Kezeink munkája
Létélesztő
Létélesztő
Vissza

Kezeink munkája

Textus: Zsolt 90,17b: „Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá.”

A 90-ik zsoltár kétségtelenül a világirodalom egyik legösszetettebb, legmélyebb és legértelmesebb alkotása. Ezekből kifolyólag persze egyik legszebb alkotása is. Lényegében egy imáról van szó, de a fohász perspektívája teljesen fordított. Az imádkozó alany nem önmaga szemszögéből szólítja meg Istent, hanem (mármint amennyire ez emberileg lehetséges) felemelkedik a teljesség perspektívájára, s erről a magaslatról szemlélve írja le a földi életet. Szépen ívelő történetről van szó. Első mondata úgy lendül, mint a földfelszínt elhagyó repülőgép: „Te benned bíztunk eleitől fogva…”, majd fent, az isteni perspektívából írja le a térképszerűnek tűnő emberi életet. A nagyívű utazás a mennyei világ évezredekben mért idősíkjából szemléli az emberi élet néhány évtizedes parányiságát, majd – a téridő utazás végén – lassan visszahoz a földre, a kétszer megismételt kérés révén: „Kezeink munkáját tedd maradandóvá…”

Úgy vagyok ezzel a zsoltárral és főleg annak utolsó sorával, hogy időről-időre visszatérek hozzá. Írtam már ennek alapján alkalmi és vasárnapi prédikációt, keresztelési, esketési és temetési beszédet is, de valahogy mindig akad még bölcsesség-víz ennek a meghatóan egyszerű mondatnak a kútjában.

Amit eleve kizárhatunk, hogy itt a név fennmaradásáról, a hírnévről lenne szó. Teljesen valószínűtlen, hogy egy ilyen léptékű, szerkesztésű és mondanivalójú művet pusztán azzal „vágott volna szájon” a szerzője, hogy na, legalább a hírnevünk maradna meg. A zsoltár monumentalitásához, hömpölygéséhez úgy illene egy ilyen zárszó, mint sasnak a verébvadászat. Amúgy, ha csak ennyi lenne, akkor az egész zsoltár egy nagyképű, elitista szóhalmaz lenne, mely szerint az emberi élet egyetlen célja az, hogy az egyén neve, híre minél hosszabb ideig fennmaradjon. De tévúton jár, aki ilyen zsinórral méri az emberi létet, hiszen a puszta hírnév fennmaradása önző és pitiáner elvárás az ember részéről. A túlfűtött ego megnyilvánulása, amely nem éri be a kortársak elismerésével, az élet megélésével, hanem még azt is akarná a maga számára, hogy maga az idő is csodálva hajoljon meg előtte, s konzerválja alakját, arcát, tetteit a mindenkoriság számára. Ha ez így igaz lenne, az emberiség majd’ száz százalékának a léte hiábavalóság lenne. Előzménye, színtere és csodáló közönsége a „nagyoknak”. De a zsoltár nem így beszél!

Fontos megfigyelni, hogy a teljes szöveg többes számban fogalmazódik meg. Egy egyetemes „mi”-ről van szó, rólunk, mindenkiről – ez a mi közös, nagy imádságunk, a híreseké, de azoké is, akinek nevét fejfájukról lesúrolja az idő.

A „kezeink munkája” valami másra utal. Valami visszatérő, mindenki számára adott dologról, amit Isten „maradandóvá” tehet. Talán helyesebb lenne, ha ezt az egyetemesen megfogalmazódó cselekvést onnan közelítenénk meg, hogy egyetlen emberi élet sem hiábavaló. Hogy mindenki potenciálisan hordoz magában egy olyan tanulságot – egy művet – aminek kifaragása, megfestése egy életen át tartó feladat, és ami nem függ a művészi tehetségtől, tudósi vénától vagy valamilyen más adottságtól. Nevezzük ezt a valamit tudatosságnak, annak, ahogy minden pillanatban a létezés teljességét éli meg az ember. Jelenlétnek a mindig adott helyzetben, lassan kiforró bölcsességnek, ami megnyilvánul tettekben, viszonyulásban, szavakban, ami hat másokra, s amelynek érése egyre tisztábban rajzolja ki az egyén szellemi életének arcélét. Ennek az érési folyamatnak végeredménye mindig a kiegyensúlyozott nyugalom, a harmónia a nagymindenséggel, ami nem az idegesség hiányát, hanem az otthonosságot jelenti a világban. Részévé válni nem a természetnek, nem a tudománynak, nem a társadalomnak, hanem a mindezekben és ezeken túl is jelenlevő világnak. Ritkán szólni, de mindig igazat. Lassan cselekedni, de mindig biztosan, figyelni a másikra, de nem azért, mert bármit is akarnánk tőle, hanem azért, mert a másikkal való kapcsolatban válik valóságossá az emberi lét. Derűssé válni, mint egy vasárnapi délután, amikor ritkán harsány, de mindig jóízű a nevetés.

Azt hiszem ez a mi kezeink munkája, ezt megvalósítani, s majdnem biztos vagyok abban is, hogy az ilyen viszonyulás beleivódik az élet szövetébe. Nem a név halhatatlansága hozza el az élet beteljesedését, hanem a tett tisztasága. A nevünket szinte biztosan elfelejtik, de tetteink hullámzása visszhangként akkor is benne marad az életben, amikor mi már nem vagyunk. Ilyen értelemben minden tett, ami a derűs tudatosságot felszínre hozza, egyben e zsoltár mondanivalója is. Így hát mi mást mondhatnék e csendes délutánon, mint azt, hogy Atyánk, „kezeink munkáját tedd maradandóvá!” Ámen!

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Romániában ismét meghaladta az 500-at a ...
Tetemes bírság a Mozi+-nak rossz ...
Forog az Oscar-díjas Deák Kristóf első ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ