Borítókép: Kőváry László – forrás: eda.eme.ro
Szerző: Ács Zsolt
Kőváry László a lexikonok és bibliográfiák szerint volt utazó, statisztikus, néprajztudós, családtörténész, régész, közgazdász, szabadságharcos, Habsburg-ellenes összeesküvő, újságíró, politikus, műemlék-felügyelő, biztosítási szakember, tankönyvszerző, irodalomtörténész, történetíró, történetfilozófus… s felsorolásunk így is hiányos, mert az életmű ennél sokoldalúbb. Nevét az olvasóközönség elsősorban történelmi munkái révén ismeri, azon munkái alapján, amelyekben a romantikus történetíró írta meg az erdélyi fejedelemség történetét, mutatta be Erdély régiségeit, az egykor élt neves családok múltját, leszármazását (genealógiáját), a fejedelmi korszak családi szokásait, viseleteit, avagy a kortárs, a szemtanú hitelességével számolt be és emlékezett az 1848/49-es forradalom és szabadságharc erdélyi eseményeiről, történéseiről. Egyszóval historikusként a XIX. században formálódó társadalomkutatás, a szociográfia, a szociológia erdélyi előfutára volt.
Kőváry László azok közé tartozik, akiknek műveire gyakran hivatkoznak a szakemberek, hiszen több száz rövidebb-nagyobb cikke, tanulmánya, közleménye mellett több mint 40 önálló, könyv alakban megjelent műve van. Ennek ellenére a mai történetírás továbbra is adós életének és tevékenységének átfogó bemutatásával, értékelésével. Tizenhét éves korában Teke népszokásairól írt kisebb tanulmányt, majd Szilágyságról közölt „föld és országtani vázlatot”. Írt tanulmányt az erdélyi sóbányászatról, a takarékpénztárakról, az életbiztosításról, a cenzúráról, a katonakötelezettségről és még egyéb sok olyan kérdésről, melyek kortársait foglalkoztatták. Azon történészek sorába tartozott, akik a társadalomkutató pontosságával tárták fel a tényeket, de ugyanakkor művészetnek tekintették a történetírást és olvasmányosan, érdekfeszítően, a mai ember számára is élvezhető formában vetették papírosra mondandóikat.
Kőváry László Tordán született 1819. július 7-én. Apja, Kőváry József, a szűcsök céhmestere volt, anyját Sepsiszentgyörgyi Miklós Katának hívták. A házasságból hat gyermek született, két lány és négy fiú, akiket az apa a végsőkig vállalt anyagi áldozatok árán taníttatta. Tanulmányaikat a nagy múltú tordai Unitárius Algimnáziumban kezdték. A legnagyobb fiútestvér, Józsa 1817-ben született, és mint a kolozsvári 1848-as ifjúság vezére maradt emlékezetes. László két öccse közül Endre unitárius lelkésznek készült, de végül a festészet mellett döntött, és a századfordulón ő a nemesség, szellemi kiválóságok megörökítője. Mihály öccse Kolozsváron tartott ügyvédi irodát, nevét azonban okleveles vívómesterként és kiváló sportemberként örökítette meg. Kőváry Lászlót gyermekkora Tordához köti, s csak hosszas kérlelés után engedi el a szűcsmester édesapa 1836-ban a kolozsvári kollégiumba. Kollégiumi diákoskodása idején reformeszmék és gondolatok lelkes pártolója volt. Innen indult el az amerikai utazó és a demokratikus eszmék közvetítője, Bölöni Farkas Sándor is, valamint Kriza János unitárius püspök, népköltészeti gyűjtő, Szentiványi Mihály költő, író, publicista, Berde Áron vegyész-meteorológus, Jakab Elek történész stb. 1840-től Kőváry a református kollégiumba iratkozik át jogot tanulni. Pályafutását joggyakornokként kezdi Marosvásárhelyt a Királyi Táblán. Ez idő tájt – és talán a Királyi Tábla szomszédságában álló Teleki Tékában őrzött gazdag történeti forrásanyag által is ösztönözve – kezdte el történeti kutatásait. Amikor Tilsch János kolozsvári könyvárus és kiadó felveszi korrektornak, és Tilsch unokahúga lesz hűséges élete párja is, a sors véglegesen Kolozsvárhoz köti. 1847-ben jelenik meg Erdélyország statisztikája című munkája, mely hírnevét megalapozza.
1848-ban Ellenőr címmel Kolozsvárt hetilapot szerkeszt, majd kinevezik az országos statisztikai hivatalhoz. A forradalom szelei bátyjával, Kőváry Józsával (1817–1875) és nemzedékének legjobbjaival együtt hozzák lázba. Rövidesen tűzérönkéntesként, Makk ezredes parancsnoksága alatt bevonul. Aztán a honvédelmi bizottmány kiküldetésével jelen van az agyagfalvi népgyűlésen, s részt vesz a kökösi ütközetben, ahol Gábor Áron elesik. 1848/49 telén Kossuth személyesen nevezi ki „tábori történeti jegyzővé”, s a kormány sajtóosztályán együtt dolgozik Jósika Miklóssal. Márciusban már Bem seregében haditudósító, közben újabb lapot próbál indítani, de a bukás és a bujdosás közeledik.
A szabadságharc bukása után bujkál, s már akkor megírja a forradalmi események krónikáját, amelynek megcsonkított kiadása majd 1861-ben Pesten jelenik meg Emich Gusztávnál Erdély története 1848–1849-ben címmel. Végül lebukik, és szuronyok között kísérik, hurcolják be Marosvásárhelyre, onnan Kolozsvárra. A vizsgálati fogságban lát hozzá Erdély régiségeinek papírra vetéséhez, amit az akadémiának ajánlva 1852-ben meg is jelentettek. Ez a munkája országos elismerést hozott a szerzőnek. „Erdély földének minden foltját ismeri, a legtávolabbi idők történeti hagyományaival” – írta róla akkoriban Jókai. Ennek is köszönheti, hogy a császári kormányzat két évvel később Erdély északnyugati megyéi építészeti emlékeinek konzervátorává nevezi ki.
Az építészeti emlékek után egy újabb kötetben jelentette meg Erdély természeti nevezetességeit (1853). A következő művei is mind forrásértékűek és úttörő jellegűek: 1854-ben Erdély 257 nevezetesebb családjának adatait gyűjtötte össze, 1857-re összegyűjtötte Erdély történelmi regéit és adomáit, három évvel később pedig megírja legértékesebb néprajzi vonatkozású munkáját a magyar családi és közéleti viseletekről. Ez utóbbi munkájában megismerteti olvasóit az akkori lakáskultúrával, az otthonok berendezésével, a női és férfiruha- és hajviseletekkel stb. További hasonló témájú cikkekben érdeklődéssel fordult Erdély valamennyi népének etnográfiája felé. A rengeteg kutató- és gyűjtőmunka az 50-es évek végére arra sarkallta Kőváryt, hogy dolgozza fel egész Erdély történetét: „Mert – amint mondta – sok a munka, s ha senki sem határozza el magát az úttörők keserű poharát kiüríteni, akkor a sziszifuszi munkát százan fogják elül kezdeni, s Erdélynek története mégse lesz.” Elhatározásában az is közrejátszott, hogy Benkő József latin nyelvű Erdély története óta senki sem foglalkozott a témával. A másik nagy unitárius, Orbán Balázs előtt már negyed századdal Kőváry 47 nevezetes székelyföldi helyet írt le, ami szintén hozzásegítette nagy szintézisének a megvalósításához. Kőváry 1859–1966 között jelentette meg hat kötetben nagyszabású munkáját Erdély történelme címmel, amelyet főművének tartanak. Mint Erdély történetírója kapta meg megkésett akadémiai levelező tagságát (1883) és a kolozsvári Ferenc József tudományegyetem tiszteletbeli doktori címét (1902).
1862-től Deák-párti politikai lapot szerkeszt Korunk címmel, amelynek nagy szerepe van az 1867-es kiegyezés előkészítésében. Közben változás áll be Kőváry érdeklődési körében: akárcsak kortársa, Berde Áron, ő is a közgazdaság felé fordul. A biztosítási ügy harcosa lesz; kisebb-nagyobb kötetekben ismerteti a külföldi, az osztrák és magyar biztosítási intézeteket. Az 1858-ban megindított Kolozsvári Kisegítő Takarékpénztár alapító tagja, majd igazgatója is.
Házassága nagy hatással van Kőváry további pályafutására. Hosszú élete során mindig maga mellett tudhatta feleségét, akinek sokat köszönhetett, ugyanis felesége, Knausz Johanna (1831–1918) rokonságban állt a város patrícius társadalmával. A feleség több házas telket, birtokot kapott hozományba, ami anyagi jólétet, függetlenséget biztosított mindkettőjüknek. Kőváry, Kolozsvár jómódú polgáraként, több irányban igyekezett tanulmányait és tapasztalatait értékesíteni a város érdekében is. Kolozsvárról az első játékos-verses ismertetést a Györke-sorozat számára készítette. Kelementelkén a Simén család öt lánya mellett a kisfiút, Györgyöt is tanította. Az ő számára írta elemi szinten a Györke Erdélyt utazza, Györke geográfiája és históriája Erdélyről, Györke meséi és példázatai stb. című füzeteket – az elemisták aztán évekig Györkével járták Erdélyt és a tudomány berkeit.
Kolozsvári városgazda szerepében is találkozunk Kőváryval. A város közigazgatási bizottsága tagjául választják, közgazdasági előadó, később a tiszteletbeli főjegyzői címmel tüntetik ki. A Sétatér-egylet választmányi tagja, sőt 1873–1886 között a Sétatér igazgatója is. Az ő ekkoriban összeállított füzetből ismerjük a Sétatér keletkezését és fejlődését 1886-ig. A köztemető és a fásítási bizottság elnökeként megvalósította, hogy fákkal ültessék be a Házsongárdi temetőt. A főtéri Szent Mihály templomot körülvevő falnak nekiépített kis boltok és műhelyek megvásárlásának és eltávolításának mozgatórugója Schütz János mellett Kőváry volt, s külön emlékiratban örökíti meg a bizottság küzdelmeit. Ezen munkálatok révén, Kolozsváron létrejött Erdély legszebb főtere. Ő az első szakszerű kolozsvári népszámlálás megszervezője, s ennek eredményeit 1870-ben, kis füzetben teszi közzé. Tanulmányt írt a város közgazdasági fejlődéséről (1889), köztisztaságáról (1892), valamint a „testedzés” helyi hagyományairól (1897).
Kővárynak volt egy saját várostörténeti jelentőségű kezdeményezése is. Ott, ahol nevét ma is utca viseli, a Fellegvár mögött, az állomásra néző domboldalon a telekkönyvileg is az ő tulajdonát képező 50 000 m2-es birtokát az 1880-as években mintegy száz telekre parcelláztatta, és azokat kedvező törlesztés mellett eladta a vasúti alkalmazottaknak, közülük is elsősorban a nyugdíjasoknak. Az Új (ma Kőváry), Szélső, Közép és Kalauz utca alkották a Kőváry-telepet. 1881-ben az óvári lakása szegleténél levő zsibvásár-teret az ő sürgetésére szüntették meg, és az unitárius Pákey Lajos tervei alapján parkká alakították.
Kőváry László Kolozsvár köztiszteletben álló polgára, tudós egyénisége, a város minden jelentős eseményének tevékeny részese volt. 1885-ben az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE egyik alapító tagja, majd három évvel később az Erdélyi Irodalmi Társaság alapítói között is ott találjuk.
