Kolozsvár, az örökre szóló misszió
Alföldi László volt kolozsvári magyar főkonzul visszaemlékezései
Alföldi László volt kolozsvári magyar főkonzul visszaemlékezései
Vissza

Kolozsvár, az örökre szóló misszió

„1987. március 3-án 81 évesen elhunyt Kolozsvárt Szabó T. Attila irodalomtörténész, kivételes képességű nyelvtörténész, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár létrehozója. Temetésén megjelent Szüts Pál akkori bukaresti magyar nagykövet is. A magyar ügy iránt fogékony, tapasztalt nagykövet azonnal megértette, hogy a professzor halálával félbeszakadt és akkor még csak több ezer cédulán és jegyzetben létező szótörténeti tár anyagát biztonságba kell helyezni Magyarországon, illetve a létrehozásán fáradozó munkatársakat segíteni kell a mű befejezésében. Mindezek gyakorlati lebonyolításával engem bízott meg, és én örömmel vállaltam a nem egyszerű feladatot. Az Országos Széchényi Könyvtár fénymásolói két napig szorgoskodtak, míg a kéziratot lemásolták, majd a futárzsákokba csomagolt több ezer oldalnyi kéziratot visszavittem Kolozsvárra, a szerkesztői munkát folytatóknak pedig elintéztünk némi támogatást. Az ehhez hasonló értékmentő akciók „kicsiben” mindennaposak voltak…” Az idézetet Alföldi László volt kolozsvári főkonzul nemrég nyomtatásban megjelent emlékirataiból ragadtam ki – számos hasonló történet mellől. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár anyagának biztonságba helyezése valóban csak az egyike volt a „mindennapos, értékmentő akcióknak”, amelyet a Romániában szolgálatot teljesítő magyar diplomáciai testület 1989 előtt – nem kis kockázat mellett – felvállalt. És amelyekben Alföldi Lászlónak kiemelt érdemei vannak.

A Kolozsvártól Bukarestig – Egy magyar diplomata visszaemlékezései című kötetet a Budapesti Ünnepi Könyvhét alkalmával mutatták be. A szerző emlékirataiban az 1983–2011 közötti magyar–román államközi kapcsolatok történetébe kíván betekintést nyújtani – a „szakdiplomata szemüvegén keresztül”. Alföldi a jelzett időszakban a magyar külügyminisztérium diplomatájaként tevékenykedett, kizárólag román területen, ebből húsz évet a kolozsvári főkonzulátuson, illetve a bukaresti nagykövetségen.

„Munkám és beosztásaim alapján részese és kicsit alakítója is lehettem a magyar–román államközi és diplomáciai kapcsolatoknak. Ami talán ugyanilyen fontos, a nem kevésbé bonyolult »magyar–magyar« kapcsolatoknak is. Utóbbi lényegében a mindenkori magyarországi politikai elit felfogását tükrözi a nemzeti ügyben, a határokon túl élő magyarsággal való kapcsolattartásban, illetve az erdélyi magyarság politikai-szellemi vezetőinek és a külhoni magyarság egészének erre adott hivatalos és informális visszajelzéseit, reakcióit jelenti”. Ilyen összefüggésben tehát a kötet csak részben emlékirat, részben pedig „a magyar diplomácia és a mögötte álló nemzetpolitika számbavétele, egyfajta összegzése” – vallja a nyugalmazott diplomata könyve előszavában.

Orbán Viktor, Bálint-Pataki József, Markó Béla, Kása Zoltán és Alföldi László a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem megnyitóján (Rohonyi D. Iván/Archív)

Részben pedig – tehetjük hozzá – az erdélyi magyarság, mindenekelőtt pedig a kolozsvári magyarok hétköznapjainak krónikája is. A Ceauşescu-rezsim és az azt követő nem kevésbé feszültségekkel teli időszaké. Történetei során Alföldi László feleleveníti az erdélyi magyarság szellemi vezetőivel folytatott, eszmecseréket – a megfelelő óvintézkedések (felerősített rádió, párna mögé rejtett telefonkészülék) mellett; a román hatóságokkal való „formális és minimális”, ugyanakkor nyílt vagy burkolt zaklatásokkal tarkított viszonyt; „kémügyeit”; a Kolozsváron „telibe kapott” Funar-korszakot, a város egykori szélsőségesen nacionalista polgármesterének folyamatos provokációit; a magyar–román kapcsolatok alakulását, a 21. századra átörökített vitákat, kisebb-nagyobb horderejű diplomáciai incidenseket; nem utolsósorban pedig a magyar–magyar kapcsolatok gyakran nem kevésbé viharos időszakait.

„Még néhány napig kint hagytuk a nemzeti lobogót”

A kolozsvári magyar főkonzulátus élete nem volt zökkenőmentes az elmúlt fél évszázadban. 1949-ben ideiglenes útlevélhivatal létrejöttét hagyták jóvá a román hatóságok, amit végül 1955-ben bezártak, és majd csak az 1977-es Kádár–Ceauşescu debrecen–nagyváradi találkozón történt megegyezést követően nyílhatott meg újra. Nem hosszú időre.

„Román részről a főkonzulátus puszta létét is idegen testnek tekintették a román nemzetállam szívében, Erdély főváro­sában. A város közel 75 ezres magyar lakossága viszont az anyaország irántuk tanúsított figyelmét látta megtestesülni a hivatalban. Amikor a nemzeti ünnep előtt néhány nappal kitűztük a főkonzulátus épületére a magyar nemzeti lobogót, idős emberek fiaikkal, unokáikkal együtt könnyes szemmel nézték a zászlót. Az ő életükben már történt impériumváltás. A nemzeti ünnep után még néhány napig kint hagytuk a nemzeti lobogót, egész évi kihelyezése a magyar–román kapcsolatok tükrében akkor lehetetlen volt” – derül ki a visszaemlékezésből. Alföldi szerint a magyar nemzetpolitikának a nyolcvanas évek végén bekövetkezett markáns változása miatt a román vezetésnél betelt a pohár, és csak az alkalmat kereste a főkonzulátus felszámolására.

Egyike Gheorghe Funar polgármester provokációinak: a főkonzulátus előtti villanyoszlopra szerelt táblácska néhány órára közszemlére került, de az „Itt működik a magyar kémszolgálat” feliratú hatalmas molinó már csak a pártszékházon belül táplálta a román nacionalista érzelmeket 

„1988. május 27-én a budapesti Hősök téri százezres tiltakozó felvonulás a romániai falurombolás ellen jó ürügynek bizonyult Ceauşescu számára. Már másnap bejelentette: az előző napi budapesti, „románellenes” tüntetés kiváltotta „mély aggodalmak miatt” bezáratja a kolozsvári magyar főkonzulátust, személyzetének 48 órán belül el kell hagynia Románia területét, és az ingatlant át kell adni a román hatóságoknak. Ez a diplomáciatörténeti szempontból is egyedi, brutális lépés sokkolta a magyar külügyet és persze bennünket is. Arra, hogy egy külképviselet teljes személyzetét 48 órán belül kiutasítsák, még a világháborúk során sem volt példa” – emlékszik vissza Alföldi a váratlan, de mégsem meglepetésszerű ultimátumra. A kolozsvári főkonzulátus diplomatái, munkatársai 1988. június 30-án konvojban, a 46. órában hagyták el Romániát, nem sejtve, hogy a főkonzulátus újranyitására még kilenc évet kell várni.

Az újranyitás folyamata sem bizonyult háborítatlannak: az 1989-es fordulatot követően hét évre volt szükség ahhoz, hogy Kolozsváron ismét megnyíljon a magyar külképviselet. Erre végül 1997. július 3-án került sor. Alföldi László őszinteséggel vall arról: sokkszerűen érte, hogy Kovács László, az akkor kormányon lévő Magyar Szocialista Párt (MSZP) külügyminisztere nem őt, hanem Bitay Ká­roly gazdasági ügyekkel foglalkozó diplomatát nevezte ki a főkonzuli tisztségbe. „Senki sem volt a külügyminisztériumban rajtam kívül, aki 14 éves folyamatos román területen végzett munkát mondhatott volna magáénak, ráadásul a kontinuitás is azt indokolta volna, hogy az legyen a főkonzul, aki korábban konzulként tagja volt a kényszerűen bezárt hivatalnak és végig részt vett a főkonzulátus újranyitását célzó kétoldalú tárgyalásokon” – írja. Mint utólag kiderült, nem szakmai alkalmasságát kérdőjelezték meg, de – finoman fogalmazva – nem számított előnynek, hogy „túlságosan is az erdélyi magyarság szempontjából nézi a nemzetpolitikai ügyeket…”

Az 1998-ban hivatalba lépett Orbán-kormány végül visszavonta Bitay Károly megbízatását. Alföldi László 1999. szeptember 15-től térhetett vissza Kolozsvárra, ezúttal főkonzuli minőségben. Megbízatása – négy eseménydús, az erdélyi magyarság számára meghatározó esztendő után – 2003 augusztusában járt le. Mint írja, búcsúfogadást­ nem tartott. „Ezzel is azt akartam hangsúlyozni, hogy számomra Kolozsvár nem kiküldetés volt, amitől most búcsúzni kell, hanem olyan örökre szóló misszió, amelyet még nem fejeztem be…” – zárja sorait az egykori főkonzul.

Borítókép: Rohonyi D. Iván/Archív


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Közel 900 jogosítványt vontak be a ...
VIDEÓ – KMN: György Attila kerek ...
VIDEÓ - KMN: A szecesszió Kolozsváron. ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ