Kós Károly szülőföld képe az Erdélyi dolgok címen 1910-ben megjelent, eddig ismeretlen politikai tanulmánya alapján
Vissza

Kós Károly szülőföld képe az Erdélyi dolgok címen 1910-ben megjelent, eddig ismeretlen politikai tanulmánya alapján

Egy évtizednyi udvarlás, tervezgetés után az építészdiplomával, biztos jövedelemmel és önálló kis házzal rendelkező Kós Károly 1910. október 4-én végre elvehette a reá hűségesen váró menyasszonyát, a türei református lelkész leányát, Balázs Idát. Az ifjú férj határtalan boldogságát, egy révbe ért ember megelégedettségét – mint általában a nagy, igaz és őszinte érzelmeket – versben vallotta meg. A körösfői templom cintermében, kalotaszegi népviseletben álló pár ábrázolásával illusztrálta költeményét: „Kicsi a birtokom… / Kicsi a házam is / De az enyém… / Van egy hordó borom / Egy pár jó barátom / Szép kis feleségem / Egyéb kincsem nincsen / S a török császárral / Sem cserélek én.”

Az erdélyi történelem képek és szavak egységében kifejezhető tárlatán mellé helyezném kilenc évvel későbbi alkotását. Ha illusztrálta volna, bizonyosan a Kicsi a birtokom kezdetű verséhez hasonló grafikai környezetbe helyezte volna az 1919 címet viselő novellájában elhangzó párbeszédet, melyet – mint a nagy, igaz és őszinte érzelmeket – most prózaversben tárt a világ elé. „Mi az ott? / Hunyad. / És azon túl, az a bevágás a hegyek között? / A Körös torka. / És azok a hegyek: / Az a régi erdélyi határ. / És ez? Itt köröskörül mindenütt? / Ez? Ez Erdély… / És ez a föld, amit szánt? / Ez? A mi földünk ez Anna.” Egy ilyen jellegű és tartalmú beszélgetés Kós és felesége között is lejátszódhatott, lehetséges, hogy önéletrajzi ihletésű az idézett diskurzus. Ezzel nagyobb hatást ért el, mint egy hosszas, erőltetett, tudálékos, történelmi értekezéssel. Jól tükrözte Kós Károly határozott történelemszemléletét: bárhogyan módosuljanak a határok, változzanak az állampolgárságok, Erdély földrajzi fekvése, helye nem változik, a szülőföldet pedig minden ott élőnek kötelessége megművelnie.

Az 1910–12 közötti időszakot munkássága kalotaszegi korszakának is nevezhetjük. Abban az időszakban készült el a kódexmásoló Ráskai Lea dömés apáca duktusát követő, harminckét oldalas kézírásos könyvecskéje, a Régi Kalotaszeg. Akárcsak egy igazi kódex, a fekete, közbül a lényeget kiemelő színes, vörös-kék, jellegzetes betűk egyenletesen futó soraival. (A színezés több volt, mint egy kiemelés, a vörös és kék Kolozsvár városának ősi színei.) Építészettörténeti tanulmánynak indult, de annál sokkal több vált belőle: hiteles hangú, a valóságba vegyülő álmok és himnikus vallomások krónikája. Ezt tekinthetjük Kós Károly legszemélyesebb, legintimebb alkotásának, amelyben szabadon kiírhatta magából mindazt, ami csak lelkében összegyűlt. A hosszú sztánai estéken a maga gyönyörűségére a gyertya sárga fényénél, a cserepes kályha vörös lángjánál díszes iniciálékat, színes kódexbetűket vetett avas hártyára. A naplóírás honi hagyományait követte: „Olvastam az emlékírókat, Szalárdit, Csereit, Bethlen Miklóst, Apor Pétert.” És – tegyük hozzá – idézte őket szorgalmasan. A középkori krónikás nyomán a fontos történeti események közé csempészte saját egyszerű életét és egyszerű gondolatait, nem öncélúan, hanem „maradékai” tanulságára. „Én közülük való vagyok, tudom, az ő folytatásuk vagyok. […] Itt, a nagy hegyek között, apáim hímes fejfái között folytatom ott, ahol ők abbahagyták. […] De erős a hitem, hogy így van ez jól. Mert én csak folytatása akarok lenni apáimnak, és munkám folytatása az ő munkájuknak.” Kiolvasható teljes azonosulása Kalotaszeggel, a kalotaszegi néppel és az ottani tájjal. Hitet tett választott szülőföldje mellett. „Az én lábam nyomát pedig eltemetheti a hó, de síromon sohasem lesz korhadt a fejfa, de a felém boruló domb virágos lesz mindig, tudom. És emlegetni fognak engem is és apáimat is az én véreim. […] Az én munkámat folytatják ők, és az én életem örökkévaló lesz bennük. Mert én itthon maradtam.” Ez kevesekre jellemző megállapítás: nem hazament, otthon maradt.

1912-ben Kalotaszeg címen felébresztette a tájegység nagyasszonya, Gyarmathy Zsigmondné Hóry Etelka egykori hasonnevű lapját Csipkerózsika-álmából. Indoklása szerint „a transzilvanizmus érdekében és a haladó erdélyi öntudat ápolására”. Az 1912. január 7. és március 26. között megjelent képes hetilapban erőteljesen politizált, folytatva, kiteljesítve – mint látni fogjuk – a két évvel korábban elkezdett hangot és irányultságot. Kalotaszeg vegyes lakosságú falvai ismételten a magyar-román együttélés kérdéseire fordították figyelmét. A nagypetri református templom címen közölt írásában a falu lakóinak 1848-ban kötött szerződését idézte, amelyben kinyilvánították, hogy bárki támadná meg őket, közösen fogják megvédeni falujukat. A lapban megjelent legfontosabb írásában Erdély és a pesti közvélemény címen keményen ostorozta az Erdélyt gyarmati sorsban tartó, jelentőségét fel nem ismerő budapesti felfogást. Cholnoky Jenő egyetemi tanár előterjesztette egy Kolozsváron felállítandó műegyetem gondolatát, de javaslatát elutasították. Kós dörgedelmes hangon a tervezet mellé állt és felhívta a főváros-centrikusok figyelmét, hogy Erdély „földrajzilag, históriailag, sőt jogilag, s ami a legfontosabb, a köztudatban igenis van és lesz.”

Mi válthatta ki, mi lehetett előzménye az Erdéllyel kapcsolatos országos politikára való nagyfokú odafigyelésének és kemény, határozott hangvételű írásbeli reakcióinak?

Az 1910. évi országgyűlési választás körülményei, a korteshadjárat során tett párt-ígéretek Erdélyre gyakorolható, feltételezhetően negatív hatásainak elemzései igencsak elgondolkodtatták. Ezzel kapcsolatban felmerülő gondolatait, következtetéseit, ítéleteit ismeretlen, életműve elemzése során eddig nem hivatkozott írásában, az Erdélyi dolgok címen, Erdélyi politika alcímen megjelent hatrészes cikksorozatában osztotta meg az olvasókkal. Bibliográfiai érdekesség, hogy munkáját még Kósch Károly névalakban jegyezte.

Tanulmánya első részében láttató erővel jelenítette meg a vonaton érkező pesti korteseket, politikusokat, akik pártjuk nevében megtették csábítónak szánt üzeneteiket. „Általános, egyenlő, titkos választójog” – kezdték ígéreteiket Justh Gyula elnök nevében a Függetlenségi és 48-as Párt képviselői.  Hozzájuk csatlakoztak a szabadelvű Héderváry Károly hívei a nevet változtatott, de korábbi szellemiségét megtartott Nemzeti Munkapárt nevében. Szavaikra egy egész kiterjedt, addig mozdulatlan csoportosulás élénkült meg: a románok. „Önálló, független nemzeti bankot, önálló vámterületet, önálló hadsereget kérünk” – emelt a téten a Kossuth Párt követjelöltje. „Keresztény Magyarországot követelünk, diadalra akarjuk vinni a Regnum Marianumot” – vizionálta Kós Károly a Csík és Gyergyó felől hallatszó kortes-kiáltások hatását, békétlenséget a másvallású székelyekkel. Tisza István párthívei „a király nevével és a magyarság jelszavával” igyekeztek hallgatóságukat megnyerni. A vörös zászlókkal felvonult szocialisták „Jogot a népnek! Pusztuljanak a papok, pusztuljon a rendi Magyarország!” jelszavait skandálva igyekeztek magukra vonni a figyelmet. A környező hegyekben nagy tömegben élő, egyelőre hallgatag románság egyre várta a lehetőséget, hogy ebbe a politikai zűrzavarba beledöröghesse „a maga harci riadóját: Erdély a románoké.”

Kós Károly elgondolkozva összegezte véleményét. „És jönnek, csapatszámra jönnek Pestről, Magyarországról közénk a jelöltek, vezérek és kortesek. Beszélnek, táboroznak, kapacitálnak. Egyik ígéri nekünk az általános, egyenlő, titkost; a másik ígéri a nem egyenlőt, nem általánost, nem titkost; a harmadik a hatalmat kínálja, a negyedik a vallási viszálykodást hozza keresztény Magyarország címén, az ötödik kacérkodik az oláhjainkkal.” Egyre jobban belelovalva magát a témába, erősen nehezményezte, hogy olyanok akarják képviselni Erdélyt, akiknek fogalmuk nincsen az ottani valós viszonyokról. „És vajon Héderváry vagy Justh Gyula tudják-e azt, hogy ezen a földön, itt Erdélyben két és fél millió ember él és abból csak kettőszázötvenezer a magyar, vagyis lakosságának nem is egyharmada. Bizonyára nem tudják, mert különben nem hirdetnék nekünk az egyenlő, általános, titkost és nem fognának kezet oláhjainkkal és nem kegyelmeztek volna meg azoknak az embereknek, akiket bíróságunk nemzet elleni izgatás, magyarság elleni izgatás miatt ítélt el.” Utóbbi félmondatában az 1892-es Memorandum-per nemzettársai körében megdicsőült vádlottjaira utalt.

Gróf Bethlen Istvánnak a – „némelyek kifogásolják Erdély emlegetését” – általánosító megállapítása alkalmat adott Kós számára annak gyakorlati példákon való bemutatására. „Tessék végignézni bármelyik állami középiskola földrajzkönyvét. Tessék keresni benne Erdélyt. Ott megtalálja a Királyhágón túli kerületet vagy a Délkeleti Felföldet, de Erdélyt nem.” Felindultságtól rekedten tette hozzá: „Pedig a régi nevét nem a m. kir. miniszter adományozta, sőt a király sem legkegyelmesebben, legkevésbé pedig a tisztelt földrajzkönyv író tanár úr.”

Írása további részeiben korabeli krónikákra hivatkozva felidézte Erdély múltját, mint az ott élő három nemzet és hét vallás sajátos keveredő helyét. Kitért a fejedelemség időszakára, annak elemzésére, különös tekintettel Bethlen Gábor példaértékű politikájára és az idősebb Rákóczi György alatti szenvedésekre. Felidézte a haza egyes nagyjainak újratemetését: „Visszahoztuk Kossuthot, Rákóczyt, Thökölyt idegen sírjaikból a haza földjébe; eltemettük őket fénnyel, pompával, zarándokoltunk sírjaikhoz és szobrokat állítottunk nekik.” Fájó, keserű szembeállításul megjegyezte, hogy „Barcsay Ákos és Apaffy Mihály, meg Izabella királyné és János Zsigmond, sőt Hunyadi László ismeretlenül, elfelejtve alusszák síri álmukat.” Kossuth Kárpát-medencei „hatvanvalahányadik” után a Kolozsváron felállítandó ércmására való gyűjtéskor néhány erdélyi nevét kérdéssé formálva fejezte ki véleményét. „A nagy Bethlen Gábornak […] Bocskay Istvánnak, Kolozsvár szülöttének, vagy Báthory Istvánnak, vagy János királynak mégiscsak csinált vagy egy szobrocskát, bár egy táblácskát az ő nemzete?”

Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület, a földkérdés elemzése során megállapította: „A magyarországi embernek az volt a jó, ha tagban volt a birtoka, mert intenzívebben művelhette, a székelynek az volt jó, ha közös volt a legelő, az erdő, mert így állatját könnyebben eltarthatta.” Ezt a helyzetet változtatta meg a föld újonnan bevezetett általános tagosítási és arányosítási gyakorlata. Kós Károly szerint ennek hatására „Székelyföldön egész falvakat koldusbotra juttattak és kivándorlásra kényszeríttettek”. 

Ma is sok tanulságot rejtő írását egy öreg székelytől hallott példázattal zárta: „A magyarországi ember, ha elesik, homokra esik. Megüti magát egy cseppet, fáj is egy kicsit, de semmi baja aztán. De mi, ha kirúgjuk a földet magunk alul és elesünk, kemény kőre esünk és bizony megnyomorodunk attól örökre.”

Kós Károly további írásműveinek ismeretében felvethető, hogy az 1910-ben Erdélyi dolgok címen megfogalmazott, alcíme szerint is tanulmány íráscsokra gondolatvilága valóban szellemi alapját képezte mind a Régi Kalotaszeg krónika kigondolásának és megszületésének, mind a Kalotaszeg képes hetilap megindításának és szerkesztési elveinek.

A sztánai Varjúvár megépítésének időszakában szükség szerint több időt töltött a kalotaszegi régióban, állampolgárként érdeklődését felcsigázta és erdélyi emberként meggyőződését felbosszantotta az 1910. év választás korteshadjárata. Már akkor – és nem csak sztánai letelepedése után – mutatott érdeklődést az erdélyi politika, pontosabban Erdélynek a politikában való megjelenése és az ahhoz való viszonyulása iránt. Az erdélyi témakörökben kialakított, adatokon, érveken alapuló véleménye inkább átgondolt és megalapozott világlátást, mint hirtelen, ötletszerű gondolkodást mutat. Az akkor kimódolt és leírt nézetei meggyőződésévé váltak, mindenkor vallott politikai palettájának már akkor minden árnyalatát képviselték. Az ott élő nemzetek és vallások tiszteletben tartásával békéjük megőrzése, a románságnak a három történelmi nemzet mellé emelése, Erdély kulturális vagy területi autonómiájának megtartása vagy kivívása, mindezek annak tudatában, hogy Erdély érdekei – főleg önálló államalakulatként – nem mindig egyeztek Magyarország érdekeivel.

A Régi Kalotaszeg címen elkezdett építészettörténeti tanulmánya ódon hangvételű erdélyi krónikává alakult, majd sajátos időkapszulaként a „maradékok” számára hátrahagyott személyes jellegű üzenetként hagyományozódott. Az Erdélyi dolgok címen idézett írásában már bőségesen citált fejedelemség korabeli história sarokpontjait megismételve, azokat Kalotaszeg történelmére is kivetítette. „Olvasom a régi krónikát, krónikáját a régi, szabad, magyar Erdélyországnak. Nem azt, amit az állami iskolában tanítanak ma. Nem. Hanem elfelejtett históriáját egy elfelejtett világnak.” Központi részt kapott ott is a Kóst sokat foglalkoztató téma, a beláthatatlan – magyarok kipusztulása – vagy nagyon is jól belátható – többségivé válás – következményét magában hordozó látványos román térnyerés.

Az előbbi mondat befejezését végszóként, vagy – a régi krónikáknál maradva – inkább őrszóként értelmezve jobban megérthetjük miért tartotta szükségesnek megírni és éppen a Rákosi Jenő által főszerkesztett Budapesti Hírlap részére elküldeni a Levél a balázsfalvi gyűlésről címen megjelent beszámolóját és helyzetértékelését. „Láttam azt az ünnepet és tudom, hogy az Erdély románságának győzelme volt az rajtunk. Ez a sok különböző ember mind lelkesedésből, saját jószántából jött oda… Ezt mi magyarok nem tudjuk utánuk csinálni.” Mint olvashattuk, az 1910. esztendőben a fővárosból utaztak a választás miatt Erdélybe, az 1911. évben – Kós Károly jóvoltából – végre Budapest kapott valamit politikumot Erdélyből. Már nem kellett csalódottan leírnia: „nem látom magunkat itt. Nem látom Erdélyt…”

     A Kalotaszeg képes hetilapban ismét elővett és jobban kibontott olyan témákat, melyek a már hivatkozott Erdélyi dolgok elnevezésű tanulmányából sejlettek elő. Az Erdély és a pesti közvélemény több részes írásában hivatalos statisztikák tükrében megismételte a sokkoló adatot: „Erdélyben tehát harmadrésznyi magyarság küzd nálánál éppen kétszerte erősebb nemzetiséggel.” Ezt azért hangsúlyozta ki, mert a kolozsvári műegyetem tervét annak ellenére utasították el, hogy „Erdély magyarságának élet-halál kérdése az, hogy a szupremációt gazdaságilag és technikailag is kezében tartsa.” Majd ismét arról értekezett, milyen szerepet játszottak Erdély és fejedelmei a magyar történelemben. Ezért fájó pont, hogy nincs megoldva az őket megillető temetésük kérdése. Harmadikként a hátrányos helyzetű székelység témáját elevenítette fel, most nem a földkérdés, hanem a közlekedés szempontjából. Emlékeztetett, hogy „az erdélyi transzverzális vasút nyomvonala úgy lett jóváhagyva, hogy a székelység közelebb jutott Romániához, mint Erdély nyugati részéhez. Az utolsó 30 esztendő alatt (1870–1900) százezer székely vándorolt emiatt Romániába.” Az összmagyar együvé tartozást nem vitatva, a tagadhatatlanul létező, eltérő gondolkodásmódból eredő nézetkülönbségek magyarázat így adta: „Mert más az erdélyi ember és más a magyarországi, de különösképpen más és nekünk idegen a pesti magyar.”

A politikában szokatlan őszintesége a későbbiekben is megnyilvánult. A Keleti Újság híradása szerint az 1920. esztendő utolsó napján megjelent Kiáltó Szó címen a harsonafúvás erejével szólította meg röpiratában Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyarságát. „A régi Magyarország nincs többé számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsilvánia, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van.” Majd így folytatta. „Kétmillió magyarra, mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek közt nemzeti autonómiánkat. […] Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.” A politikai erő meglétének megcsillantatása után meg kellett szólalnia a mindenkori túlélést biztosító realitást elfogadó hangnak is: „Ma már száraz szemekkel és nyugodt hangon valljuk: igenis, román állampolgárok vagyunk. […] Ma, amikor már elmúllott rólunk az átkozott gyűlölet, mely egy hazájában, egy ősi földjén három esztendővel ezelőtt még ellenségképpen állította szembe egymással Erdély nemzeteit. Ma az Élet nehéz igája és az igazságos Sors egyforma súllyal nehezedik mindnyájunkra, akik itt, Erdély földjén munkánk eredményéből élünk.”

Számára nem jelentett újdonságot a románság politikai térnyerése: „A három rendi nemzet mellett én megláttam a románságot is.” Az erdélyi realitás láttatta meg vele a Trencsén (később Hunyadi, ma Ştefan cel Mare) téren a Memorandum-per miatt tüntetőket és az ellenük vezényelt lovasrohamot, majd a balázsfalvi Szabadságmezőn tartott ASTRA-gyűlést, később a gyulafehérvári nemzetgyűlést, amelyen Erdély románjai kimondták Magyarország román lakta területeinek feltétel nélküli egyesülését Romániával.

Életműve fundamentumát a transzilvanizmus világképérből, szülőföldjéhez való örök hűségéből és az Erdélyt meglakó népek együttműködésének vágyából építette. Példaképe a visszavárt, a mai napig pótolhatatlan „nagy fejedelem”, Bethlen Gábor volt, akinek egykori titkárával, Bojti Veres Gáspárral együtt vallotta: „Oh, vajha avagy ne született, avagy örökké élt volna.”

Mindezek alapján úgy gondolom, hogy az 1910. esztendőben már kialakultak a politikus Kós Károlyt meghatározó alapok, melyek gyűjtőhelye az Erdélyi dolgok címen kiadott tanulmánya. Ehhez ragaszkodva életideje alatt mindent megtett, hogy az erdélyi magyarság a 20. században átélt metamorfózisai után magához térjen és megtalálja folytonosságát, önmaga helyét és szerepét a reá nehezülő balkáni politika fanarióta körforgásában.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Alacsony az átoltottság, nehéz behozni ...
Kezdődhet októbertől a vakcinalottó
Szenátus: januártól nőjön a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • VIDEÓINTERJÚ – Tasnádi Szilárd: ...
  • Egy báró szobra
  • VIDEÓINTERJÚ – Hogyan ...
  • Toleranciagyakorlás
  • Tasnádi Szilárd: szigorítások ...