Kolozsvári színes Zenei Ősz

Gondolatok a fesztivál nyitóhangversenyéről

Kolozsvári színes Zenei Ősz
Ha október, akkor Zenei Ősz. Az immár több mint fél évszázados fesztivál zenei táplálékkal teszi gazdagabbá, színesebbé őszeinket. A Zenei Ősz túlélte a kommunista diktatúra „fekete felhőit”, és a jelenlegi áldatlan gazdasági „kutyaszorítóban” is igyekszik művészi hivatását méltón betölteni, a komolyzenét szerető közönség igényeit a lehetőségekhez mérten kielégíteni. Filharmóniánk igazgatója, Marius Tabacu szerint, az 51. Zenei Ősz kéthetes rendezvényein különféle műfajú „zenei csemegék” és kiváló előadóművészek várják a nagyérdeműt.

Mykola Diadiura karmester és Antonii Baryshevskyi zongoraművész, a fesztivál nyitóhangversenyének két kijevi vendégművésze, Veress Orsolya mezzoszoprán, a zenekar és a Cornel Groza által vezetett énekkar felejthetetlen zenei élménnyé varázsolták az estét. Első számként Miroslav Skorik (sz.1938) kortárs ukrán zeneszerző Hucul triptichonja hangzott el. A mű valójában Szergej Paradzsanov 1965-ben készült Elfelejtett ősök árnyai című filmjéhez komponált zene, amelyben a zeneszerző az Ukrán Kárpátokban elhelyezkedő Huculföld  maroknyi létszámú népének élethelyzeteit zenésítette meg. Filmzene lévén, a Hucul triptichonban hangsúlyozottabb a zenei képekben való gondolkodás, amelyekben a falusi élet momentumai elevenednek meg oly módon, hogy a pásztorkodás, a hitélet és a szellemekhez kötött babona jól megfér egymás mellett. Zeneszövetében a népi erezet és modern hangzásvilág találkozik, miközben a táncos-mozgalmas, álomszerűen titokzatos, valamint félelmetes világot sejtető és feszültségeket hordozó hangulatok tartják foglyul a hallgatót. A mű fináléja a film címéhez igazodva, Elfelejtett ősök árnyaiként, sejtelmesen ködbe vesző.

Szergej Prokofjev (1891–1953) 3. C-dúr Zongoraversenye a zongorairodalom egyik legnehezebb versenyműve. Technikailag és művészileg egyaránt számos akadályt gördít előadója elé. Antonii Baryshevskyi fiatal tehetségnek nem okozott fejtörést a buktatókkal teletűzdelt concerto. Az aprótechnikás részekben, a hullámzó futamokban pille könnyedséggel siklott végig a fekete-fehér billentyűkön, a nagy horderejű akkordokban szenvedély és erő lakozott. A tomboló, bámulatos virtuozitás, a mélázó lírai dalolás és a prokofjevi balettzenei ízek színes tolmácsolásának birtokában rendkívüli meggyőző erővel nyűgözte le a közönséget. Elképesztően virtuóz, művészi megoldásaiban magával ragadó előadást hallottunk. Antonii Baryshesky a közönség ovációját Debussy impresszionista színekben csillogó Feux d’artifice című prelűdjével köszönte meg. Mykola Diadiura karmester nem híve a színpadias, látványos dirigálásnak, a zenekari kíséretet biztos kézzel, elegánsan, precízen simította a zongora szólamához. A műsort záró vokál-szimfonikus műben a zene- és énekkarral, a talmi csillogást kizárva, nemes profizmussal varázsolta elénk a színek és hangulatok gazdag koloritját.

Prokofjev Alekszandr Nyevszkij című kantátáját eredetileg az 1937-ben készült Eizenstein a Jégmezők lovagja című film zenéjeként komponálta. Tudnivaló, hogy a különböző történelmi korszakokban létező könyörtelen cenzúrát az írók, zeneszerzők csak úgy játszhatták ki, ha műveikben régmúlt századok történelméhez nyúltak. A sztálini diktatúra cenzúráját kivédendő XIII. századi történet, Nyevszkij novgorodi hercegnek a teuton lovagok fölötti győzelmét dolgozza fel. Ez a történet 1937-ben időszerűnek mutatkozott, hiszen nem volt vitás, hogy a fasiszta Németország háborús készülődései a Szovjetuniót is célba veszik. Mire a filmzenéből készült kantáta premierje elhangzott, már csupán három hónap hiányzott a II. világháború kitöréséhez. Prokofjev 7 tételes vokál-szimfonikus művében mellőzve a folyamatos cselekményt, történelmi-zenei mozaik képekben gondolkodott. A zenekar által intonált orosz népdal ihletésű sötét hangzatok, a mongol iga alatt sínylődő XIII. századi Oroszországot idézik. Nyevszkij svéd csapatok feletti győzelmét egy lassúbb és egy gyorsabb tempójú zenekari szakasz énekli meg. A keresztesek Pszkovban című részben a zarándokoknak álcázott teuton lovagok fenyegetik az orosz népet.  Zarándokéneküket a kórus latin szövegű, gregoriánra emlékeztető dallammal idézi. Prokofjev a zenekari szövetben az orosz nép és teuton csapatok számára más-más hangszínt használt. Az orosz tábornak „kellemes”, a teuton seregeknek „kellemetlen” hangzásvilágot teremtett. A fenyegető veszélyt a rezek és ütősök súlyos akkordjai sejtetik, majd lendületes induló szólítja harcba az orosz népet. A zenekari szövet növekvő feszültsége a Csata a jégen című részben a menetelő katonák egyre gyorsuló lépteire utal, végül a teuton lovagok felett aratott győzelem dala csendül fel magasztosan. A csatamezőn egy fiatal lány, szerelmének életéért, megmentéséért, és a harcban elesettek lelki üdvéért könyörög. A drámai kép megalkotásában Veress Orsolya (mezzoszoprán) szólója igazi élménypillanatként   hatott. Meleg tónusú, magvas hangja, a kedveséért aggódó női lélek érzékenységével, lírai gyöngédségével, szuggesztív erejével nyűgözte le a közönséget. A magasztos finálé – Nyevszkij bevonulása Pszkovba– a szabadságot, az Életnek a Halál feletti győzelmét dicsőítő örömzene.

Színekben és hangulatokban gazdag, ünnepélyes este volt.  Méltó kezdete az idei Zenei Ősznek.

(Borítókép: Veress Orsolya szólója lenyűgözte a közönséget. Fotó: Bogdan Meseşan)