Kína és a nyugati lovak
Vissza

Kína és a nyugati lovak

Kína a Szovjetunió tökéletesített változata. Joszif Visszarionovics Sztálin megnyalta volna mind a tíz ujját, ha a mai Kínában uralkodhatott volna. Neki még többé-kevésbé megbízható besúgókra kellet alapoznia. Így aztán folytonos halálfélelemben élt. Következésként folytonosan gyilkolnia kellett.

Hszi Csin-pingnek már alig van mitől rettegnie. A megbízhatatlan besúgók kiiktatva. Minden fontos információ a megfigyelő kamerákról, a Huawei-telefonokról, a szigorúan megfigyelt internetről származik. Egészen pontosan származna, ha egy kínainak megfordulhatna a fejében, hogy a kormánypropaganda lózungjaitól eltérő véleményt nyilvánítson – bármely eszközön.

Ezt egyelőre – Hongkongtól eltekintve, de ami késik, nem múlik – gyakorlatilag senki nem meri megtenni.  Kivéve a nyelvi-kulturális kisebbségeket, melyek ez esetben vallásiak is. A hit pedig kényes kérdés. Mi, nyugatiak úgy tekintjük, hogy merő képzelgés. A kínai hatalom, mely a Marx által közvetített európai felvilágosodás egyik legkövetkezetesebb örököse is, nem ismer el efféle képzelgéseket. Aki képzeleg, az nyilvánvalóan tévutakon jár. Észhez kell tehát téríteni.

S erre mi lehetne alkalmasabb, mint a már Sztálin által kieszelt, de mára jócskán korszerűtlenné vált átnevelő táborok. Kína a kor szelleméhez igazította őket. Ezekben már nem gyilkolnak, nem dolgoztatják halálra, nem terelik gázkamrákba a jobb sorsra érdemes ujgurokat (mellesleg a hozzánk, magyarokhoz genetikailag mindenki másnál közelebb álló mintegy 10 milliós népcsoport tagjait), valamint a kirgizeket, kazahokat. Őket pusztán a modern technika legszofisztikáltabb eszközeivel kínozzák az eszméletlenségbe. Ezen egyszerű okból Hszi Csin-ping némileg közelebb áll Adolf Hitlerhez, mint Joszif Visszarionovicshoz. Hiába, a világ azóta keleten is„civilizálódott”.

Hogy mennyire, arról a Welt am Sonntag Sayraul Sauntlay, kazak orvosnővel készített interjúja szolgáltathat megszívlelendő adalékokat. Kína Hszincsiang tartományának Ili körzetében született orvosnő a kilencvenes évek fordulóján – a kínai kormányzat még némileg emberségesebb időszakában – kazahsztáni férfihoz ment feleségül. A helyzet azonban elviselhetetlenné vált, a férj a gyerekekkel kénytelen volt repatriálni, Sauntlay-t viszont a hatalom nem engedte ki az országból. Magára maradt, s mint orvosnőt kényszertáborba delegálták, hogy ott hitükhöz és szokásaikhoz ragaszkodó honfitársait – mintegy vezeklésül – észhez térítse. Egy három fejezetből összeállított átnevelő tananyagot nyomtak a kezébe. Az első a Kínai Kommunista Párt hivatalos nézeteit tartalmazó, voltaképpen szigorúan titkos fejezetet a Hszincsiang tartományban élő kisebbségek: ujgurok, kirgizek és kazakok asszimilációjának módszertanát írta elő, és eszközeit is megjelölte. A második fejezet a szomszédok (Hongkong, Tajvan, stb.) behódoltatására, a harmadik – néhány évtizedes eltéréssel – Európa térdre kényszerítésére vonatkozott. És a Program Kína legfontosabb ellenségeit is lajstromozta: első helyen az Egyesült Államok, a másodikon Japán, s a harmadikon vagy a negyediken Németország állt.

Sauntlay információit aligha lehet szóról szóra készpénzek venni. Miután mégiscsak kiderült, hogy továbbra is inkább kazahnak, mint kínainak tartja önmagát (hiszen szerette volna férjét és gyerekeit követni Kazahsztánba), súlyosan, sokszor az eszméletlenségig megkínozták. S mikor szinte más esztelen kockázatokat vállalva mégiscsak sikerült Kínából kimenekülnie (hiába még Kína sem tökéletes!), Mike Pompeo, Trump külügyminisztere a Legbátrabb Nőknek kijáró kitüntetésben részesítette. Így aztán már ő sem tekinthető tetőtől-talpig tárgyilagosnak. Természetesen kétségbeesett bosszúvágy és a Nyugat iránti hála is munkálhat benne. A Welt am Sonntag riportere is zavarban van, hogy ezt a német nézőpontból kétséges (mert az amerikai főellenség külügyminiszterétől származó) kitüntetést miként is értékelje. Annál is inkább, mert Sauntlay negatívan ítéli meg a német hatóságok Kína-párti gazdaságpolitikáját is. Véleménye szerint egy, a kínaihoz hasonló, szemérmetlenül diktatórikus hatalommal mosolydiplomáciát folytatni az emberség elárulása. Ennek ellenére optimista. Eleddig egyetlen diktatúra sem tartott a végtelenségig. A kínai sem fog. Ezért érzi kötelességének, hogy tovább folytassa a diktatúra szörnyűségeinek kíméletlen leleplezését, akárcsak a Dalai Láma.

De hogy vallomásai bizonyosan nem légből kapottak, azt számos más – az említett átnevelőtáborokból származó, főleg ujgur menekült vallomása is alátámasztja. A kínai hatalom ezeket az embereket, akárcsak a svéd menedékjogot élvező Sauntlay-t, a kínai titkosszolgálatok új hazájukban is bizonyíthatóan tovább üldözik, fenyegetik, nyomon követik. Befogadó országaikban mindannyian rendőrségi védelemre szorulnak.

Sauntlay – Alexandra Carelius német írónővel közösen írt – A koronatanú című, idén megjelent könyvében tárta a nyilvánosság elé meghurcoltatását, megbecstelenítését, megkínoztatását. A könyv megjelenése óta folyamatosan életveszélyes fenyegetéseket kap. S tudja, hogy ezek nem puszta szavak, Kínának – ügynökei révén – bármikor hatalmában állhat be is váltani a fenyegetéseket. S az utóbbiakat a svéd és a német állam is halálosan komolyan veszi…

A kínai hatalom kisebbségellenes szándékait azonban nem csupán az ujgurok, kirgizek, kazahok, még csak nem is a tibeti lakosság elleni terror mutatja be a legvilágosabban, hanem a Hongkong ellen elkövetett legújabb törvénytelenségek sora. Az Országos Népi Gyűlés (lásd a mi egykori Nagy Nemzetgyűlésünket!) több mint fél évre visszanyúló hatalmi zaklatások nyomán – a múlt hét keddjén egyszerűen megszüntette az autonóm terület különleges státusát, és a világ egyik legjelentősebb pénzügyi központjának – nyelvileg-kulturálisan példátlanul heterogén lakóit alávetette az irgalmatlanságukról közismert kínai törvényeknek. Az új törvény életbeléptetésének pillanatától kezdve a szubverzió, azaz a „felforgatás”, az „elszakadási szándék” (38. paragrafus) és a „terrorizmus” (24. paragrafus) életfogytiglani fegyházzal jár. S az előbbi fogalmak értelmezését is a diktatúra önkénye szabja meg. (Hogy csak egyetlen példát említsek: a tüntetéseket megtorló rendőri erőszakkal szembeni ellenállás már terrorizmusnak számít). S hogy a törvény érvényesüljön is, létrejön a csupa vaskalapos káderből verbuvált Nemzetbiztonsági Iroda is. Az új állambiztonsági törvény érvénybe lépésének pillanatában már megtörtént az első letartóztatás. A rendőrök egy olyan tüntetőt vertek bilincsbe, akinek feliratos tábláján a hongkongi különleges önkormányzat függetlenségének követelése állt. Kiderült, hogy a ténylegesen elfogadott törvénynek fele se tréfa, s hogy a vártnál is szigorúbb rendelkezéseket tartalmaz.

Annak ellenére, hogy 1997-ben, amikor a bérleti szerződés lejárta után Anglia a városállamot visszaszolgáltatta Kínának, a kínai állam kötelezte magát a terület sajátos státuszának tiszteletben tartására. A státus felszámolására zajló kísérletek már hosszú hónapok óta tartanak, s kiváltották a hongkongiak kemény ellenállását.

Az ellenállást Kína a maga módján számolja fel. Ezúttal nem gyilkol, mint a Tienanmen téren tette, pusztán életfogytiglani fegyházzal büntet. Hogy egy 18 éves fiatal tekintetében melyik a kíméletesebb, arról a jogászok szakszerűen elvitatkozgathatnak. Világ szerin tova…

Az új törvény az eredetileg hangoztatott „egy ország, két társadalmi rendszer” jelszavának hatályon kívül helyezését jelenti. Félreérthetetlenül. Ursula von der Leyen szerint: „Az új törvény sem Hongkong alaptörvényével, sem Kína nemzetközi kötelességvállalásaival nem egyeztethető össze. És érvényes ez az elfogadási eljárás módozataira, valamit a tartalomra is. Álláspontunk ebben a vonatkozásban teljesen egyértelmű.” Hasonlóan nyilatkozott a brit külügyminiszter, Dominic Rabb is: „Ezúton is hangsúlyosan felszólítjuk Kínát, hogy a szakadék széléről lépjen vissza, a hongkongiak emberi jogait tartsa tiszteletben, és járjon el nemzetközi kötelezettségeinek megfelelően.” Hongkong kormányfője, a közismerten kínai báb Carrie Lam ezzel szemben a nyugatot vádolja őszintétlenséggel: „Az embert joggal szomorítja el az az erkölcsi kétszínűség, mely a kritikákban megnyilvánul. Elvégre minden államnak megvannak a maga állambiztonsági törvényei.”

S tényleg. Amíg Európában a kisebbségellenesség háboríthatatlanul érvényesülhet, az ellenérveket aligha lesz majd lehetséges felvonultatni, legalábbis megfelelő komolysággal. Ha nemzetbiztonságáról – magyarra fordítva a kisebbségek önrendelkezéséről – van szó, gyakorlatilag minden európai ország irgalmatlan. Elegendő csak Spanyolország példáját említeni, hogy Franciaországról, Görögországról vagy a Monarchia utódállamairól ne is beszéljünk.

Az európai államok zömének sokkal fontosabb a nemzeti egységként aposztrofált nyelvi kulturális terror, mint Hongkong státusa, illetve az ujgurok, a kirgizek, kazahok („kik ezek?”), illetve a tibetiek valamiféle önrendelkezése.

A hírek szerint a demokratikus tiltakozások a drasztikus büntetésektől való félelem miatt alábbhagytak. De a jelek szerint csak átmenetileg. Az Euronews ismét tüntetésekről közölt híreket. Kína – a diktatúrák bevett szokása szerint - a belügyekbe való beavatkozás elutasításának elve mögé húzódik, ahogyan azt a mi Ceaușescunk tette, s részben mai utódai is teszik. A kínai külügyminiszter arra szólítja fel a nemzetközi közvéleményt, hogy próbáljon tárgyilagosan ítélkezni. A felszólítást az Indiai-óceán térségében dinamikusan növekvő katonai jelenlétével is nyomatékosítja…

Az Európai Tanács elnöki tisztét betöltő Németország külügyminisztere, Heiko Maas a német közszolgálati televízióban sürgős cselekvést tart szükségesnek. „Rendkívül aggasztó, ami Kínában történik. Nem az egyes európai államoknak kell tiltakozniuk, hanem Európának, mint egésznek.” Hogy miként fog kinézni ez a tiltakozás, előre borítékolhatjuk. A gazdasági szempontok mindenki számára fontosabbak mindenféle emberi jognál. Ami meg az egyéb „kényszerítő eszközöket” illeti, egy Irakot vagy egy Szerbiát le lehet rohanni. Kína azonban atomhatalom. S egyébként az Amerikai Egyesült Államok is oly mértékben eladósodott kínai „partnerénél”, hogy Kína, ha piacra dobja valutatartalékait, Amerikát, s ezzel az egész világgazdaságot válságba döntheti. Szerencsére: önmagát is beleértve. Ezért ehhez az eszközhöz (legalábbis egyelőre) nem nyúlhat.

Így aztán – akárcsak egykor a nagy Szovjetunió, illetve az állig felfegyverkezett Adolf Hitler – Hszi Csin-ping is joggal hivatkozik a Nyugat kétszínűségére, arra a kettős mércére, melyet az egyes államok demokratikus teljesítményének megítélésében a nemzetközi intézmények rendszeresen érvényesítenek.

Akárcsak Sztálin és Hitler esetében, ezúttal is mi adunk az agresszor alá lovat.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Puskás, a musical – előbemutató ...
A parlementbe hívták Ludovic Orban ...
Tenisztorna a cseh fővárosban

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ