Megbeszélték, mindketten ugyanúgy próbálnak vigyázni egymásra. Nem fogott kezet. Lesajnáló legyintését látva a másik már tudta, ezentúl a kézfogás lesz az új farokméregetősdi: hogy mersz-e kezet fogni, hogy félsz-e a covidtól, ”hiszel-e” a vírusban. Mert ha eddig nem is, most, pár nappal a nagy lazulás előtt világossá vált, hogy már megint sikerült MI és ŐK táborokat gyártani saját magunkból: vannak, akik vigyáznak, és akik nem. Akik maszkot viselnek, és akik nem, akik betartják a szabályokat, és akik nem, akik tudják, hogy a vírus nincs is, és akik szerint nagyon is van, hiszen „ezek” mindenkit ki akarnak nyírni. Akit pedig nem öl meg a betegség, azzal majd végez az oltás, amit majd akkor is beléd döfnek, ha nem akarod...
Szinte tapinthatóan nőtt a feszültség az elmúlt napokban, engem a járvány kezdeti napjaira emlékeztet. Arra, ahogyan egyesek azért kiabáltak, hogy zárják már be az iskolákat, mások azért, hogy nem csak az iskolákat, a munkahelyeket is, megint mások a WC papíron verekedtek össze a boltban, és a Facebook csak egyetlen kérdést pörgetet a hírfolyamban: hol lehet élesztőt kapni?
Végül is, ha kicsit megerőltetem a memóriám, minden eltelt hétnek volt slágere, hogy éppen kire, miért kellett haragudni, kinek kellett jól odamondani: előbb voltak a hazajövő vendégmunkások, aztán a kanalat nyalogató ortodoxok. Aztán jött két hét viszonylagos heppiség, előbb a magyar húsvéti tojásokat szemlézhettünk, aztán románokat. (Te jó ég, láttátok, mennyi tojást festettek az emberek?! Minek?) Következtek a rendőrök (tudjátok, mikor mindenki megváltoztatta a profilképét) és szorosan mögöttük jöttek a tanárok és az online oktatás. Aztán az spárgaszedők a reptéren, aztán a magyaroknak Iohannis, a románoknak meg mi.
Hát nem klassz? Mindig volt kit utálni.
Most a tízedik héten úgy érzem - mekkora fordulat múlt héthez képes, ha! - leginkább engem utálnak. Leginkább azt, amit én teszek. Leginkább azt, amiben én hiszek. Leginkább azt, amit én gondolok.
Azt hiszem például, nagyon jól tettük, hogy zömében otthonmaradtunk. Sokan azt mondják, semmire se volt jó a karantén, nem is történt tragédia, nem is rogyadoztak a kórházak a sok betegtől. Közben pedig PONT EMIATT NEM TÖRTÉNT TRAGÉDIA. Az a borzalom, amit most NEM LÁTUNK, azért nincs, mert működött a stratégia. Nem látszó eredményeknek nehéz örülni, nehéz értelmét találni. De én örülök neki. És hálás vagyok. Ergo utálnak.
Azt gondolom, ameddig nincs erre a betegségre megbízható hatékony kezelés vagy oltás, addig nem változhat sok minden, a veszély ugyanúgy az életünk része marad. Hát emiatt pláne utálnak. Ez pánikkeltés – mondják. És az oltás – na, azon lehet csak igazán utálkozni. Mintha nem azért úsztuk volna meg mindannyian a szamárköhögést, diftériát, gyermekbénulást, és veszettséget, mert be vagyunk oltva. De ez most mellékes. Most utálni kell. Oltás amúgy sehol a láthatáron, mindenki lenyugodhatna már, a túróba.
Mit mondjak? Elég pocsék érzés, mikor azt látod, hogy megvetnek, mert aggódsz. Mikor megvetnek, mert óvatos vagy, mert bizonytalan vagy, mert elismered, hogy nem tudod a tutit.
A nagy 15-e utáni megnyitásra egyetlen politikám van: a Gondviselésre bízom azt, amire magam már nem tudok vigyázni. Meg rátok, emberek! Rátok, akikkel összefuthatok utcán, buszon (na, jó, buszra egy darabig biztosan nem ülök fel), boltban, bárhol. Kénytelen leszek rátok bízni, hogy vigyázzatok rám, mert ez a hülye vírus ilyen nyakatekerten szimbolikus: mindegy mit hiszel, mit gondolsz, mit teszel – nem csak rád tartozik. Nem a magánügyed. Engem is érint. Senki sem különálló sziget, bla,bla,bla.
Most már a kérdés csak az, hogy bízhatok-e bennetek?
A Concord Floral-t nem tudom hányszor láttam a színházban (sokszor). Így a karantén vége fele egyre gyakrabban jutott eszembe, ahogyan fokozatosan jött szembe az egyre több düh, és türelmetlenség, és egymásramutogatás, hogy ki tehet erről, ki a hibás, ki hazudik, ki tévedett. Még most is dilemmázok, de nagyon, nagyon szeretném, ha végül mégiscsak az Üvegháznak lenne igaza:
„A népesség 10 százaléka mindenképp kegyetlen
Másik 10 százaléka pedig mindenképp könyörületes
A maradék 80 százalék bármelyik irányba befolyásolható
Hát, én eléggé bízom a jövőben
Azt hiszem, az emberek inkább könyörületesek akarnak lenni
Azt hiszem inkább
Azt hiszem, könyörületre hajlunk.”
Sziasztok. Találkozunk a kapun kívül. Majd integessetek.
