Repültek a hónapok, s lassan már annyira közel volt a kistesó érkezése, hogy nem is lett volna elegendő az idő az átszokáshoz, s mert a nagytesóvá válás szintén sokkoló hatással bírhat az akkor másfél éves legénykére, úgy döntöttünk, hogy mivel a kiságyra Pannának lesz szüksége, Matyi megkapja a zöld, versenyautó formájú gyerekágyat, Apával és a nagyággyal beköltözünk a tágasabb gyerekszobába, így mindannyian egyazon hálószobában számlálgatva, hányat kell még aludnunk kislányunk érkezéséig. Így nem kellett félálomban átszaladni egyik szobából a másikba, ha felváltva ébredtek a gyerkőcök, egy helyen voltunk, s ha néha egyszerre igényelték az éjszakai ölelést, vigasztalást, Apával párhuzamosan állhattuk a sarat.
Kimondhatatlanul jó érzés volt végignézni a három ágyon, s kiscsaládom álmodó szuszogását hallgatni, amikor sokszor én bújtam ágyba utolsóként, vagy éjszakába nyúlóan olvastam, kihasználva a csendet, nyugalmat, énidőt.
A gyerekszoba-hálószoba kettős helyzet azonban csak átmeneti állapot volt, én pedig újra meg újra elhessegettem a külön szobába költözés gondolatát. Nem akartam, hogy véget érjen ez a periódus, kifogásokat gyártottam, mindig új majd, amikor célokat tűztem ki, s egyre csak arról győzködtem Apát, hogy még nem állnak készen a gyerekek az elszakadáshoz. Holott én voltam az, aki nem tudott lemondani erről az idillről...
Egyik héten aztán Apa kijelentette, hogy nem várhat tovább a tervezett kisebb emeleti átalakítás, s ha már felfordítjuk a lakást, a költözést is megejtjük, punktum.
Így történt, hogy amíg a gyerekek a hétvégén mamáéknál vendégeskedtek, Apával át- és berendeztük a régi-új háloszobánkat és a gyerekszobát. Azt azonban Matyi kijelentette, hogy a Panna rózsaszín versenyautó-gyerekágyának összeszerelésében ő is segíteni akar, így azzal megvártuk, és nagy volt az öröm, amikor beleáshatták magukat az apa-fia szerelőakcióba. Az eredmény láttán a nagylegény alig győzte kivárni, hogy Panna felébredjen: Gyere, Panna, megmutatom hol fogsz aludni. Aztán jövök szomszédolni, jó? Beengedsz? Én szereltem Apával. Tetszik neked? Olyan, mint az én versenyautóm, csak az enyém zöld, mert a zöld a kedvenc színem.
A kiscsaj ragyogó szemmel nézte rózsaszín verdaágyát, nyomban bele is feküdt, s beinvitálta bátyóját egy kis lustira, aztán együtt átfeküdtek a zöld ágyba is. Egy ideig az új gyerekágy és a teljesen gyerekuralom alá került szoba jelentette a legfontosabb látnivalót a hozzánk betérő vendégeknek. Mindenkinek látnia kellett a kis birodalmat.
Az első éjszaka azonban engem nagyon megviselt. Olyan távolinak éreztem a kismanóimat, s bár ők békésen átaludták az éjszakát, én gyakran arra ébredtem, hogy felsírtak. Egy kicsit rosszul is esett, hogy ők ilyen könnyen vették a „leválást”.
Nem minden éjjel zajlott azonban zökkenőmenetesen, s volt bizony olyan is, hogy reggelre a lépésszámlálóm már 400 fölötti számot mutatott, annyiszor kellett átszaladni, vigasztalni, orrot fújni, vizet vinni. Jó módja ez annak, hogy anya fitt maradjon.
A költözés után csak úgy voltak hajlandók elcsendesedni, ha Apával felváltva bennmaradtunk a gyerekszobában, amíg elaludtak, persze záporoztak a kérdések, a huncutkodások, nem volt mindig könnyű komolynak maradni, csendet parancsolni, olykor elkacagtuk magunkat mi is, s kezdődhetett az újabb lecsendesítő menet. Mostanra eljutottunk oda, hogy az ágybabújás utáni ráadás éneklés, vízivás, vécézés, jóéjtpuszi és búcsúölelés után kijöhetünk a szobából, a kismanók pedig dumálgatnak, kacarásznak, végül belealusznak – előbb-utóbb.
De ért már olyan meglepi, hogy míg mi az utolsó napi teendőket végeztük, a kis huncutok besurrantak a nagyágyba, s tágra nyílt szemekkel várták a reakciónkat. Volt aztán nagy kacagás, amikor a nagy meglepetés után az apadaru helyére szállította a rakoncátlan gyerekrakományt. Én pedig jólesőn nyugtáztam, hogy a közös nagyágyazásnak még mindig varázsereje van.
