Korona-politikák
Vissza

Korona-politikák

A korona-vírus okozta világjárvány a politika fő témájává avanzsált. Világ-szerin tova. Maga alá temette a környezeti válságot, az emberi jogokat, a kultúrát, a sportot, a közéletet. Egyetlen érzület virágzik tovább, a politikai ellenfelek egymás iránti engesztelhetetlen gyűlölete.

Egyes amerikai meg európai újságírók arról cikkeznek, hogy a világjárvány nyugati elterjedését a populisták, mármint Donald Trump és Boris Johnson idézték elő azzal, hogy a veszélyt jó ideig nem voltak hajlandók komolyan venni. Az olaszokról, mivel ott szocialista kormány van uralmon, a sajtó is elnézőbben nyilatkoznak. (Az egyik jellemző írás Carlsten Friedler: „A korona-krízis leleplezi a populistákat” című, mely a Kölner Stadt-Anzeigerben található, említést sem tesz róluk.) „A populizmus minden alkalommal a felelősség elhárításának stratégiája – és merőben összeférhetetlen a demokratikus kormányzás alapelveivel” – állítja a Friedler, aki szinte kéjjel sorakoztatja fel az amerikai kormányzat mulasztásait. Az Egyesült Államokban a cikk megírásának pillanatában 140 000 megbetegedés van, de máris 205 halott. Németországban jóval több a megbetegedés, de csak 44-en estek áldozatul a járványnak. Ami – a szerző szerint legalábbis – az amerikai egészségügy felkészületlenségének meggyőző bizonyítéka. Kaliforniában, New York Államban, Floridában a szakemberek többmillió fertőzéssel számolnak, de az intenzív osztályokon már most mindenütt súlyos ágyhiány mutatkozik.

Persze az is igaz, hogy – amint arról a Die Welt egyik írása is beszámol – az amerikai fiatalok a kormányzati intézkedéseknek fittyet hányva mulatoznak.  A Miami Beach-en strandolók egymás hegyén-hátán. (A cikk címe: „A koronavírus elárasztja a Amerikát – a fiatalok mégis tovább ünnepelnek”.)

Más német szerzők szerint Boris Johnson is tovább pózol, miközben a járvány Angliában is szedi áldozatait. A tételmondat: „A korona-krízis nem a populisták órája.” A kommentár lényege: „Ezúttal tényekről, gyakorlatias cselekedetekről, valóságérzékről és nem politikai beszédekről lenne szó. Márpedig a populisták inkább az utóbbiakhoz értenek.”

Különös módon Orbán Viktor kimarad a felsorolásból, sőt Sonja Gillertnek, a Die Welt politikai szerkesztőjének „Csak Kína segíthet rajtunk” című cikkében sem esik szó róla. Pedig a szerzőnő az olasz kormány külügyminiszteréről, Luigi di Maioról (akit ellenfelei előszeretettel emlegetnek „kínai miniszter” gyanánt is) és a szerb elnökről, Alexander Vuĉićról is lerántja a leplet. A cikk címében szereplő idézőjeles mondat is Vuĉić szájából származik. Vuĉić ugyanis, amikor az európaiak egyszerűen megtagadták a segítséget, levélben fordult a kínai pártfőtitkárhoz. Xi Jinping rögtön segítségére is sietett.

Akárcsak az „Európa-szkeptikus” olasz külügyminiszternek, Luigi di Maionak. Kína csapatnyi tapasztalt orvost és több tonna orvosi segédeszközt küldött a szorult helyzetben lévő Olaszországba és Szerbiába.

A német sajtó az okokat is feltárja. Egyrészt Kínát a világjárvány kitöréséért közvetlen felelősség is terheli. Másrészt Olaszország és Szerbia (egyéb kelet-közép európai államok, köztük Magyarország mellett) részt vállal a kínaiak által kezdeményezett úgynevezett „selyemút” kiépítésben. (Az olaszok egyébként a G7-ek közül egyedüliként.)

Ami Kína felelősségét illeti, a feltevés megalapozott. A kínai kormányzat ugyanis a kommunista diktatúrák általunk is jól ismert módszertana szerint igyekezett szőnyeg alá söpörni a botrányt, s amikor a járvány ténye kétségtelenné vált, továbbra is halogatta az intézkedéseket. A fiatal vuhani orvost, Li Wenliangot, aki először döbbent rá, hogy egy új, eddig ismeretlen vírus jelent meg, súlyosan meg is büntették. Felismerését ugyanis interneten – a pártszervek tudta nélkül – néhány hozzá közelálló kollégájával is megosztotta. A titkosszolgálat a chattelést is (mint gyakorlatilag mindent) lehallgatta. Röviddel rá – 34 évesen – maga az orvos is belehalt a fertőzésbe. Pedig a járványnak, ha a később bevezetett drasztikus intézkedéseket közvetlenül Li Wenliang felismeréseit követően vezetik be, és talán magának a világjárványnak is elejét lehetett volna venni. Igaz, később az olasz, a német, a spanyol hatóságok is heteket bizonytalankodtak. Az persze tény, hogy a diktatúrák tényeket eltussoló tilalmai és a demokráciák bizonytalankodásai közt lényegi különbség van. Ez azonban az áldozatok szempontjából meglehetősen sovány vigasz…

A kínai segítőkészség hátterében tehát némi lelkiismeretfurdalás is meghúzódik. Ami persze a kínai elvtársakat nem akadályozza meg abban, hogy manapság már – a krízis által Kínánál is jobban sújtott – Európa önzetlen segítőjének pózában tetszelegjenek. „Kína küzdelme a járvány ellen – írja a kommunista párt szócsöveként számontartott „Népújság” önelégült kommentátora – azt jelzi, hogy az ország nagyhatalmi felelősségtudattal siet a bajban lévők segítségére.” S valóban Kína ma már „irgalmas szamaritánusként” segíti Itália, Spanyolország és Franciaország egészségügyi rendszerét.

Németország kimarad a felsorolásból. Ami érthető, hiszen a kínaiak nem csak az Egyesült Államokkal folytatnak kereskedelmi háborúkat, de európai terjeszkedésük (lásd selyemút) Németország érdekeit is súlyosan veszélyezteti. Kína a német vállalatokat kiszoríthatja az európai piacokról. A német ingerültség tehát érthető. A német sajtó azt is kiderítette, hogy a kínai segélyek jelentős része nagyvállalatoktól ered, a kínai állam „ajándékai” voltaképpen exportnak minősülnek, azaz korántsem ingyenesek. Maguk is részét képezik az európai piacok további „lerohanásának”.

Sajnos Alexander Vuĉić állításában, miszerint „Rajtunk csak Kína segíthet” szintén van igazság. A németek egy adott pillanatban – a védőmaszkokra és egyéb orvosi kellékekre vonatkozóan – még az Unión belüli partnerekkel (például Magyarországgal és más keleti államokkal) szemben is exporttilalmat léptettek érvénybe. (Igaz, az utóbbit uniós nyomásra végül feloldották.) Az uniós tagjelölt Szerbiával azonban nem tettek kivételt…

Igaz, a németországi helyzet sem rózsás. Az ország ugyanolyan felkészületlen, mint populista ellenlábasai. A német klinikák intenzív osztályain mindössze 30 000 ágy áll rendelkezésre, miközben a járvány tetőzésének júniusra várt napjaiban a járvány kezelésére kidolgozott forgatókönyvek megválasztásától függően 200 ezer és félmillió közt lehet azoknak a száma, akik intenzív ellátásra szorulnak. A következő hónapokban tehát – legrosszabb esetben – Németország is 700 ezer, legkedvezőbb esetben 100 ezer halottal számolhat.

Ezek a tények azonban a német sajtót sem akadályozzák abban, hogy munkatársai a járványt a kormányzat propagandisztikus céljainak rendeljék alá. Ahogyan a magyarországi ellenzék is mindent megtesz azért, hogy Orbán Viktor kormányát a legelképesztőbb szándékokkal vádolja meg. (Elég, ha csak azt a vádat említjük, hogy a járvány kezelésével Orbán két legyet ütne egy csapásra: pénzt vonna meg az egészségügytől és – a nyugdíjakat megspórolandó – megtizedelné a nyugdíjas korosztályt.)

Az ember azt hihette volna, hogy a jelenlegihez hasonló, súlyos válsághelyzetben képessé válunk arra, hogy értelmesen és kulturáltan megvitassuk a krízissel kapcsolatos alapkérdéseket. Erre valóban szükség is lenne, hiszen az egyes országok adottságainak (a népesség életkori összetételének, kulturális szokásainak, gazdasági potenciáljának megfelelően) a járvány levezérlésének eltérő forgatókönyvei közül kell kiválasztani a legmegfelelőbbet. S ha ez megtörtént, fegyelmezetten és egyöntetűen életbe kell léptetni a szükséges intézkedéseket. Az emberi szenvedés mérséklése és a halálesetek megelőzése érdekében.

Úgy tűnik, erre továbbra sem igazán vagyunk képesek.

Pedig a Die Welt interjút készített Carolina Preislerrel, a Szabaddemokraták meklenburg-vorpommerni politikusasszonyával, aki férjével együtt esett át a fertőzésen. S bár mindketten csupán az 50 éves korosztályba tartoznak, és nem volt más betegségük, iszonyatos szenvedéseket kellett átélniük. A politikusnő elmondta, hogy amíg a lélegeztetőgépig jutott (jó félórába telt) mindvégig az volt az érzése, mintha víz alatt fuldoklott volna. Nem is remélte, hogy életben maradhat. S ha nem jut számára lélegeztetőgép, ma már nem is lenne életben. Márpedig ma már a nagyobb nyugati államokban szinte mindenütt vannak esetek, amikor egy orvosnak kell eldöntenie, hogy kit kapcsoljon lélegeztetőgépre és kit ne. Azaz: kit mentsen meg és kit ítéljen halálra. Ez a stressz is rettenetes. Nem csoda, hogy az egészségügyi személyzet esetében arányaiban jóval nagyobb a halandósági ráta, mint a pácienseknél...

Lenne tehát amiről beszélni, töprengeni, s főként lenne mit fegyelmezetten és szolidárisan megcselekedni. Hogy csak egy példát említsek: fegyverek helyett azonnal és késedelem nélkül lélegeztetőgépek gyártására átállni.

Mindenütt, ahol lehet. És mindenáron!

Képünk illusztráció - Zuzana Caputova államfő kinevezi az új szlovák kormány tagjait (gomorilap.sk)

 


EZ ÉRDEKELHETI
BELPOL ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

TIFF-nyertes magyarul, francia filmek ...
Karantén-kötelezettség nélkül ...
Kóricáljunk Emil Boc-kal

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ