A nő, aki előtt a középkorban Róma letérdelt, nem tűnt el a köztudatból, ám az évszázadok változó kulturális és történelmi emlékezete a történelmi Kleopátrából új, metahistorikus (elképzelt történelmű) királynőt faragott. A mitizálás legújabb fejezete a 20. században a filmvásznon folytatódott, ahol a görög–macedón származású Ptolemaida uralkodónőt kék szemű, fehér és európai színésznők játszották (például a legendás Elisabeth Taylor). Kleopátra mint inspiratív történelmi szereplő és a férfiak uralta imperialista történelem mitizált hősnője végül elérte az amerikai BLM-mozgalmat (Black Lives Matters) is, amelynek legújabb terméke a Netflix által forgalmazott, Jada Pinkett Smith rendezte Cleopatra dokumentumfilm-sorozat, amelyben az egyiptomi fáraót fekete színésznő, Adele James alakítja. A sorozatot beharangozó kisfilmet eddig 2,5 millióan nézték meg (325 ezer negatív reakció és mindössze 27 ezer kedvelés – a YouTube kikapcsolta a hozzászólás lehetőségét, törölve a több ezer kritikus megjegyzést is).
A nő, aki előtt a középkorban Róma letérdelt, nem tűnt el a köztudatból, ám az évszázadok változó kulturális és történelmi emlékezete a történelmi Kleopátrából új, metahistorikus (elképzelt történelmű) királynőt faragott. A mitizálás legújabb fejezete a 20. században a filmvásznon folytatódott, ahol a görög–macedón származású Ptolemaida uralkodónőt kék szemű, fehér és európai színésznők játszották (például a legendás Elisabeth Taylor). Kleopátra mint inspiratív történelmi szereplő és a férfiak uralta imperialista történelem mitizált hősnője végül elérte az amerikai BLM-mozgalmat (Black Lives Matters) is, amelynek legújabb terméke a Netflix által forgalmazott, Jada Pinkett Smith rendezte Clepatra dokumentumfilm-sorozat amelyben az egyiptomi fáraót fekete színésznő, Adele James alakítja. A sorozatot beharangozó kisfilmet eddig 2,5 millióan nézték meg (325 ezer negatív reakció és mindössze 27 ezer kedvelés – a YouTube kikapcsolta a hozzászólás lehetőségét, törölve a több ezer kritikus megjegyzést is).
A „fekete Kleopátra” ötlete azonban nem az Afrika királynői sorozat szerkesztőjének, Jada Pinkett Smithnek az eredeti ötlete. Az ókor talán legismertebb és legbefolyásosabb női alakját különböző politikai, ideológiai, emancipációs és tudományos csoportok egyaránt a maguk narratívájához szerették volna formálni. A fekete Kleopátra ötlete több évtizede létezik már az ókortudományi berkekben is, az elmúlt években pedig ez a téma a klasszika-filológiai és ókortudományi körökbe is beszűrődött a BLM-mozgalom részévé vált.
Mary Beard a nemzetközi ókortudomány legismertebb kutatója és ismeretterjesztője óvatosan fogalmaz VII. Kleopátra bőrszínével kapcsolatban és az ókori irodalmi és ikonográfiai források kétes jellegét, problematikus értelmezhetőségét emeli ki. Ennél már sokkal inkább ideológiai és metahistóriai terepre evez Katherine Blouin, a Torontói Egyetem ókortörténésze, aki több írásában jelezte, hogy a kortárs társadalom szenvedélyes és felháborodásnak hangot adó reakciója (Egyiptomban egy ügyvéd hivatalosan be is perelte a Netflixet, mások a sorozat bojkottjára gyűjtöttek több tízezer aláírást) teljesen ellentétes (?) az ókori emberek mentalitásával, hisz az ókorban a bőrszín és az etnikai-genetikai származás nem számított. Hasonlóan vélekedett Rebecca Futo Kennedy, a Denison University oktatója is.
Blouin ezeket az állításait nem támasztja alá, ignorálva ugyanakkor olyan jelentős köteteket, mint Benjamin Isaac munkája, amely az ókori raszszizmussal foglalkozik. Hasonló témában gyűjtött össze több paradigmatikus tanulmányt Peter és Ulrike Riemer is 2005-ben az ókori xenofóbiáról szóló kötetükben. A bőrszín ábrázolásának pontos és hiteles, változatos és a nüanszokra is figyelő, részletes esettanulmányait az ókori freskók és fára festett portrék adják: ezek közül kiemelkednek a római kori Egyiptomból fennmaradt fayumi halotti portrék, ahol az elhunyt nők és férfiak, néha gyerekek arcvonásai és bőrszíne is rendkívüli változatosságot mutat, ahogy erre természetesen számítani is lehet olyan vidéken, amely már a fáraókori időszakban is egyesítette a déli, szubszaharai világot (pigmeusok, etiópiaiak, szudáni–meroéi csoportok) a Közel-Kelettel (perzsák, asszírok, zsidók, nabateusok) és a görög világgal. De elég ránézni a híres berlini tondóra is, az egyetlen fára festett római császárt ábrázoló festményre, ahol az észak-afrikai származású Septimius Severus és gyermekei, Caracalla és testvére, Geta császárok jelennek meg anyjuk társaságában. Berber, észak-afrikai eredetű családként érthető, hogy a kortársak számára fontos volt a göndör, fekete, sűrű hajú Septimius Severus bőrszínét is sötétebbre festeni, de ez mind arcvonásaiban, mind kromatikájában nagyban különbözik azoktól az apró szobroktól, amelyek például afrikai, szubszaharai rabszolgákat és kereskedőket ábrázolnak a Római Birodalomban.
Hasonlóan gazdag a latin irodalom a fekete Afrikára vonatkozó passzusokban, ahol élesen elkülönítik Észak-Afrika mediterrán világát Közép-Afrikától. Ezek olyan tények az ókorból, amelyeket elfelejteni, módosítani, kitörölni módszertanilag megengedhetetlen a történésznek, hiszen elsőéves történészhallgatóként is minden nebuló megtanulja, hogy ezt történelemhamisításnak nevezik és azzal az ágens azonnal az ideológiák és politikai harcok terepére lép, elhagyva Klió tudományágát.
Kleopátráról sajnos sem a fayumi halotti portrékhoz, sem a berlini tondóhoz hasonló korabeli ábrázolás nem maradt fent. Forrásaink a történelmi Kleopátráról igen szűkösek és problematikusak: az irodalmi források döntő többségét ellenségei, a rómaiak írták, nagy részük a királynőt soha nem látta. Szobrászati ábrázolásai közül csupán a vatikáni és a berlini portrékat tartják hitelesnek és korabelinek, azokon valóban görögös arca van, haja, ajkai mediterrán nőre utalnak. Egyiptomi, fáraói ábrázolásai meglehetősen konzervatív, az óegyiptomi ikonográfiai kánont követik, így személyes arcvonásaiból nem sok ismerhető fel. Két Pompejiben fennmaradt falfreskón Kleopátra már mint a római historiográfia újraértelmezett, tragikus hősnője szerepel, görög (fehéres bőrű) nőként, így azt nem tekinthetjük hiteles, történeti ábrázolásnak.
Sírja – a régészet és a tudománytörténet nagy bánatára – egyelőre nem került elő, így értelemszerűen genetikai vizsgálatra nem kerülhet sor. Családjának, a Ptolemaiosz-dinasztiának közel háromszáz éves története és szinte teljes családfája ismert az irodalmi forrásokból. Azokból tudjuk, hogy a görög–macedón származású királyi család Nagy Sándor után szigorúan, mai szemmel nézve vérfertőző módszerekkel igyekezett fenntartani a családi vonal „tisztaságát”, ám ez a három évszázad alatt értelemszerűen nem működött. A Ptolemaidák családjába Szeleukida, perzsa tagok és nem kizárt, hogy esetleg helyi, óegyiptomi elemek is kerültek. Nem hozott túl sok sikert a régészeknek és a tudománynak az az epheszoszi csontváz sem, amelyet a 2000-es évek elején IV. Arszinoé, VII. Kleopátra testvérével azonosítottak, igen vitatható módszerekkel. A sajtó azonnal felkapta a hírt és „afrikai csontvázról” beszélt. Kleopátra érméin ismételten inkább a numizmatikai-politikai ikonográfiának a sematikus vonásait láthatjuk, amelyek sokat nem árulnak el a történeti Kleopátra külső vonásairól.
Míg tehát Kleopátrát nehéz rekonstruálni a hiteles források alapján, a történetírás és a kollektív emlékezet immár két évezrede, az első századi Pompeji falfreskóktól kezdve egészen a Netflix fekete Kleopátrájáig állandó metahistóriai termékként alakítja, formálja és használja fel a mitikus uralkodót saját, kortárs céljaira. Ilyen szempontból igaza van Rebecca Futo Kennedynek, hogy a Kleopátra bőrszíne körüli vita nem más, mint kortárs probléma és egy metahistóriai következménye a legendává lett történelmi személyiség újraértelmezésének, amely a kortárs rasszizmust és kulturális konfliktusait (különösen az Egyesült Államok és a világ többi része között egyre inkább feszülő ideológiai távolodást) jelzi.
Kennedy azonban nem idézi például az Appendix Vergiliana Moretum című szövegét, amelyben az afrikai nőket bőrük, ajkaik alapján azonosítják az ókoriak, csakúgy, ahogy a 18. század óta az orvostudomány tette: „erat unica custos Afra genus, tota patriam testante figura, torta comam labroque tumens et fusca colore, pectore lata, iacens mammis, compressior alvo, cruribus exilis, spatiosa prodiga planta”. Azt tehát nehéz ráhúzni az ókori rómaiakra, hogy számukra jelentéktelen lett volna a személy eredete, külső vonásai és azok kulturális identitással, nemegyszer gender-identitással történő azonosítása. Ez a 20. század első felében még tényként jelent meg az ókortudományi szakirodalomban, amely gazdagon idézi az ókori szerzők etiópusokat fizikai jegyeik alapján elemző szöveghelyeit. A 2013-as Race and Ethnicity in the Classical World: An Anthology of Primary Sources in Translation című kötetben még Kennedy és társai is bőségesen idézik azokat az ókori latin és görög szerzőket, akik nagy hangsúlyt fektettek az ókori kortársaik fizikai adottságainak leírására és az emberek testi különbözőségeik és változatosságuk csodálatára. Már abban a kötetben is szembetűnő azonban a dualizmus: „fekete” és „fehér” kategóriák jelennek meg leggyakrabban a bevezetőben, és kevés szó esik a mediterrán világ sajátos változatosságáról, különösen az Észak-Afrikához köthető berber, sémi és egyiptomi csoportokról.
A kötet helyesen állapítja meg, hogy az ókoriak számára érthetetlenek lennének a „rassz”, „faj” és „etnikum” fogalmak, bár ezeket maguk is gyakran használták, teljesen kaotikus módon (genos, ethnos, ethnê, phulê). A 2013-as kötetben – a maga problematikus, de még nagyon visszafogott és viszonylag kortárs ideológiáktól mentes bevezetőjéhez képest – már sokkal személyesebb és militánsabb hangot üt meg Shelley Haley ókortörténész népszerű tanulmánya, amely a critical race theory elméletének ókortudományi perspektívairól ír. A tanulmány – szubjektív hangneme ellenére – egy mondatában mégis le merte írni: „számított-e a rómaiaknak az, kinek milyen a bőrszíne? Igen.” (Haley 2009, 30.). Az más kérdés, hogy akkor még nem feltétlenül társítottak olyan kulturális vagy akár tudományos, medikalizált fogalomtárat ezen jelenségekhez, mint a kolonialista európaiak a 18. század óta, de az a források tükrében bizonyos, ha Kleopátra fekete afrikai lett volna, azt a rómaiak hangsúlyosan leírták volna, megemlítik és ábrázolják. A fennmaradt „etiópus” vagy „négus” ábrázolások és irodalmi referenciák ezt egyértelművé teszik.
A Netflix Kleopátra-sorozata tehát az évtizedek óta gyarapodó vita újabb fejezete, amely az ókort kortárs társadalmi vitákra használja fel. Az ókori Egyiptom történelmét ismerve különösen kár, hogy az Afrika királynői sorozatban olyan történelmi személyt tettek feketévé és a BLM-mozgalom ókori előfutárává, akinek egyértelműen semmi köze nem volt a közép-afrikai kulturális miliőhöz. Sokkal autentikusabb lett volna az ókori Egyiptom 25. számú dinasztiájának (Kr. e. 7–8. század) núbiai (mai Szudán) fáraóit és feleségeiket népszerűsíteni: Egyiptomot 2700 éve valóban meghódították a kusita uralkodók, és ábrázolásaikban ma is büszkén hirdetik sajátos kulturális és biológiai sajátosságaikat fővárosukban, Napatában és Egyiptomban is. Sokkal fontosabb lett volna ezt a kevesek által ismert történelmi kort előtérbe helyezni, amely nagy eséllyel mind a történészek, mind a továbbra is elfeledett és a fehér, európai történelem által háttérbe szorított afrikaiak körében pozitív visszhangra lelt volna. Ahelyett, hogy az ókori Egyiptom egyetlen, valóban fekete fáraóiról és feleségeikről készült volna el a filmtörténet alighanem legelső sorozata, itt egy újabb Kleopátra-film, amely nagy eséllyel elég sok leiratkozó tagot fog hozni a történelemhamisításban már jártas Netflixnek.
Borítókép: Adele James a „fekete Kleopátra” szerepében – a film bemutatóját május 10-re ígérik – és a kék szemű Elizabeth Taylor Kleopátrája (1963)
