Amint azt bevezetőjében Bitay Enikő szakosztályvezető, az EME főtitkára elmondta, a rendezvénysorozat egy kilenc éve indult gyűjtési folyamat része, amelynek keretében a még fellelhető, iparfejlődéssel kapcsolatos képi és tárgyi emlékeket szeretnék átmenteni az utókornak – innen a sorozat jeligéje: „Hozz magaddal egy emléktárgyat!”. A kolozsvári gyárak egykori alkalmazottjaitól továbbra is várják az üzemben/üzemről, illetve munkájukról készült fotókat vagy emléktárgyakat, amelyeket digitálisan helyeznek el az Ipartörténeti tárban, az Erdélyi digitális adattárban. Ezenkívül az egykor az iparban dolgozó kolozsvári (műszaki) személyiségek (mérnökök, technikusok stb.) kataszterét kívánják összeállítani; a gyűjtés nagymértékben hozzájárul a kolozsvári ipartörténet kutatásához szükséges forrásanyagok gyarapításához, amelynek célja: megakadályozni, hogy fontos tárgyi bizonyítékok, a színterek, az értékteremtő személyiségek végérvényesen a feledés süllyesztőjébe kerüljenek.

„Sokat dolgoztunk, de fiatalok voltunk, és helytálltunk”

A kendőgyárról szóló előadás – a rendezvénysorozat tizenegyedik láncszeme – Orosz Judit nevéhez fűződik, címe pedig A kolozsvári kendőgyár története volt. Annak idején a képzőművésznő a România Muncitoare elnevezésű – természetesen még más név alatt, 1920 körül alapították, majd 1948-ban államosították – kendőgyárban kapott tervezői állást.

Az előadó szerint az ő idejében a gyár 144 alkalmazottal és 6 ezer négyzetméternyi termelési felülettel bírt. Évente 25 ezer darab kendőt gyártottak, amihez kisebb mennyiségű zászló társult.

A Ceauşescu-korszakban tiltották a piros, a fehér és a zöld színek alkalmazását, amit a tervezőknek igen nehéz volt betartani. A tervezés télen jéghideg teremben, csak kék és sárga színekből valósulhatott meg.  Manuális kelmenyomással dolgoztak, mindent színt külön-külön nyomtak, míg végül intarziaszerűen összeállt a végtermék. Nyomógépet a németektől szereztek be, de az első szállítmányt egy éjjel a ládákból ismeretlenek ellopták. Az exportra gyártással sok baj volt, mert az ügyfelek pontosságot követeltek, a szövőnőknek gyakran három váltásban éjjel is dolgozniuk kellett, mindezt egészségtelen levegőben, sokszor húsvét, karácsony vagy szabadszombatok idején. A hárászkendők bogozását románul a helybeli szakzsargon „bogozit”-ként ismerte. A munkát meghatározta a szigorú bukaresti függőség, mindent ott kellett elfogadtatni.

A kendőgyár termelése 1992-ben állt le, az épületet 2000-ben megvették, a helyére lakótelepet építettek, százötven lakással és üzlethelyiségekkel.

A találkozón többen bekapcsolódtak az emlékek láncszerű visszapergetésébe, részletezve, hogyan sikerült átvészelniük azokat a nehéz időket. Az egyik, kilencvennegyedik évét betöltött hölgy szerint akkoriban békés, rendes munkatársi hangulat uralkodott a gyárban. Másvalaki arra emlékezett vissza, amikor bevezették a méterárunyomást, ami igényes munka volt. Gyapjúkendőket vidéki mintákkal, később már PNA-anyagra is gyártottak, a „paszulyos kendőket” pedig csak moldvai megrendelésekre készítették. „Sokat dolgoztunk, de fiatalok voltunk, és helytálltunk” – mondta összegezésként.

Két házaspár a kendőgyári közös munkának köszönhette sorsuk egybefonódását, házasságuk azóta is tart.

Konkrét dokumentumok is előkerültek: Wiesler (Cser) Zsuzsa több tucat korabeli kendőmintát hozott magával. Régi fotók kivetítésével pedig olyan események bújtak elő a múltból, amelyek nem a munkafolyamathoz kapcsolódtak, de amelyektől a találkozó résztvevőiben még jobban felelevenedtek az emlékek: kollektív kirándulás teherautóval a Hideg-Szamos völgyébe, az akkori hazafias gárda egyenruhájában a munka hősnői…

Fontos, de egészségtelen munka volt

Katona Zsigmond A Napochim története című előadásában a műanyagmegmunkáló gyárban eltöltött éveit személyes pályafutásának bemutatásával kezdte. Marosdécsén született 1933-ban, faiparos édesapjától örökölt készsége révén érdekelte az ipar, a műszerek. Miután családja a vasgárdisták rémtettei elől ide menekült, majd a Bolyai Tudományegyetemen a Közgazdasági Karra járt, sok kolozsvári vállalatnál dolgozott.

A Napochim elődje tíz műhelymester összefogásával jött létre, akik kisiparosokként afféle kulákoknak számítottak a kommunista hatalom szemében, és csak szövetkezetben engedték őket érvényesülni. Ők a szappan, a töltőtoll, a műanyag, a mosószóda, a gyertya, az üveg stb. gyártásában látták jövőjüket, és a Dézsma utcában építkeztek. Az épületben 6035 négyzetméteren hatszáz ember dolgozott. A Napochim ipari iskolákat is finanszírozott, szakembereket nevelt ott ki, átszervezésekkel pedig Désről és Egeresről vegyipari részlegeket vettek át. Az új, nagy épületükben nagyüzemi munka kezdődött a műanyag- és üveggyártás terén. Száz darab műanyagfröccsentő gépet hoztak be, hozzájuk szakembereket képeztek ki – karbantartásuk nagyon komoly munkát igényelt. Akkoriban a Napochim volt Kolozsvár egyik legnagyobb gyára, 2127 alkalmazottal és évi 8927 tonna műanyagtermeléssel – egyedüli ilyen profillal az országban. A használt műanyagot is felvásárolták a lakosságtól, hogy feldolgozzák. Akkoriban nagyon keresettek voltak a tömítőrendszerek, műanyagvedrek, poharak, vonalzók, fényképészeti csomagolóanyagok, mappák, könyvborítók, füzetborítók, katalógusmappák, a fogcement, a pvc-ből készült fürdőszobafelszerelések. Abban az időben komoly megrendeléseket kaptak a beinduló Dacia és Oltcit gyáraktól is. A Napochimnak 1983–2000-ben öt részlege működött, saját bemutatóüzlete volt Kolozsváron, az Unió utcában és Désen. Régen exportra is dolgoztak, ehhez a nyersanyagot külföldről (Magyarország, Németország stb.) biztosították. Az 1990–2000-es időszakban még 2042 alkalmazottja volt a gyárnak, sok nő jutott munkához ebben a gyárban. Az akkori fizetések a mai 2 ezer lej körüli értéknek feleltek meg.

Jó munkahangulat uralkodott a gyárban (Minerva fotóarchívum)

Az 1989 decemberi események idején sok emberük csatlakozott a fellázadt tömeghez, sorsuk jobbulását remélve. De aztán a cégnél a változás elmaradt, folyamatosan csökkent a termelés, a létszám és a jövedelem. A részvények különböző érdekeket tápláltak.

A találkozó résztvevői, többségükben egykori alkalmazottak, személyes élményeikkel, véleményükkel egészítették ki a Napochim-képet. Szerintük a gyár tekintélyes műszaki beállítottságú, emberséges vezetősége mellett a gazdasági irányítás gyenge volt. Gyakran az igazgató a gazdasági szakembert kérdezte meg, hogy az adott hónapban mekkora mennyiségű terméket kell gyártani ahhoz, hogy kijöjjön a fizetési alap, és még holmi nyereségre is fussa. A termelés főleg a kalanderek közelében, ahol a műanyagszőnyegeket gyártották, a párolgó gázok miatt veszélyt jelentett a munkások, de a környékbeli lakosok tüdejére is. A mai gyár magánkézben van, új épülettel és gépekkel, de kevés emberrel, s főleg kerti székeket és bútorzatot, műanyag edényeket és tárolókat, virágcserepeket termel.

A veterán napochimesek a Minerva fotóarchívumából negyvennégy darab 1987-ből származó felvételt láthattak, amelyek Miklósi Dénes munkái, és örömmel ismerték fel sok volt kollégájukat vagy éppenséggel saját magukat. Az élő emlékeket a munkahelyi barátságok és házasságok felemlegetése hozta emberközelibbé.