Káposztás batyu
Vissza

Káposztás batyu

Nagyon, nagyon vártam, hogy hazaérjek. Édesanyám már otthon volt. – Elmennél, kérlek, kincsem, az állomási aprozárba? (Értsd: zöldséges üzlet) – De olyan nagyon éhes vagyok – mondtam szomorúan.

Pördült egyet maga körül, megkerülte a kör alakú asztalt, benézett a kamrába, a hűtőbe, s a kezembe is nyomott egy jókora szelet  zsíros kenyeret és egy nagy paradicsomot.

– Tíz perc alatt meg is járod, négy fej salátát hozz, kérlek – s adta is a másik kezembe a szatyrot, benne a pénztárcával.

Egykedvűen léptem ki az ajtón. Ugráltam lefelé a lépcsőkön.

– Nééégy-fej-kááá-posz-taaaaa – énekeltem, minden egyes lépcsőfokra jutott egy szótag, s egy falat eledel.

S mondigáltam lépésenként egészen az állomási üzletig.

Nagy örömömre nem volt sor. Mosolyogva kértem a nénitől a négy fej káposztát.

– Biztos vagy, lelkem, hogy káposztát kell vegyél?

– Négy fejet! – egészítettem ki a szinte nyolc évem teljes tudatával.

– De két zacskót adott volna az édesanyád, ha káposztát kellene vigyél, mert nem fér bele egybe, s nagyon nehéz is. Adjak még egy pungát?

De nem tudott meggyőzni. Három elfért a zacskómba, egy a hónom alatt, s mentem is kifelé az üzletből. Nehezen tudtam vinni  a terhemet. Cserélgetnem kellett folyton a kezemben a zacskót, amiben igencsak akadályozott a plusz egy fej, ami külön volt. Hosszasan pihentem- ácsorogtam a hídon, figyeltem a kutyáikat sétáltatókat. Nehezen, de végül valahogy csak elértem az utolsó kanyarig. Nagyon, nagyon vártam, hogy hazaérjek. Fáradtan vonszoltam felfelé az első emeletre a zacskómat, neki-neki ütköztek a káposzták a lépcsőfokoknak. Finom fokhagyma illat és sült szalonna egyvelege csapta meg az orromat, amint beértem a házba.

Édesanyám azon nyomban cigarettára gyújtott, amikor meglátott a pakkommal együtt. Fújt egy nagyot, majd megkérdezte, hogy kaptam-e?

– Persze – mondtam nem túl boldogan.

– De ezek káposzták, Krisztina.

Még tiszta szerencse, hogy nem Máthé Krisztinát mondott, mert az a legrosszabb. Vajon mit rontottam el, gondolkodtam. Csak nem ötöt kellett volna vegyek? Ezt is alig bírtam haza, minek kell nekünk ennyi káposzta?

Csak arra lettem egyszercsak figyelmes, hogy megszületett a döntése.

– Szépen vidd vissza, s hozz salátát.

– Én is megyek vele, segítek – érkezett a segítség a nővérem részéről, de hiába.

Édesanyám úgy látta jónak, ha magam mászom ki abból, amibe beleszédelegtem.

– Szinte nyolc évesen már igazán különbséget kell tudjon tenni a saláta és a káposzta között – fordult a nővérem felé.

Végtelenül rosszul esett, amit mondott és hogy úgy beszélt, mintha nem is lettem volna ott.

Így esett, hogy alig pár perc múlva ismét úton voltam az állomás felé. Buffogtam s cipeltem a káposztáimat, vonszoltam magam után őket.

Az aprozárban nagy sor volt. Én kipirult arccal és fülekkel vártam, hogy sorra kerüljek. Nehezen emeltem fel a zacskót.

– Nem káposztát kellett volna vegyek, vissza tetszik cserélni? – kérdeztem, s éreztem, süllyedek is befelé a föld alá.

A néni gyorsan kivette a zacskóból a fejeket, a szürke műanyag négyszögletű kosárba pakolta őket, gondosan s gyorsan elfordítva a szemek elől a lépcsőfokok okozta káposztasérüléseket, átvette a magamhoz szorított utolsó fejet is, majd megkérdezte:

– Akkor mit kell vegyél, lelkem?

Az én fejemben nem volt semmi más, csak a nagy fáradt és sértett űr. Halovány gőzöm sem volt, hogy mit kellene kérjek.

– Mit akar főzni édesanyád, levest vagy másodikot?

– Nem tudom – mondtam, s útjára engedtem a könnycseppeimet.

– Majd csak kitaláljuk – vett nagy levegőt a néni, és kezdte is sorolni a választékot. Alig hallottam belőle valamit. Amikor mindent elmondott sebtiben, s én mégsem akadtam a vásárolni valómra, taktikát váltott.

– Mit készített elő édesanyád a főzéshez?

– Fokhagymát s szalonnát – suttogtam.

Üdvrivalgásban törtek ki a sorban állókból is ketten, a néni is égnek emelte a kezét, egyszerre kiáltották:

– Sa-lááááá-taaaaaaa, lelkem, saláta!

Pakolta is gyorsan a zacskómba. Én a könnyeimet töröltem. Kaptam egy piros almát is ajándékba, mert ilyen okos és bátor voltam, fizettem, majd lehorgasztott fejjel nyomtam kifelé az üzlet nehéz üveg ajtaját. A cipőm orrát nézem egész hazáig. Nem érdekeltek az Olt partján kutyáikat sétáltatók. Hazaérve kezet mostam s a szobámba mentem, s lefeküdtem. Fejemben mind csak az zakatolt, hogy jó nagy buta vagyok, nem tudom megkülönböztetni a káposztát a salátától.

Későn ébredtem. Annak a teljes tudatában, hogy buta vagyok.

Tanulás következett, ami a megszokottnál is sokkal nehezebben ment, annyira elhúzódott, hogy a petróleumlámpa lángját muszáj volt fennebb csavarni. De az én fejembe beszorult a sötétség aznap. Mindent az az egy dolog feketített, hogy úgyis buta vagyok. Minek tanuljam meg, hogy hogy mondják a citromnak románul? Érdekel ez engem? Nem, nem érdekel. Még magyarul sem tudom, hogy mi a zöldségek között a különbség, akkor minek kellene tudjam helyesen kiejteni s megjegyezni, hogy: léééé-miiii-jeeeeee. Hiába mondigálja itt az anyukám s a nővérem felváltva, nem megy a fejembe. S kész. Amúgy is ott maradt a konyha levegőjében, hogy ebben a korban, már sokkal többet kéne tudjak. A sok az sok, nekem meg  a kevés sem megy.

Aztán hogy történt, hogy nem, de eltelt 32 év, a lányom jön szembe velem a nagyszobában, s azt mondja, hogy meg kellene tanuljuk a román verset közösen. Pedig én épp olvasni akartam, a kicsit épp lefektettem, kellett bár húsz szabad perc forró kávéval, tejjel, vadnarancsolajjal és a könyvemmel, aminek annyira, de annyira kíváncsi vagyok a folytatására.

De hogy mondd mindjárt az első közös tanulás előtt, hogy ne most, kérlek.

Vettem a kávémat, s leültünk tanulni. Felkészületlenségemet nem tudtam volna letagadni. A lányom nyugodtan mondigálta a sorokat, ismételtük, fordítani nem kellett, mert pontosan tudta a jelentéseket. De annyiszor, de annyiszor mondtuk. Én nem sugaltam egyebet, csak szemmeresztgetéseimmel kérdezgettem szavak nélkül, hogy: Hogy nem tudod????

Treátru. Mondja sokadjára. Javítom, hogy te-áááá-ttttt-ruuu, színház. Közben rájövök, hogy soha nem is volt még színházba, csak bábászjházba,  mert soha nem jutott még elég időm lekérdezni, hogy milyenek a darabok, amelyeket az oly ritka városi látogatásaink során játszanak. S csak úgy nem eshetünk be egy előadásra, hisz olyan időket élünk, hogy bármikor lekaphatja bármelyik szereplő a gatyáját, s akkor mi lesz?

– Figyelsz? – kérdi, gyönyörű kék szemeiben nincs sértődés. nincs harag, ragyognak.

– Figyelj, menj ki egyet játszani Maradékkal, hadd rázódjanak össze a sorok a fejecskédben a napsütésben és a friss levegőn.

Szót fogad, de nem titkolja, hogy komolyabbnak képzelt az első verstanulás alatt.

Végre egyedül. Csak tíz percet, annyit kérek. Olvasok egy kicsit a könyvemből. Megiszom a kávém. S jön is be a lányom, hogy szerinte tudja a verset.

A szemébe nézek, majd hangosan kimondom:

– Nagyon ügyes vagy, kincsem, tudom, hogy menni fog, ez is meg minden más, hisz olyan ügyes vagy!

Messzire űztem a „Hogynemtudod?”-tat. Hisz nekem szólt, hozzám jött igazából. Tőlem kérdezgette, hogy hogy nem tudsz kedvesen figyelni, tanítani, minek jár az eszed másfelé, méghogy vadnarancsolajas kávé s olvasás????? Milyen kevésen múlt, hogy nem lett belőle hibáztatás. Rossz, nagyon rossz érzés lett volna, ha később jövök rá, hogy az én vendégem,  a lányom kedvének elrontója. Pedig a káposztás történet is csak ezalatt jutott eszembe. Előbújt jó mélyről. Hozta, lengette zászlóját, figyelemre intett. Csakis szeretve érdemes! – írta...

(Borítókép: Aztán hogy történt, hogy nem, de eltelt 32 év...)


EZ ÉRDEKELHETI
  • Dédileves
    Dédileves
  • Kabrió
    Kabrió
  • Lelkecskék
    Lelkecskék
  • Türelméért
    Türelméért
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Johannis konzultálni akar a pártokkal ...
Brüsszel felszólította a román kormányt ...
Tematikus napot szervez a BBTE Geológia ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ