Kettős, történelmi piarista évforduló
Vissza

Kettős, történelmi piarista évforduló

Amint nem beszélhetünk összmagyarságról Erdély nélkül, ugyanúgy elválaszthatatlan ezen régió történelme az alapításának (1721. március 7.) 300. évfordulóját ünneplő Piarista Rend Magyar Tartománya embert formáló, nevelő és kultúrateremtő szolgálatától. Az anyaországból érkező kegyesrendiek piarista „fészkeket” alapítottak Nagykárolyban (1725), Máramarosszigeten (1730), Medgyesen (1741), Kolozsváron (1776), Besztercén (1780) és Temesváron (1788); az 1989-es rendszerváltás után Nagykárolyban és Temesváron sikerült római katolikus líceumként újraindítani a piarista szellemiségű iskolákat.

A kincses városban ugyanakkor az idén emlékezünk meg arról, hogy 245 esztendővel ezelőtt Mária Terézia 1776. június 7-én kelt elhatározásával a feloszlatott jezsuita rend tanintézményei közül a gimnázium, az egyetem bölcseleti és mennyiségtani kara, a nemesi konviktus, valamint a Szent Józsefről nevezett Báthory–Apor Szeminárium igazgatását és tanárokkal való ellátását a Kegyes Tanítórendre bízta. A beiktatás ugyanazon év október 15-én, a királyné nevenapján történt. 1925-től önálló Romániai Piarista Rendtartomány keretében működtek a paptanárok, valamint a piarista iskolák világi tanszemélyzete.

Csupán Kolozsváron a letelepedéstől számított 172 esztendő folyamán – a szerzetesi intézményeknek a kommunista hatóságok általi, 1948-ban történt önkényes feloszlatásáig – a piaristák több mint hetvenezer magyar, román, német, zsidó és örmény ifjút részesítettek magas színvonalú oktatásban, nevelésben, felkészítve őket életútjukra. Egyházjogilag viszont a szerzetesrendek nem szűntek meg, 1989 után csak az állam részéről kellett kiharcolnunk a jogi személy újra elismerését.

Az 1989-es romániai rendszerváltozás után új távlatok nyíltak meg a kapcsolatok terén. Már az 1990-es évek elején Ruppert József generálisi asszisztens és Jelenits István tartományfőnök szívügyének tekintette a „megnyesett fa kizöldülését”. Emlékezetes eseményként maradt meg szívünkben, amikor Ruppert József elhozta Rómából Kolozsvárra José Maria Balcells atyát, a piarista rend legfőbb általános elöljáróját. Reményteljes találkozó volt, hiszen sikerült a letargia állapotát lelkesedésre váltani, mind az – akkor még – élő egyházmegyei papi szolgálatot végző Simon István és Denderle József néhai piarista tanárokban, mind a nagyszámú öregdiákban, akik baráti körbe szerveződtek.

A közösségi érzés hozzájárult a kommunizmus idején csupán lappangó piarista hagyományok mindmáig tartó újraéledéséhez az utód iskola, a Báthory István Elméleti Líceum esetében is. A fáradtságot nem ismerő Ruppert atya gyakori látogatásainak, biztatásának és konkrét segítségének köszönhetően számos piarista témájú rendezvényre, előadásra, megemlékezésre került sor városszerte. Neki köszönhetően aztán megtisztelt látogatásával Jesús María Lecea Sáinz generális atya is, aki megáldotta a Zágoni Mikes Kelemenről elnevezett néhai főgimnázium – a diktatúra idején elrejtett – restaurált zászlaját. De Ruppert József atya szorgalmazásának köszönhetően kiemelten tartották a kapcsolatot az erdélyi, bánsági, partiumi piarista tanintézmények volt diákjaival és a hagyományok jelenlegi továbbvivőivel Kállay Emil, Urbán József és Labancz Zsolt tartományfőnökök is. Fontos megvalósítás volt a csíkszeredai Piarista Tanulmányi Ház Kállay Emil és Sárközi Sándor atyák szolgálatával, jelentével történt létrejötte.

Ruppert József atya tájékoztatása szerint a római generálisi kongregáció 2009. április 15-én a romániai piarista provincia tárgyi, szellemi, kulturális és hivatalos ügyeinek intézését a magyar provinciára bízta.

 A piarista szellemiséget már ifjúkorában, szülővárosában, Máramarossziget en magába szívó személyiség, Jakubinyi György nyugalmazott gyulafehérvári érsek így vall erről az időszakról Magnificat! Magasztalja lelkem az Urat (Lk 1,46) című önéletrajzi kötetében: „Mivel a máramarosszigeti plébánia piarista és egyházmegyés „condominium” volt, azaz a piarista házfőnök és a plébános együtt határozták meg a templom szentmiserendjét, ezért gyermekkoromban a két káplán közül az egyik mindig piarista volt. Mi, gyermekek Szemes Ferenc atyáért lelkesedtünk (szatmári magyar sváb, született Szépacher, 1908–1978). Lelkes magyar beszédeiért egy ideig felfüggesztette az állam, ezalatt kántorként működött. Megszervezte az ifjúságot. Növendékei ma is, idős emberekként tartják az elsővasárnapi gyónás-áldozást. (...) Ezermester volt. Megtanított minket könyvet kötni, bronzolt gipsz szentképdomborműveket önteni (...). Ilyen plébániai környezetben érthető, hogy a kommunista iskolai nevelés csődöt mondott például személyesen az én esetemben.”

Személy szerint meghatározó volt életem 1952 és 1964 közötti időszakában a tudós Biró Vencel, akkor már egyházmegyés kisegítő papként szolgáló piarista tanár. Sokat ministráltam neki a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Kezdettől fogva felnéztem rá. Előbb csak azért, mert tudtam róla, hogy annak a piarista főgimnáziumnak volt kimagasló személyisége, amely utódiskolájának lettem én is diákja. Aztán mind jobban megismertem elhivatott papi és nevelői arcélét is. Személye a gondviselés ajándéka volt számomra. A nyugdíjas pap tanár és az iskolás fiú kapcsolatában vonzáspontot jelentett, hogy ő a történelem elismert, tudós professzora, én pedig e tantárgy megszállottja voltam zsenge gyermekkoromtól. Látva, hogy mennyire érdekel a történelem, s főként az egyháztörténelem – amiből az akkori kommunista iskolarendszer csupán torzított „ízelítőt” nyújtott –, egyre többet foglalkozott velem. Szép időben sétáltunk a Főtéren vagy környékén; olykor a temetőben, a helyszínen tartott történelemórát. Néha-néha meghívott a Szent Mihály-plébániaépületben kapott lakásába, ahol gyönyörködhettem a könyvtárában. Minden alkalommal rajongással szívtam magamba szavait.

Az egyéniségéhez hozzátartozott a mindenkori szelíd mosoly és a hófehér, rövid kefefrizura. Amikor belépett – igyekvő lépésekkel, de nem sietve – a sekrestyébe, előbb mindenkire ránézett és mindenkinek külön-külön köszönt. Soha nem felejtette el minden segédkezőnek megköszönni a szolgálatot, távozáskor pedig kezet fogott a ministránsokkal, érdeklődött iskolai eredményeik és családi körülményeik, nehézségeik felől.

Természetesen őt választottam gyóntatómnak és lelki vezetőmnek. Már nem emlékszem pontosan a dátumra, osztályunkkal ruháskosarakban lehordatták az iskolai könyvtár piarista állományát az épület pincéjébe. Kihasználtam az alkalmat és két alkalommal télikabátom alá rejtettem egy-egy könyvet: egy illusztrált Napóleon-albumot és egy Rómáról és a Vatikánról írt művet. Annak ellenére, hogy a könyvekre nem a legjobb sors várt, mégis furdalt a lelkiismeret: meggyóntam hát tettemet, elmesélve aprólékosan a körülményeket. Biró Vencel sokáig hallgatott, majd így szólt: „Gyurka fiam, te nem loptál, hanem könyvet mentettél... engedély nélkül.”

Nagyanyámmal együtt – akivel hosszú évtizedek óta ismerték egymást, hiszen a Szentkereszty bárók hathatósan támogatták a piarista rendet is – részt vettem az akkor 73 esztendős tanár úr aranymiséjén, 1958. július 29-én, a kolozsvári piarista templomban. Szentbeszédének részletei még sokáig közszájon forogtak. „Aki ráteszi kezét az ekeszarvára, az legyen felkészülve a szántásra, az ugartörésre és nem a gazdag, fényes aratásra” – hangsúlyozta. Egyik kedvenc mondása volt: „Imádság és munka külön-külön meddő. Boldogságot, áldást hoz együtt a kettő.”

Páter dr. Biró Vencelről jogosan elmondhatjuk, hogy egész életében küzdött nemzetéért és rendjéért, együtt a magyar néppel és a Kegyes Tanítórenddel. Legyen ez a méltatás elismerő főhajtás a kiváló nevelő, lelki vezető, emberi mivoltában szerény, de lelkiekben igen gazdag, környezetére a szépséget, jóságot és harmóniát kisugárzó történész, tudós professzor emléke előtt.


EZ ÉRDEKELHETI
KÖZHÍR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Gheorghiţă: jövő héttől mozgó ...
Fogadj örökbe egy új kolozsvári ...
Különleges adatbázist hoztak létre ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ