Két hét az égig érő pálmafák, gyümölcsöző óriáskaktuszok, a frutti di mare és orecchiette hazájában
A Jón-tengertől az Adriáig 3.
A Jón-tengertől az Adriáig 3.
Vissza

Két hét az égig érő pálmafák, gyümölcsöző óriáskaktuszok, a frutti di mare és orecchiette hazájában

Kétheti nyaralásunk alatt Leccébe háromszor is eljutottunk. Először egy szombat reggel indultunk útnak, ugyanis aznap lemondtunk a tengerparti fürdésről és napozásról, mivel, járvány ide vagy oda, a parton talpalatnyi hely sem maradt üresen, így jobbnak láttuk megszökni a zsúfolt Porto Cesareóból.

Lecce – a barokk pompájú templomok városa

Első kiruccanásunkat városközi busszal tettük meg, amely fejenként alig 3 euróért vitt el a mintegy 30 km távolságra fekvő megyeszékhelyre. Amint a busz kikanyarodott Porto Cesareóból, az út mentén hosszú kilométereken át sokkoló és mélyen elszomorító látvány volt a kiszáradt óriás olajfák erdeje. Azt mondják, valami ismeretlen betegség támadta meg a fákat. Azon töprengtem, vajon hány évre szegényítette meg az olívatermesztőket ez a ki tudja honnan jött „természeti csapás”. Az út másik oldalán viszont a nagy kiterjedésű, szépen gondozott, súlyos szőlőgerezdektől roskadozó szőlőültetvények vidám impressziót hagytak, annál is inkább, mivel a napra mosolygó szőlőszemek jó termést ígértek. A vidék amúgy is híres a borairól, igaz, inkább a vörös „primitivo” borok híresebbek, de fehérborai is igen zamatosak.

Lecce kisváros (közigazgatásilag comune) az azonos nevű megye székhelye, Olaszország Puglia régiójának igazi történelmi, szellemi, kulturális, építészeti kincse. A megközelítőleg 96 000 lelket számláló városka a Salentói-félsziget közepén két tenger közelében, a Jón-tengertől 23 km-re és az Adriai-tenger partjától néhány kilométerre a Tavoliere di Lecce nevű sík vidéken fekszik. A hagyományok szerint a várost a legendás hírű salentói király, Mallenius alapította még a trójai háború előtt, egy másik legenda szerint a települést Minósz király unokája, Idomeneusz hozta létre, miután a trójai háborút követően menekülni kényszerült.

Amfiteátrum és a Palazzo del Seggio

A régészek a feltárt legrégebbi leletekre, azaz a várost három kilométer hosszan körbevevő, helyenként 5 méter széles falakra alapozva úgy vélik, hogy a városkát Szübarisz néven a messzápok alapították Kr. e. a 6. században. Az archeológusok állítását erősíti a szintén ebből a periódusból származó 250 feltárt sírkamra is, valamint az a messzáp építkezési szokásokra jellemző girbegurba utcahálózat, amit a város történelmi központja ősidők óta mindmáig megőrzött. A rómaiak Kr. e. a 3. században hódították meg a vidéket, a mai Lecce pedig Lupiae néven a birodalom egyik virágzó kisvárosa lett. Hadrianus császár idején épült a város több ezer férőhelyes amfiteátruma, valamint a várostól keletre a kikötő, a Porto Hadrianum. A kereszténység Szent Orontius mártír püspöknek köszönhetően terjedt el, az erre vonatkozó első írásos emlékek a 6. századból származnak, amikor Lecce már püspöki székhely volt. Szent Orontiust 1656 óta Lecce védőszentjeként tisztelik, neki tulajdonítják, hogy megmenekült a város a pestistől és a földrengéstől.

Lecce aranykora a 16. századra tehető, miután 1539-ben Puglia régió székhelyévé vált. Megkezdődött a város újjáépítése, várfalait megerősítették, új templomokat építettek, kereskedelme, kultúrája rohamosan fejlődött. Jó kapcsolatokat ápolt elsősorban a Velencei Köztársasággal, de zsidó, dalmáciai, firenzei és genovai kereskedők is megfordultak a városban. Számos velencei művész is vendége volt a városnak, köztük Paolo Veronese, akinek Lecce számára készült, sokáig „titokzatosan eltűntnek” bélyegzett Santi Giacomo Minore e Filippo című oltárképe ma a National Gallery of Ireland tulajdona.

A város jelenlegi hírnevéhez vezető periódus a 17–18. századra vezethető vissza, amikor a fellendült gazdasági élet a város rohamosan fejlődő barokk összképét kialakította. Számos palota és templom épült, a legtöbb templom 17. századi barokk stílusban, gyümölcsökkel, növény- és állatfigurákkal, vízköpőkkel, kerubokkal, puttókkal, sárkányokkal és gremlinekkel díszített, de a helyi lágy mészkő felhasználásával a homlokzatokat és ajtókat díszítő pazar barocco leccese jegyei a lakóházakon és szobrokon is eluralkodtak. Nem csoda, hogy a barokk pompájú Leccét gyakran „Dél Firenzéjeként” emlegetik.

A római kori várost erős védőfalak vették körül, és négy kapun keresztül lehetett megközelíteni. Idővel a falak jó részét eltávolították, a kapukból három maradt: a legrégebbi, a római kapu romjaira átépített Porta Rudiae, az V. Károly parancsára épített Porta Napoli, és a Porta San Biagio. Mi a harmadik, a 17,3 méter magas barokk díszítésű kapun érkeztünk a városba, amelynek fődísze a kapu bejárata fölött elhelyezett mártírhalált halt San Biagio püspök szobra.

Porta San Biagio – Lecce egyik városkapuja

Látogatásunkat finom leccei jeges-mandulatejes kávéspecialitással kezdtük, amit egy odatévedt kíváncsi szöcske is megkóstolt. Lecce kisváros, de igencsak elámultam, amikor a frissen vásárolt térképen, ha jól számoltam, 17 templomot fedeztem fel. Hát, egy nap alatt az összest még kutyafuttában sem tudtuk volna megnézni, de a nevezetesebbek szépségeiben nem győztünk eleget gyönyörködni. Emlékeimben három istenháza hagyott mély nyomot: a Santa Chiara-templom, a Santa Croce bazilika és a Duomo di Lecce (a leccei dóm).

A történelmi központban (Piazza Vittorio Emanuele II.) található Santa Chiara templomban éppen zárt körű esküvő volt, emiatt csak hosszas séta után kerültünk ide vissza, viszont sikerült megvásárolnunk egy 9 eurós belépőjegyet, amivel az óváros összes nevezetes templomát és múzeumát meglátogathattuk. A templomlátogatások előtt az óvárosban végigsétáltunk a Piazza Sant’Oronzón, megnéztük a 29 méter magas Szent Orontius-oszlopot a téren, fényképezgettünk a restaurálás alatt lévő római amfiteátrum és a közelében lévő Palazzo del Seggio, ismertebb nevén Il Sedile nyitott árkádos csarnok előtt, amely egy ideig a városháza székhelye volt, jelenleg művészeti kiállítások otthona.

Egész délelőtt forrón sütött a nap, talán 38-39 fok is lehetett, az átforrósodott utcakövek szandálon keresztül is égették a talpunkat. Amikor hosszas csavargásunk után végre beléptünk a Santa Chiara-templomba, jóleső hűvösség, csend és nyugalom fogadott.

A Santa Chiara-templom 

A Santa Chiara-templomot 1429-ben építették, de Giuseppe Cino építész- és szobrászmesternek köszönhetően a 17. században barokk remekművé alakult. Belső tere nyolcszögű, amely az Assisi Szent Klára szobrának otthont adó főoltáron kívül hat oldalkápolnát és ugyanannyi barokk oltárt tartalmaz. A nagy belső csarnokot a korabeli famintákat utánzó díszes álmennyezet borítja, a fakeret több mint 300 papírmaséból készült kazettája a 18. századi leccei mesterek művészi munkáját dicséri. A templomhoz közel eső Via Arte della Cartapesta utcában ma is működő papírmaséműhelyek léteznek, az egyik műhely és kiállítóterem ajtaja előtt életnagyságú papírmasé férfialak hívta fel magára a figyelmet, kezében zöld-fehér-piros színű nemzeti lobogót tartott, és mivel megtetszett, hamar le is fényképeztem. A vidékre jellemző papírmasé-művészet mellett, az ügyes kezű kreatív emberek a leccei puha mészkő megmunkálásából is művészetet és egyben jól jövedelmező megélhetési lehetőséget teremtettek. Az utcasorok minden második kis üzletének kirakatából ízléses, szebbnél szebb dísz- és emléktárgyak, a tengeri világot megidéző halak, tengeri csikók és csillagok, delfinek, teknősök és kagylók mellett, éjjeli lámpák, képkeretek, hamutartók, hűtőmágnesek gazdag választéka fehérlik hívogatón a turistákra, csak legyen tele a pénztárca. 

FOLYTATJUK

(A fotók a szerző felvételei)

 

 

 

 

 


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Iskolai Covid-tesztek „kilóra” ...
Továbbra is sok a fiatal munkanélküli
Bepereli Romániát az EB: nem korlátozta ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ