társadalom ezt a törekvést elutasította vagy elfogadta. Ami a helyzet megítélésében valóban számított és számít, az az, hogy a társadalom átalakításának formális módszerei nem működőképesek, így aztán az arra kényszerültek, hogy maguk cselekedjenek. (…) Ez így volt a háború után is, és így van ma is.” Az idézet Keeanga-Yamahatta Taylornak, a Princeton Universty Afro-amerikanisztika Kara professzornőjének a New York Times hasábjain megjelent írásából, A düh kirobbanásá-ból származik.

Ennek a törekvésnek a megnyilvánulása a „Black Lives Matter” (azaz „A fekete életek is számítanak”) nevet viselő mozgalom is, mely a tüntetések kezdeményezői közé tartozott. A fenti nézeteket a szerzőnő a From #Black Lives Matter to Black Liberation (azaz „A fekete életek is számítanak mozgalomtól a fekete felszabadulásig”) című könyvében is megfogalmazta.

Az emberjogi mozgalmakra sajnos a politika is folyton rátelepszik. Általános a vélemény, hogy a rablásokat és a gyújtogatásokat az Európában is aktív szélső baloldali Antifa, azaz az önmagukat „antifasiszták” gyanánt aposztrofáló „internacionalista” politikai tömörülés tagjai kezdeményezik. Az alakulatot Trump elnök terroristának is minősítette, s azokat a (főként demokraták által irányított) államokat, melyek nem képesek (Trump szerint nem hajlandóak) a vandalizmust megfékezni, az amerikai hadsereg bevetésével fenyegette meg. Ez a lépés azonban számára sem lenne kockázatmentes, hiszen nem számítható ki, hogy végül is mi kerekedik fölül, a munka és megélhetés nélkül maradt amerikaiak (nem csak a feketék) elkeseredettsége vagy a többség rend és nyugalom utáni vágyakozása.

Ez utóbbi Trump javára szólna, de csak akkor válhatna – az amerikai társadalom egészének szempontjából – eredményessé, ha a fehér többség is felismerné, hogy a helyzet normalizálásához csakis a fekete kisebbség önrendelkezésének valamiféle intézményesítése vezethet el.

A fejlemények, sajnos, sem Amerikában, sem Kínában, sem minálunk, Európában (jelesül mintaszerűen amerikáner „szülőhazánkban”) nem ebbe az irányba mutatnak. Márpedig a nyílt vagy bújtatott asszimilációs törekvések, a kisebbségek közösségi jogainak semmibe vétele vagy egyenesen tagadása soha, vagy csak hosszú és kínkeserves konfliktusok és veszteségek árán vezethet emberhez méltóbb együttéléshez.

Taylor asszony egy másik írásának szavaival ugyanis mára már nyilvánvalóvá vált, hogy „A társadalom egy jelentős része számára az American Way of Life (azaz „Az amerikai álom” – B.B.) működésképtelen.” Márpedig ez az „álom” az utóbbi 2-300 esztendőben – világ szerin tova – a társadalmi kohézió megalapozásának alapvető mintájaként „érvényesült”.

Az emberiségnek tehát új, valóban működőképes társadalmi modellek után kell néznie. Az újra és újra lángokba boruló nagy Amerika helyett talán az évszázadok óta békés kis Svájc, azaz a svájci multinacionális társadalommodell valamely változata válhat követendő – és főként követhető – példává.

Legalább a Trianoni döntés 100. esztendejében.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

TIFF-nyertes magyarul, francia filmek ...
Karantén-kötelezettség nélkül ...
Kóricáljunk Emil Boc-kal

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ