Képekből az életünk: Szék 50 éve, ingázósors, Amerika a csángóknál
Évtizedek Korniss Péter fotográfus lencséjén keresztül
Évtizedek Korniss Péter fotográfus lencséjén keresztül
Vissza

Képekből az életünk: Szék 50 éve, ingázósors, Amerika a csángóknál

Ülnek a lócán pillangós ingvállal, sokrend szoknyában fiatal lányok. Fekete-fehéren. Csak a szemem tudja, hogy minden szín találkozik a viseletükön. Szűrt fény hull reájuk és alacsony mennyezetű szoba gerendás árnyéka. Moccanatlanul forognak, szinte érezni a szoknyasuhogás szelét. A zenét nem hallom, elnémult az ötven év alatt. Táncház, Szék, 1967, Korniss Péter és fotómasinája. Egy órával később és néhány teremmel odébb ugyanaz az arc, fél évszázadnyi élettel teleírva, fekete-pirosan egy budapesti polgári szalon vasalódeszkája mellett, a metróaluljáróban raffianeccből kínálja a varrottas párnahajat, suhannak mellette a sietős emberek. Zenét nem hallok, pedig hegedű is van a képen, csikorog a befutó szerelvény kereke. Szoknyasuhogás helyett metrószél. Budapest, 2017, Korniss Péter.

Azt mondják, életműkiállítás* az első Kossuth-díjas fotóművészé, a kolozsvári születésű Korniss Péteré Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában. Alighanem sokkal inkább az életműnek egy jókora finom szelete, néhány fejezettel. Ötven év történetét olvashatjuk ki a képekből – társadalomelemzés ez, szociográfia, publicisztika, életregény. A világunké. Abban a kivételes szerencsében van részünk, hogy tárlatvezetőnk maga Korniss Péter.

Lányok a táncházban, 1967, Szék

Szék, 1967

Barátja, Novák Ferenc Tata hozta Erdélybe Korniss Pétert a hatvanas évek végén. Széken akkor még mindennapos volt a népviselet, és az élet rendjéhez tartozott a fonó, az aratás, a táncház. Csipkeszeg vetélkedett Forrószeggel, s a hajdani városban nyüzsögtek lakói. Különleges felfedezés volt ez a fotóművész számára, ahogyan mesél róla, a mára megbölcsült szerelmes rajongás, ami aztán folyton újra és újra visszavitte a mezőségi nagyközségbe. Azok a fotográfiák 1975-ben az Elindultam világ útján kötetben jelentek meg, és máris jött a hiányérzet.

A táncházban, 1967, Szék

– Úgy éreztem, hogy ezt az életet a teljességében kell megmutatni. Ha csak táncházat mutatok, szokást, hagyományt, lakodalmat, akkor nagyon félresiklik a gondolkodásunk. Illúzióink támadnak, azt hisszük, hogy ezeknek az embereknek az élete csak ebből állt, mindig szépen, díszesen mulatoztak, vigadoztak – mondja Korniss Péter, és így született meg 1979-ben a Múltidő. – Kallós Zoltánnak köszönhetően eljutottam Máramarosba, ahol a csodálatos széki kultúra gazdagságával vetekedő román kultúrával találkoztam, csodálatos élményem volt. Amire kellett ügyelni, akár magyar, akár román falvakban, az a milícia. Emberektől nem kellett félnem, nagyon nagy szeretettel fogadtak. És mindig ott volt a bartóki gondolat. Bartók azt mondta az egymás mellett élő kultúrákról, hogy több bennük a közös, ami összeköt, mint a különbség, ami elválaszt. Ez aztán vitt engem Szlovákiába, Vajdaságba is fényképezni. Úgy éreztem, hogy kelet-európaiságunk, a közös sors az, ami a leginkább összeköt, ez a legfontosabb – ez volt az én iránytűm végig ebben a munkában – mondta a fényképművész.

Lakodalmasok, 1971

Nem képzelhetem, hány ezer felvétel készült azokban az években, amelyek legjavát a tárlaton láthatjuk. Korniss Péter jött akkor is, amikor már alig lehetett, mert a román kommunista törvények szerint senki sem adhatott szállást idegeneknek. Ettől csak még szorosabbra fonódtak a szálak, hiszen Korniss Péterék keresztszülei lettek széki barátaik – Mari és Márton – gyerekének, s máris megvolt a rokonság.

– Nagyon ügyeltem, hogy ne nézzek ki fotósnak, riporternek, kicsi géppel mentem, egyáltalán nem kerestem a feltűnést. Amikor melegedett a helyzet, akkor bevallom, hogy néha megkértem másokat, hozzák haza a munkámat, én meg üres filmet tettem a gépbe, amikor aztán kibontották a határon, egész „odavoltam”, közben tudtam, hogy nincs rajta semmi – emlékszik a fotográfus.

Szénaforgatás, rusztikus festménynek beillő, aztán lakodalmas menet, háttérben a pártot és a kondukátort éltető felirattal, a fotó jobb szélén közlekedési tábla: duplakanyar…

Falusi iskolások, 1973

Az ingázó „boldog ember”

A hetvenes években hatalmasra duzzadt azoknak a tömege, akik kiszorultak a mezőgazdaságból, a városban voltak kénytelenek munkát vállalni. 1979-ben több mint negyedmillió ember élte ezt a távolsági ingázó életformát, egy-kéthetente tértek haza a családhoz.

– A vonattal kezdtem. Fel kellett ülnöm péntekenként arra a hírhedt fekete vonatra, zsúfoltságban, ülőhely nem volt, már csütörtökön összeszorult a gyomrom miatta. Megismerkedtem egy Tiszaeszlárról Budapestre járó kubikos brigáddal. Őket kísérgettem majdnem egy évig, amikor úgy éreztem, hogy ez sok. Az addig készült képek mondták meg, hogy van egy ember, aki ezt az egész témát megtestesíti, ő az „Ingázó Munkás”. Meg se rezzent a fényképezőgéptől, nem pózolt, nem jött zavarba. Ő lett ennek a történetnek a hőse, Skarbit András – emlékezik Korniss Péter a tíz évig tartó munkájára.

Szalonnasütés a pesti utcán, 1983

Ott látjuk Skarbit Andrást hidegben-melegben, a vonaton újságpapírról fogyasztott szalonnával, otthon, amint a konyhában az asztalnál falatozik, mögötte a felesége a kisszéken kuporogva vacsorázik, vagy amint a Gellérthegy aljában, egy gödörben félmeztelenül javítják a gázcsövet, munka után zuhanyoznak, testük lábujjtól derékig hófehér, onnan fejbúbig feketére sült. A meló után sebtében bekapott sör a talponállóban, a ráérős parolázás otthon, a falubeli kocsmában. Az egyes életfejezetek egy-egy dokumentummal kezdődnek, személyazonossági igazolvány, régi fénykép, vállalati igazolvány, villamosbérlet.

– Ott az iskolai bizonyítványa, amiből kiderül, hogy tiszta jeles volt. Az ember szíve összeszorul. De nekem még jobban összeszorul a mellette lévő egész különleges dokumentumtól, hatósági szegénységi bizonyítvány, ami arról tanúskodik, hogy ingatlana semmi, ingósága semmi, vagyona semmi, jövedelme semmi… Móricz Zsigmond boldog embere jut az ember eszébe. Ő úgy érezte, hogy ahogy ő élt, egy emberi élet volt. Amikor Pesten kísérgettem, mondta, „tudja Péter, én itt Pesten egy olyan semmi ember vagyok”, s aztán amikor otthon volt a faluban… A képek elmondják: ott állnak a falubeli öregek és szájtátva hallgatják a mise után, a rendőr vele mulat, ő viszi a zászlót az úrnapján a körmenetben. Otthon megbecsült ember volt – szögezi le Korniss Péter.

Születésnap a kocsmában

Skarbit Andrást látjuk, amint tárt karral guggol üdvözlésére futó unokája eleibe, s ezt úgy mutatja itt a kép, mintha mi lennénk a szaporázó kisunoka, s nekünk tárná karjait mosolygós ölelésre a kubikos. Férjhez adja lányait a városba, s aztán látjuk a családi házat ma, a „főszereplők” halála után: düledező kerítés, embernyi gyommal benőtt udvar. Sokunknak ismerős. Szomorédes erdélyi történet is lehetne.

Magányos spanyol görkori lészpedi tisztaszobában

1990 gyökeres változást indított el. Visszatérünk keletebbre, Máramarosba és a csángóvidékre. Régebben nem szerettem a jólfésült családi képeket, ahol mindenki ünnepélyesre egyenesített derékkal ül egyenesen előre nézve. Ahogy Korniss Péter képei láttatják világunk erős kontrasztjait, attól összeszorul a torkom. Csángó tisztaszoba Lészpeden, házioltárral, színes szőnyegekkel gazdagon borított falak között kislány ül a széken, egyedül, lábán görkorcsolya. Külföldi munkára kényszerült szüleinek nagyrabecsült ajándéka, „Szpányjából”. A hétfőtől vasárnapig meg nem élhető szeretet kézzelfogható jele. Avasi fiatalasszony száz rend térdig érő szoknyában, magára ölti, ahányszor csak hazajön Angliából, ahol 15 éve dolgozik. Pazar házának tágas nappalijában sarokdívány, a bőség státusszimbóluma, rajta hároméves gyermek nagyságú plüss oroszlánok, tigrisek, egy egész falkányi, előttük csípőre tett kézzel a mosolygós menyecske népviseletben. Férfi áll egy öreg házban, az ajtókeretben. Az ajtófélfán jobbra kakukkos óra, balra aranyozottan uralkodó, karórát mintázó óriási falióra. Ami az előbb, a Skarbit András életregényében már csírázik, az itt teljes valójában kibontakozik: a globalizáció.

Görkorcsolyás lány, 2008

– Hét évvel ezelőtt a kiállításommal Amerikában voltam, előadásaim is voltak egyetemeken. A képeken látható világ nagyon régmúltnak tűnt a nézőknek-hallgatóknak. Aztán elérkeztünk ahhoz a képhez, ahol látható egy komód családi képekkel, ott a katonakép, elsőáldozó kép, az esküvőkép, és ott áll hatalmas poszteren Michael Jackson is mint családtag. Az amerikaiaknak akkor esett le a tantusz, hogy ezek kortársaik – mondta a fényképész, és ez a történet tökéletesen illusztrálja a fotográfia hatalmát. A fejezet első fotója még 1989-ben készült, az utolsó 2016-ban – a globalizáció korát ma is éljük.

Szobasarok, 1997

Mennyit bosszankodunk, amikor telente a tömbházak között csörömpölve vernek fel reggeli-délutáni nyugalmunkból a maszkurás kántálók. Idegen számunkra ez a szokás, a szereplők, a jelmezek, a tolakodó harsányság. A betlehemest már szívesebben fogadnánk, de mifelénk azt inkább csak színpa­dokon látjuk a nagyvárosokban. Debrecenben viszont az utcán kínálják a mókás népszokást. Ami olyan odaillő egy havas falusi utcán, hófödte háztetők között, azt most a betonrengetegben láthatjuk. A fényképezőgép lencséjén keresztül még annál is erősebb a kontraszt, mintha ott lennénk mi is a debreceni utcán, a tömbházak sűrűjében a betlehemezőkkel. – Egyszerre mutathattam meg azt a pillanatot, amikor ez a nagyon hiteles, régi és gazdag hagyomány a maga autentikus formájában szembesül a jelen hátterével. Azzal a világgal, amiben mi is élünk. A lakótelepek világával, a graffitival, a közutakkal, a modern épületekkel meg a plázával…

Szék, 2017 – Budapesten és azon is túl

Az utolsó terem fényképei már mind az utóbbi években készültek. Az egykori széki fiatal leányok, akiket Kányádi Sándor megírt a fekete-pirosban, Kolozsvárra jöttek cselédsorba. Ugyancsak ők sok éve már Budapestre járnak, magas-tágas bérházak polgári életdíszletei közepette forgolódnak a seprűvel, vasalnak, főznek, a metróban árulják a varrottasokat. Székiségük, ötven évvel ezelőtti táncházi színeik vérvörös ruhafoltjaikból ömlenek most ránk, minden egyes felvételről.

Az aluljáróban, 2014

A széki utcákon már nem nyüzsög a nép, nők és férfiak messze földön keresik boldogulásukat. A széki utca Erdély szinte bármely falujának bármelyik utcája lehetne, ahonnan apránként elmúlnak a magyarok. A fényképek részletei és kontrasztjai mellbevágó erővel döbbentik fel bennünk mindezt, amit olyan jól ismerünk, hiszen elfogyásunkról szól a közbeszéd már évtizedek óta, és tehetetlen szemlélői vagyunk az eseményeknek. Hát ott a Nemzeti Galériában is csak nő bennünk a keserűség és a könny. Úgy kell magunkra erőltetnünk, hogy ezen a hangulaton felülkerekedjen valamiféle pozitív végkicsengés, amit hazavihetünk innen hosszú távú útravalóként. Korniss Péter „feloldozása” szalmaszál-kapaszkodó: – Már az első világháború után Széken bevett és általános szokás volt, hogy a lányok konfirmálás után, tehát 14-16 évesen elmentek szolgálni a városba, megismerkedtek a jövendőbelijükkel a Posta mögött a kolozsvári piacon (életemben nem bocsátom meg magamnak, hogy azt nem fényképeztem le…). És amikor hazamentek, férjhez mentek, gyereket szültek, fölnevelték, aztán mikor azok kirepültek, egyes asszonyok, nem is kevesen, mentek megint be a városba szolgálni. Ez a város ma pedig már Budapestet jelenti vagy Németországban van. Nem lehet illúziókat táplálni, nem lehet úgy őrizni magunkban ezt a Széket, hogy csak a táncház, és a gyönyörű piros szoknyák, és a petróleumlámpa világa. Nem. Szék megváltozott. Hagyományait a legerőteljesebben egy Székre telepedett holland őrzi, szolgálja. Így változik a világ, és nekünk ezzel kell szembenézni – mondta Korniss Péter a széki asszonyok túlélőereje, találékonysága iránti nagy-nagy tisztelettel.

Ettől aztán csendes örömmé, nosztalgiázó vasárnap délutánná szelídül bennünk az elveszejtő indulat, s visszanézzük a képeket fordított időrendben, mert amilyenek voltunk, abból tudjuk, hogy valahol mindig lennünk kell, mert az nem lehet, hogy ne lehessünk.

Vasalóval, 2015

* Budapesten 2018. február 11-ig látogatható a Folyamatos emlékezet (Magyar Nemzeti Galéria) és január 13-ig a Hosszútáv (Várfok Galéria) című kiállítás, utóbbi kiegészíti a galériabeli kiállítást és bemutatja pl. Korniss Péternek az észak-amerikai indián rezervátumokban készült fotóit is.

Korniss Péter portréfotója Vogt Gergely felvétele. A cikkben szereplő további fényképeket Korniss Péter készítette és bocsátotta rendelkezésünkre.


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

VIDEÓ - A Szarkaláb Néptáncegyüttes ...
Darius Vâlcov: halálosan megfenyegették ...
Carmen Dan: tíz csendőr esetében merült ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ