Kazahsztán és Kirgizisztán: betekintés a nomád múltba és a modern jövőbe (I)
Nagy tisztelet és megbecsülés övezi a magyarokat
Nagy tisztelet és megbecsülés övezi a magyarokat
Vissza

Kazahsztán és Kirgizisztán: betekintés a nomád múltba és a modern jövőbe (I)

A Szovjetunió nemzetiségeinek sajátosságait ábrázoló gyermekkori képeskönyvemet virtuálisan kezemben tartva utaztam végig augusztus 26. és szeptember 16. között Kazahsztánt és Kirgizisztánt. Körülbelül harmincöt évvel ezelőtt annyira emlékezetembe vésődtek e könyvből a közép-ázsiai nemzetiségek tagjainak sajátos arcvonásai, szemeik formája, továbbá a gyönyörűséges hegyek és a végtelen gyapotültetvények látványa, hogy már akkor eldöntöttem: valamikor majd a „sztánokba” utazom. Nem került vagyonba: miután a diszkont légitársaságnál már január elsején lefoglaltuk a repülőjegyeket – így csupán 110 eurót fizettünk –, a három hét alatt a két országban szállításra, alkalomadtán szállásra (hisz többnyire a vendégszerető klubbal, azaz a CouchSurfing segítségével intéztem ingyen alvást), étkezésre és egyebekre összesen 300 eurót kellett csak költenem.

A Magyarországnál harmincszor, Romániánál pedig „csupán” tizenegyszer nagyobb Kazahsztánból a körút elején nagyon keveset láttunk, pontosabban csak a 70 százalékban muzulmánok, 26 százalékban pedig keresztények lakta szekularizált államnak a repülőterét – amelyet az országot az elmúlt közel 30 évben vezető Nursultan Nazarbayevről neveztek el –, ugyanis azonnal repültünk tovább a nemrég még fővárosként számon tartott Almatyba. Az „almák között nőtt” települést 1994-ben fosztotta meg fővárosi rangjától a nemzetközi közösség által felvilágosult önkényuralkodónak tartott Nazarbayev. Döntését azzal indokolta, hogy Almaty periférikusan fekszik, így nem alkalmas arra, hogy főváros legyen – elemzők szerint viszont politikai indoka is volt Nazarbayevnek: a függetlenné vált Kazahsztán északi részén helyenként többségben levő oroszok-lakta régiók etnikai összetételének a „kiegyenlítése” volt a célja.

Almatyba a hajnali órákban érkeztünk, s azonnal a European Backpackers Hostelhez mentünk. Az éjszakánkénti 27 lejes árat nem ítéltük soknak, így több napot maradtunk.

Kumiszkóstolás – csak mértékkel. Az Almaty városában levő piacon (A szerző felvételei)

Bár Kazahsztánban voltunk, mégis üzbég étellel kezdtük: a ploffal, amely tulajdonképpen rizses-húsos egytálétel. A nagy élményt a húspiac (hivatalosan Zöld Bazár) jelentette: a több évtizedes mérlegek, a csarnok stílusa valóságos időutazás volt számunkra. Természetesen kipróbáltuk a kumiszt is, de csak mértékkel. Dana, az európaiakra vélhetően mint „kényes hitványokra” tekintő idős nő kaján mosollyal nyújtotta a porcelán poharakat, de gyomrunk későbbi állapotára gondolva ellenálltunk a kísértésnek, és csak a kóstolásra szorítkoztunk. Bár a lóhúst többen megkóstolták, a kakastaréjra senki sem vállalkozott. Érdekes, hogy az általam az utazás során legszebbnek látott kazah lányt éppen ebben a közegben, a hús-, zöldség- , fűszer - és gyümölcspiacon láttuk, ott fényképezte le egyik útitársam, le Máté András. Nem ám az a hölgy volt, aki meglátva minket az emeleten levő étkezdében, egyből azt írta okostelefonja orosz-angol fordítójába: „37 éves vagyok, s egyedülálló” – igyekezete egyébként tükrözte a többi, európaival vagy amerikaival házasodni kívánó kazah nő vágyát. Az internet is tele van társkereső weboldalaikkal, a hölgyek ugyanis így próbálnak valamelyik nyugat-európai országba eljutni, s új életet kezdeni. Érdekes megjegyezni még ennek kapcsán, hogy a hivatalos statisztikák szerint Kazahsztánban kilenc hajadon lány jut egy férfira…

Disznóhús helyett lóhús

Rajtunk kívül egyetlen más turista sem volt a piacon, az elárusítók pedig azon csodálkoztak, hogy mi sok-sok termékre rácsodálkozunk – legyen az hús vagy fűszer. Igaz, előbbi esetben azzal kapcsolatban hüledeztünk, hogy mennyire egészségtelen módon tárolják azt, továbbá az lepett meg, mennyire elterjedt a lóhús. Ők viszont nem értették, miért ódzkodunk annyira a lóhús fogyasztásától. Hiába érveltem, hogy mégis nekik köszönhetjük azt, hogy a Kárpát-medencébe jutottunk, nem számított. Az az érv sem hatotta meg őket, hogy a barátainkat azért mégsem kellene elfogyasztanunk. Persze nekik mi vagyunk furcsák: lévén, hogy iszlám vallásúak, számukra a disznóhús fogyasztása az elképzelhetetlen.

Fűszerkavalkád Almaty piacán. Egymásra csodálkozunk...

A fűszerek megízlelése után az Almaty közelében levő fellegvár volt az úticél. Innen szépen körvonalazódtak a hegyek vonulatai, s a naplemente után csodálatos volt megnézni a város fényeit is. 

Szeptember ötödikén vágtunk neki a hegyeknek. Almaty buszállomásán a „cápákkal” történő hosszas és kalandos egyezkedés után sikerült megállapodni: 300 kilométerért (illetve 600-ért, hisz a sofőrnek még vissza is kellett térnie) 40 ezer tengét (95 euró) fizettünk hat személyre. Az autóvezető szerencsére volt aztán olyan rendes, hogy elvitt a kis kitérőt jelentő Charon/Sharyn kanyonhoz is, mi több, türelmesen megvárta, amíg megcsodáltuk az ország egyik leghíresebb látnivalóját, a kazah Grand Kanyont. A Torajgir-hegység északi részén levő csoda igen közel van a kínai határhoz és a Tian Shan hegyvonulathoz, amelynek fordítása Mennyei Hegyek. A Charyn Nemzeti parkot 2004-ben alapították és igen látogatott.

A Charyn kanyon öt részből áll: Temirlik, a Sárga-, a Vörös-, a Bestamak-kanyon és a Kastélyok völgye. Utóbbi körülbelül 3 kilométer hosszú és két rész tagolódik: a Boszorkányok- és a Szellemek-szurdok. A nevek ellenére a hely igen szép és békés…

A kutatók munkájából tudjuk, hogy 280 millió évvel ezelőtt Kazahsztán délkeleti részén vulkánkitörések sorozata zajlott, ennek hatására láva öntötte el a területet, de a vulkáni hamu és bombák is leülepedtek. A csamborgo.hu szerint sokmillió évvel később India Ázsiának való ütközésével létrejött a Tien San hegység, amelynek eróziójából a vulkáni rétegekre a Tien San törmelékrétegei rakódtak. Később erre a folyók kavicsot raktak le, a sivatagokból pedig a por ülepedett le ezekre a szél által. Ezt követően a Torajgir-hegység emelkedett ki a Tien Santól északra, ugyancsak az India-ütközés hatására. Az így lerakódott, majd felgyűrődött rétegeket aztán a Charyn folyó kezdte el befűrészelni, miközben az egész terület emelkedett: a folyóteraszokon ma is megvan a nyoma a korábbi folyóágyaknak.

Helyiek jurtájában aludtunk

Bár ösztöndíjaknak köszönhetően kétszer is jártam az Egyesült Államokban, mégsem sikerült eljutnom a Grand Kanyonhoz – a Charyn viszont megízleltette velem, milyen lehet a Nagy Testvér. De nem sok idő volt álmodozásra: a három óra lejárta után ismét a kocsinál voltunk, felébresztettük sofőrünket, s folytattuk utunkat a hegyi falu fele, ahol korántsem volt egyszerű szállást találni. Bár a szezon végén jártunk, a helybéliek igen keményen tartották az árakat. Végül vendégszállásként működő jurtában aludtunk, s nem bántuk meg: a Kaindy-tó látványa pótolta a hosszú utat. A mintegy 400 méter hosszú vízfelület egyes helyeken a 30 méter mélységet is elérheti, s nagyon hasonlít a Gyilkos-tóra, azzal a különbséggel, hogy Erdély e csodája nem 2000 méter magasan helyezkedik el…

A csodálatos Kolsay-tó

Másnap, augusztus 31-én a festői tájakat rejtegető hegyekben levő Kolsay-tavak következtek. Az elsőhöz kocsival mentünk fel, a másodikhoz pedig gyalog, a túrázás körülbelül 4 órát vett igénybe. Amennyiben időben elindulunk, a kirgiz határhoz nagyon közel levő hármas tóhoz is felmehettünk volna, bár a másodiknál jelen levő határőrök azt állították, tilos a továbbmenetel – de olyat is hallottunk, hogy egy csomag cigaretta és a hátrahagyott útlevél ellenében egyeseket felengedtek…

Satyból igen körülményes volt eljutni a kazah-kirgiz határhoz, pontosabban a Karkara/Kegen határátkelőhöz. A helyieknek nincs dolga arra, az út is rossz, így csak hosszú és idegölő utánajárás után sikerült fuvart találnunk, de végül egy fiatal fiú 25 ezer tengéért (60 euróért) elvitt bennünket.

Kazah-kirgiz határátkelő a semmi közepén

Még aznap el kellett érnünk a Kirgizisztánban levő Cholpon-Ata városába, hisz kezdődtek a Nomád Világjátékok, amely tulajdonképpen a világ nomád népeinek olimpiai játéka. A csoport egyik tagjának igen körülményes volt az érkezés: lévén, hogy román útlevéllel utazott (magyarral vízummentesen lehetett mindkét ország területére belépni), indulás előtt elektronikus vízumot váltott ki, ám az Isten háta mögötti helyen levő határátkelőnél nem rendelkeztek a megfelelő számítástechnikai felszereléssel, s nem tudták beolvasni sem a vonal- sem a QR-kódot. Emiatt a csapat egyik tagjának az Almaty közelében levő kazah-kirgiz határon kellett átkelnie, mintegy 1000 kilométert kerülve…

A kirgiz cápák támadása

A határátkelő után ismét az idegtépő egyezkedés következett, ezúttal azzal a két „cápával”, aki kifejezetten turistákra vadászott. Hosszas idegtépő játék után, lengyel közvetítéssel sikerült megállapodni abban, hogy 22 ezer tengéért (52 euró) egyikük elviszi ötünket Karakolba. Igen ám, de út közben észrevettük, hogy a határtól alig 72 kilométerre levő Typ/Tup városa éppen annál az útkereszteződésnél található, ahonnan eljuthatunk Cholpon-Ata városába, oda, ahol az előzetes akkreditációs eljárás végigkínlódásának köszönhetően a szállás, a helyszínekre történő utaztatás, illetve étkeztetés bérmentes igénybe vételével újságíróként részt vehettünk a már említett Nomád Világjátékokon (World Nomad Games). E kis településen várakozó busz sofőrje kihasználta sietségünket, s kétszeres áron vitt el az alig 112 kilométerre levő Cholpon-Atába: 200 SOM helyett 400-at, azaz 2,5 euróval többet fizettünk fejenként – nem az összeg bosszantott, hanem a gesztus…

A Nomád Világjátékok szeptember 2-i megnyitója rendkívül látványos volt: lovas bemutató, szemkápráztató lovas akrobatikai mutatványok, nomád hagyományok felelevenítése – például vágtató lovon történő „lánykérés”. Amennyiben a férfi meg tudta csókolni a kiválasztott lányt, az övé lett… Bár sok esetben a szervezési mulasztások rányomták a bélyeget a hangulatra, érezhető volt: a harmadik alkalommal összehozott rendezvénysorozat által a kirgizek mindenáron fel akartak kerülni a világtérképre – ki akartak tenni magukért, mindenáron bizonyítani akartak a világnak. A megnyitón jelen volt többek között a magyar miniszterelnök és a török elnök is, a szervezők pedig igen büszkék voltak Orbán Viktor és Recep Tayyip Erdogan jelenlétére. Egyébként valahányszor (az egyszerűség kedvéért és a magyarázkodás elkerülése érdekében) azt mondtuk, Magyarországról jöttünk (egyébként szinte mindenki magyar útlevéllel utazott, így nem füllentettünk nagyot…), mindenki mosolygott, többen mondták, hogy „Attila”, „nomád” és „kipcsak”.

Kirgiz család a Nomád Világjátékokon

Ezt természetesen nem csupán a nomádok olimpiáján tapasztaltuk, hanem egész Kazahsztánban, sőt Kirgizisztánban is. S van valami a testvéri fogadtatásban: a „kipcsak” a türk nyelvcsalád egyik ágának a megnevezése. Mi több, a kutatások szerint a 11. század közepén a kipcsakok kiváltak a kimek törzsszövetségtől és csatlakoztak az ekkor tőlük délre lakó kunok és szárik (sárga ujgurok) törzseihez, kialakítva a kipcsak-sári-kun törzsszövetséget, amelyik az 1070 körüli időszakban a sztyeppét a Balhas-tótól már az Al-Dunáig ellenőrizte. Ezekről és Attiláról, a hun királyról minden bizonyára tanulnak az iskolában mind a kazahok, mind a kirgizek, ugyanis nem egyszer fordult elő, hogy mihelyt azt mondtuk „véngrijá”, azaz Magyarország, az egyszerű embertől a tanultig mindenki azt mondta: „kipcsak”.

(FOLYTATJUK)

(Borítókép: A Tien San-hegyvonulat az Ala-kul hágóból - 3860 méter)


EZ ÉRDEKELHETI
ÉLETMÓD ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Sporthírek röviden
Újraválasztották tisztségébe Kató Bélát
Berlinale – Kiválasztották a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ