Kevésbé ismert adatok Berde Mária, Berde Amál és Berde Károly szellemi arcképéhez
Vissza

Kevésbé ismert adatok Berde Mária, Berde Amál és Berde Károly szellemi arcképéhez

A Reformáció 500 rendezvénysorozat keretében Kolozsváron lezajlott nagyszabású ünnepség alkalmával Erdélyi Református Múzeumot is avattak, amelynek kiállítótermében Berde Mária írói és költői, valamint D. Berde Amál festészeti alkotásaiból nyílt időszaki kiállítás. A Szabadság szerkesztője részleteiben ismertette e fontos eseményt, a cikkben többek között ez olvasható: „A már-már méltatlanul feledésbe merült írónak-költőnek és festőművésznek állít emléket az életpályájukat bemutató tárlat”. Nos, pontosan azért, hogy ne menjen méltatlan feledésbe a Berde-testvérek gazdag életútja, álljon itt néhány vallomás amely szervesen járul hozzá a szellemi arcképük gazdagításához. Jelen kiegészítés hitelesíti a tárlat megnyitásakor a szervezők részéről elhangzott méltatásokat, értékeléseket. A Bethlen Könyvtár kézirattárában található Berde Mária Enyed az én városom című, sajátkezüleg, gyönyörű betűkkel megszerkesztett írása, amelyet a maga teljességében hozom az olvasó elé.

„1889-ben Szolnok-Doboka megyében, Kackón születtem. Apám, Berde Sándor, háromszéki székely, anyám Weress Mari, ősi enyedi sarj. Keverék voltomban nehéz elválasztani, honnan mily lélekmeghatározokat hoztam magammal. Apám korai, 1894-ben bekövetkezett halála folytán azonban világos, merről felől kaptam a kívülről jövő irányításokat. Lelkiségem kialakítója gyermek-és ifjúkoromban anyám családjának légköre. Ezt a szellemet két döntően erős tény befolyásolta. Egyik, hogy anyám ősei több nemzedéken át kimutathatóan mindig a kollégiumot szolgálták. Másik valóságos beleszólás nem csupán felfogásunkba, de sorsunkba is, anyai nagyapámnak, Weress Károlynak, idősbb Szász Károllyal és általában a március előtti vándorpatriotákkal való benső kapcsolata.

A kollégium fényében, árnyában éltünk. Ő segített, őt szolgáltuk, abban a szellemben, melynek legragyogóbb képviselője az idős Szász: a törhetetlen. Ám a türelmes magyar és kálvinista mivolt, a tudományok puritán művelése, a becsületes gondolat – mindaz, ami az iskolaalapító Betlen Gábor elgondolásainak is alapját képezte. Ezen az életvonalon lett nagyapám, Weress Károly a kollégium ügyvédje és e felelős állásában 1849-ben az iskola anyagi és erkölcsi létalapjának megmentője. Ebben a aszellemben kívánt később apám – 1891 óta a teológia professzora – egy jobb és tisztább, hivatottabb lelkű papnemzedéket nevelni Erdélynek.

Magam, mint papi és tanári árva, fiútestvéreimmel együtt, igen korán kerültem a kollégium szárnya alá. Az elemi iskola után polgárit is látogatva, évenként levizsgáztam a gimnázium anyagából. Minden enyedi iskolámra hálával gondolok vissza. Tanítóim, tanáraim közt szép számmal voltak derék nevelők és jóemberek – a kettő bizonyára egyformán fontos a növendék szellemi és lelki világának kialakítására nézve. Különös szerencsém volt, hogy mindig kiváló osztályokba jártam. Leányok, fiúk közt alkalmam adódott a nemes vetekedésre, és máig tartó barátságot köthettem egyes társaimmal. 1907-ben tett érettségimen osztályomban negyven jelöltből nyolcan voltunk színjeles érettek.

Irodalmi próbálkozásaim egybeesnek a betű megismerésével. Az elemiben én voltam az osztály mesemondója. A polgáriban közkézen forogtak társaimnál magamírta verseim, elbeszéléseim. Legnagyobb szenvedéllyel azonban naplót vezettem. Első, »komoly« sikeremet a kollégiumi »Haladjunk«-ban, gondolom 1903-ban megjelent »Patak mellett« című dalocskám jelentette. De már 1906-ban a »Pesti Napló« is lehozta néhány versemet. Kik lehettek mintáim? A modern irodalmi mozgalmaktól távol, a klasszikus hagyományokban nőttünk fel, de a napok igénytelen irodalmi iparát is ismertük. Anyánk egész kicsiny korunkban Kisfaludy Sándort adta kezünkbe. Petőfit, Heinet, Tompát, Szász Károly műfordításait, a Költők Lugasát és Albumát egyforma szellemi étvággyal fogyasztottam.

1907-ben mint magyar-német-francia szakos tanárjelölt iratkoztam be a kolozsvári egyetemre. A tananyag túlméretezése kényszerített aztán, hogy a franciával felhagytam. Doktorátust 1912-ben, tanári oklevelet 1917-ben szereztem. Két évig külföldön éltem, ebből egyet a müncheni egyetemen töltöttem. Itt ismerkedtem meg a modern német irodalmi mozgalmakkal. 1914-ben tértem vissza Enyedre. Itt 1917-től 1920 szeptemberéig a kollégium gimnáziumában tanítottam. Több mint 6 éven át voltam most megszakítatlanul enyedi lakos. A Bethlen utca 15. számú tanári házban éltem édesanyámmal. Ez a kolostorforma épület két emberöltővel elébb Gáspár Jánosnak, az első modern magyar neveléstudósnak volt munkaközpontja – én is elmondhatok annyit e hajlékról, hogy innen történt komoly elindulásom az irodalmi pályára. Itt állítottam volt össze még 1912-ben a Modern Könyvtár részére »Versek« című gyűjteményemet. Majd innen dolgoztam rendszeresen az »Egyetemes Philológiai Közlönynek«, itt írtam meg egymás után az »Örök film«, a »Haláltánc« és »Romuald és Ariádna« című regényeimet. Végül itt kapcsolódtam be az 1919-ben meginduló erdélyi irodalmi mozgalmakba.

1920-ban el kellett hagynom Enyedet, rendes tanári állásra ott, mint nőnek, kilátásom nem lehetett. Fájó szívvel váltam meg az ősi fészektől, első ifjúságom emlékeitől, az iskolától. Tizenegy évig dolgoztam azután Marosvásárhelyen, mint tanár és író. Itt mentem férjhez 1924-ben dr. Róth Jenőhöz, aki egyidőben maga is a kollégium szolgálatában állott. Vásárhelyről is kiesve, elsodródva Nagyváradra kerültem újabb évtizedig. Mindig új otthont kellett teremtenem, új szellemi harcokat megvívnom. 1942-ben megrendült egészségem miatt nyugdíjba mentem. Még előbb átköltöztem Kolozsvárra – bármely különösen hangzik –, részben Enyed kedvéért. 1937 óta foglalkoztam komolyan a gondolattal, hogy Enyednek közelebbi történeti múltját, jelesen a március előtti időkben és a forradalom alatt betöltött nevezetes szerepét regényszerűen feldolgozzam. Elmélyedve ebbe a múltba, mindinkább ráébredtem, mily jelentős és nemes szerep jutott benne városomnak, megyémnek. És mégis, mily kevés tudomást vett róla a teljes magyarság, Erdély, sőt maga Enyed is, egykoron »kisebb hazánk legdíszesebb megyéjének székhelye!« Családi hagyományom, az anyám által híven őrzött emlékanyag volt a bányamécses, melynek fénye mellett igyekeztem egy egész darab elsülyedt erdélyi történelmet és művelődéstörténetet bejárni, a köztudat számára is felderíteni »A hajnal emberei«-ben. E regényt tető alá hozni csak források mellett lehet, ez vezetett Kolozsvárra az Erdélyi Múzeum közelébe. Itt dolgozom még mindig a záróköteteken.

Valaha vallomást tettem Enyed mellett »Enyedi emlék« című versemben. Korrajzommal aztán évtizednél hosszabban tartó igyekezettel bizonyítom nevelő városom iránt való hű ragaszkodásomat, szeretetemet. Legyen tanú a regény a vers mellett, igazolja őt, hogy amit akkor egyetlen sóhajtásba foglalhattam bele, az lelkem számára valóban egész világot jelent.

Kolozsvár, 1947 tavaszán. R. Berde Mária”.

Amint a fentiekből is kitűnik, a Haladjunk című rangos kollégiumi kéziratos diáklapban kezdte el költői szárnypróbálgatásait. E pillanatról  az Enyedi Hírlap 1937. január 10-i számában Kodex-korszakom címmel közzétett írásából értesülünk.

„A diákok szépirodalmi lapot szerkesztettek, ebben akartam napvilágot láttatni verseimmel. De csakis sűrű rangrejtettségben! Személyem nem volt fontos, csupán véka alatt, vagyis kürtő mögött sínylődő szellemi gyertyácskáim sorsát bírtam elviselni. Hogy a kezdődő szívügy jól bonyolódjék, ahhoz három személy kell: a mindig számtalan szerelmeseken kívül egy őrangyal féle is, aki egyengeti az ösvényeket, tévútra tereli az ellenségeket és illetéktelen kíváncsiakat. Hogy egy irodalmi pályafutás meginduljon, ahhoz az írón és művén kívül szintén feltétlenül szükséges a harmadik tényező, aki a bátortalan és kiszolgáltatott írások sorsát szépen elkormányozza, ha kell alakoskodjék is érdekükben. Nekem, szerencsémre, volt ilyen szövetségem. Fiú lévén, sokkal szabadabban mozoghatott, mint én. Barátnőim irányában éppoly szolgálatkésznek bizonyult, mint az én dolgaimban. Hűséges, gáncsnélküli lovagunk volt! Másodunokatestvérem, Herepei Árpád, szintén a kollégium diákja.

Rábíztam magamat. Szeretnék a »Haladjunk« nevű diáklapban megjelenni verseimmel. Szó sem lehetett persze, hogy egyszerűen csak benyújtsa a verseket az önképzőkör elnökének. Nemcsak mert az elnök urak nemigen komáztak a negyedikes »fikával«, hanem mert ez az önképzőköri elnök éppen az én testvérbátyám volt, egyben a lap főszerkesztője is! Nekem viszont magántanítóm latinból és algebrából, egyszerűen féltem tőle, mert igen szigorúan tartott, bizony körmömre is koppantott ha nem »vágtam« a leckét.

 Dr. Berde Károly, a pécsi Erzsébet Tudományegyetem orvoskari dékánja az 1939/1940-es tanévben – Fotó forrása: Pécsi Egyetemtörténeti Gyűjtemény

Árpád, vagy bizalmas nevén Pikó unokatestvérem azonban arról is tájékoztatott, hogy a »Haladjunk«-nak van egy szerkesztői postaládája, oda kellene becsempészni a kéziratokat. Be fog lopózni az Olvasóba, ahol ugyan semmi keresete és esetleg kirepítik, de majd csak talál egy őrizetlen pillanatot. A verseket elváltoztatott írással ő maga másolja le. Így készítettük elő »Patak mellett« című alkotásomat. Nemes érzelmeket csinos, sőt igényes formában próbált kifejezni, így indulván:

                                                Elmerengve járok itten

                                                          Szívem úgy elandalog

                                                          Szép időkre... szívem első

                                                Szerelmére gondolok.

                                                A lehajló árnyas fűzfa

                                                Úgy emlékeztet reád,

                                                „Szerettelek”... csak azt mondja

                                                Hajladozó, zúgó lombja,

                                                Ezt sóhajtja a virág.

Nem voltam még tán tizennégy éves sem és már emlékeimből táplálkozott ellégikus hangú költészetem!

Pikó aztán jelentette, hogy a vers becsempészése sikerült, igaz, hogy négy krajcárt fizetett a vele összejátszó pedellusnak. Bátyám, a szerkesztő és elnök úr, rajongó ügybuzgalommal intézte a lap dolgait. Általában hallatlanul fogékony, lobbanékony természetének legnagyobb öröme, legfőbb életeleme a lelkesedés volt. Hozzászoktunk, hogy a kollégiumból mindennap tenger mondanivalóval érkezett haza. Ebéd ideje alatt ő vezette a szót, politizált, iskolai dolgokat pertraktálta, csillogó, szenvedélyes eláradásban. A rámnézve oly nevezetes délben szélvészléptekben futott végig a tornácon s azon frissiben elújságolta, hogy egy egészen különös jó napja van, váratlan felfedezést tett a szerkesztői irodában! Ismeretlen, új költő jelentkezett a levelesládában! Végre is kihúzta zsebéből saját versemet és égő szemmel, kipirosodó arccal felolvasta az asztal mellett.

Egész ebéd alatt lapítottam a boldogságtól, de a szurkolástól is. Mi lesz, ha le kell magamat leplezni? A »Haladjunk« szerkesztőinek üzenetei felszólítják e számban az ismeretlen szerzőt, hogy a férfiatlan bujkálásnak vessen véget és jelentkezzék! Inkább azonnal, négyszemközt jelentkeztem Bátyámnál. Nem haragudott meg csalafintaságomért, mert már más, vergődő költőlélek is rávetemedett. Inkább csak restelte elragadtatását, lelkendezéseit. Zavarba jött,  pironkodott, mint a szégyenlős gyermek, de vissza nem vonhatta már egyetlen szavát sem!

Nem tudom, miben állapodtunk meg, leközölte-e nevemet a »Haladjunk«-ban, vagy sem. Magam úgy tettem, mint egy híres csillagász, aki soha meg nem nézte az általa kikövetkeztetett bolygót. Fő, hogy a csillag csakugyan ott van. Fő, hogy a vers megjelent. Sohasem láttam saját szememmel. De ettől kezdve többé nem tágítottam a reménytől, hogy végére kell érnem kéziratos korszakomnak és műveim meg kell hogy szolgálják a nyomdafestéket”.

És a továbbiak során valóban megszolgálták a nyomdafestéket költői alkotásai. Buvárkodásom nyomán ugyanis alábbi, induláskori verseit fedeztem föl a korabeli enyedi lapokban: Viszontlátás ( Alsófehér, 1907. 90 sz.), A parkon át (Alsófehér, 1910. 15 sz.), Nem értesz (Alsófehér, 1910. 79 sz.), Visszatérés (Közérdek, 1910. 90 sz.), Éjente és Lefekvés előtt (Közérdek, 1910. 93 sz.), Tavasz  felé és Ha újra… ( Közérdek, 1911. 19 sz.), Az ablaknál (Közérdek, 1911. 20. sz.), Hogyan…? és Miként királynő… (Közérdek, 1911. 24 sz.), A hangjáról (Alsófehér, 1918. 33 sz.).

A Bethlen Könyvtár polcain pedig alábbi kötetei várják az érdeklődő olvasókat: Bacsányiné Baumberg Gabriella élete és költészete, Kolozsvár, 1912, A szent szégyen, Marosvásárhely, 1925, Seherezádé himnusza, Kolozsvár, 1928, Télutó, Kolozsvár, 1928, Tüzes kemence, Budapest, 1936, Szentségvivők, I-II k., Nagyvárad, Az élő Kölcsey, Nagyvárad, 1939, Istenes énekek, Nagyvárad, 1939, A hajnal emberei, Budapest, I-II. k.

Az Enyedi Hírlap két világháború közötti számaiban igen gyakran találkoztam Syber álnévvel jegyzett hely- és művelődéstörténeti írásokkal, tudosításokkal, jegyzetekkel, riportokkal. Rövid utánajárással sikerült azonosítanom a szerző kilétét: Fövenyessy Bertalanról, a Bethlen Kollégium egykori zenetanáráról van szó. Ő a szerzője annak az interjúnak is, amely Látogatás egy boldog édesanyánál címmel a fenti lap 1940. október 27-i számában, tehát pontosan 77 évvel ezelőtt jelent meg, az interjúalany pedig nem más, mint a három testvér – Mária, Amál és Károly – Enyeden lakó édesanyja, az özvegységének 46-ik évében járó Berde Sándorné. Vele folytatott szivélyes beszélgetést nevezett kollégiumi professzor. A mellőzendőnek minősíthető bevezető után a riporter eképp folytatja írását:

A Berde-testvérek édesanyja, Weress Mária – Archív felvétel 

„Köztudomású, hogy özv. Berde Sándorné azok közé a ritka – s mi tagadás – sokak által megirigyelt, boldog édesanyák közé tartozik, aki azzal a nagy szerencsével dicsekedhetik, hogy mindhárom élő gyermekét kivételes tehetséggel áldotta meg a Teremtő.

Dr. Berde Károly a pécsi egyetem kiváló orvosprofesszora, Dóczyné Berde Amál, Dóczy Ferenc, kollégiumunk volt rektorprofesszora, jelenleg a kolozsvári református főgimnázium jeles tanárának felesége, híres festőművész s szellemes írónő, s R. Berde Mária, a nagyváradi állami gimnázium tanárnője, a többszörösen kitüntetett költő és írónő képezik özv. Berde Sándorné nagy büszkeségét, anyai boldogságát. Az új határ hozta családi szerencsétlenségből azonban öröm is támadt. Károlyt áthelyezték a hazatért Ferenc József Tudományegyetem rendes tanári székébe s megválasztották az orvosi kar dékánjává. A Mária homlokát pedig eredményteljes irodalmi munkássága méltatásául a magyar kormányzó szép ünnepség között a Corvin-koszorúval övezte.

Ki ne tudná elképzelni a Nagyasszony örömét, boldogságát? Az egyszerűségében is kedves özvegyi hajlék megtelt azzal a boldog örömmel, mely a gyermekei dicsősége láttára szokott a szülői szívben áradozni. Ez örömteljes alkalomból kerestük fel a boldog édesanyát, hogy együtt örüljünk az örülővel s megkértük, beszéljen valamit gyermekeiről s mindenik életéből mondjon el egy-egy kedves, őket jellemző epizódot. Szívesen tett eleget kérésünknek s ebben nem zavarta, hogy már gratulálókat találtunk nála s később is a folyton érkező szerencsekívánó, jó barátok nyitogatták vendégszerető házának ajtaját.

 – Károlyból és Amálból – kezdte a Nagyasszony örömtől, boldogságtól ragyogó szemekkel – már gyermekkorukban kiütközött a székely vér és székely származás. Gyermekéletük minden megnyilvánulásában praktikusak, gyakorlatiasak voltak. Az Amál és Károly gyermekéletét a jóízű humor lengte át, tréfát űztek mindenből. Juliska (a mostani írónő Máriát akkor még így hívták) a szellem világában élt. Már gyermekkorában meséken, történeteken, verseken törte a fejét. Kissé magábazárkozott, a gyermektársaságot nem igen kereső leány volt. Szenvedélye a harisnyakötés volt. Még a szüretre sem lehetett kivinni emiatt.

De vegyük sorba – folytatta a Nagyasszony.

Amál nagy állatbarát volt. Egyszer egy kedves, kis kutyus került a házhoz, amelynek nevet kellett adni. A gyermektársaság a keresztelőt ünnepélyesen óhajtotta megtartani. Vendégeket is hívtak a családi ünnepélyre. Amál, ki a papot óhajtotta képviselni, felkötötte az én kötényemet palástnak, Sándor (a negyedik gyermek, aki mint kiváló lelkész halt el) tartotta volna a beszédet, Szász Ilusra, a dr. Szász Pál testvérére várakozott a keresztanyai szerep. Ünnepi uzsonnáról is gondoskodás történt s én egy nagy kanta meggybefőttel járultam a kis kutya keresztelői lakomájához. Már minden készen állott a kezdéshez, amikor Amál megpillantotta a befőttet s feledve kutyát, keresztelőt, vendégeket, nekirontott a kantának s mohón fogyasztani kezdte az ínycsiklandozó befőttet. Nosza, lett erre olyan gyermekvisítás, hogy majd bedugult a fülünk. Mikor a vendégek veszélyeztetve látták befőttrészletüket, ők sem hagyták magukat s versenyre keltek az édesség elfogyasztásában. Persze, a keresztelői szertartás füstbe ment. Sándorba bennrekedt a szónoklat. Amál válláról lekerült a palást s a Szász Ilus neve sem került a mátrikulába. A kutyuson azonban rajta maradt az előre elhatározott név. »Lelki Schmol«-nak hívták haláláig.

Mária, mint már mondottam, nem volt valami nagy társasági gyerek. A tánciskolába is alig tudtuk betuszkolni s míg Herlitska tanár úr buzgón tanította a teremben az illemszabályokat s egyes táncmozdulatokat, azalatt ő az udvaron havazkodott. Már gyermekkorában verseket fabrikált s azokat rejtegette. Amál azonban rájuk talált s nyilvánosságra hozta. Emiatt aztán természetesen sértődés s keserűség keletkezett. Máriát, a kiforrott költőnőt Linkeusz álnéven szereplő pesti író fedezte fel. Mária elküldött neki néhány verset, melyek, költészete egyik időszakának megfelelően, világfájdalmasak voltak. Linkeusz személyesen lejött Enyedre, hogy megismerkedjék a képzelete szerint idősebb korú írónővel, aki olyannyira tele van világfájdalommal. Nagy volt azonban csodálkozása, amikor egy viruló hajadont látott maga előtt. Még többször ellátogatott hozzánk a pesti író, míg végre megkérte – az Amál kezét. A kapott kosár után elmaradtak a vizitek. A Mária gyermekkorában megindult írói pályájának egyik legszebb állomása most a Corvin-koszorú.

Károly – folytatja fáradhatatlanul a jóságos Nagyasszony – mindig erős akaratú, lelkileg, testileg szintén erős gyermek volt. Már koragyermekségében megnyilvánult nála a természet iránt való szeretet és érdeklődés. Már mint I. gimnazista kijelentette, hogy orvos lesz.

Egyszer a házban valami kellemetlen szagot éreztünk, amely nemhogy szűnt volna, hanem ellenkezőleg, növekedett. Hiába kerestük a bűz forrását, nem találtuk meg. Mikor Károly látta, hogy tovább titkolni az ügyet már nem lehet, bevalotta, hogy egy skatulyában állatokat rothaszt, hogy már most hozzászokjék a hullaszaghoz. Más alkalommal egy élő kígyót hozott a házba. A szobai asztal fiókjában rejtegette. Mikor felfedeztük, természetes, hogy féltünk tőle. Ekkor a konyhába vitte, de ott meg a cseléd rémüldözött. Elhatároztuk, hogy eltávolítjuk a kígyót. De ki hajtsa végre a határozatot? Az erős természetű Amál vállalkozott reá. Rongy és csiptetővas segítségével a szomszéd Kerekesék kertjébe dobta. Mikor Károly hazajött, kereste a kígyót, de nem találta. Nagy lelkiismeretfurdalás vett erőt rajta. Attól félt, hogy a kigyó kimászott rejtekhelyéből s a család valamely tagját nagyon megrémíti. Egész este rosszkedvű volt. Szótlanul keresett, kutatott, de eredmény nélkül. Csak akkor nyugodott meg, amikor elmondtuk a kígyó eltávolításának okát és körülményeit.”

Értékes emlékképek, amelyek, reményeink szerint, szervesen egészítik ki a Berde-testvérek szellemi arculatát.

(Borítókép: Berde Amál és Berde Mária – Archív felvétel)     


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Románia megtámadta az Európai Unió ...
Újraválasztották Vákár Istvánt a megyei ...
Hány fizetett szabadnap jár a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ