Kállay-Miklós Tünde: A kántori szolgálat állandó, rendszeres és tartós kapcsolat a gyülekezettel
Vissza

Kállay-Miklós Tünde: A kántori szolgálat állandó, rendszeres és tartós kapcsolat a gyülekezettel

Könnyű dolga van az újságírónak, ha interjúalanyát már gyerekkorától ismeri, mint például jelen cikk írója Kállay-Miklós Tünde karnagyot, kántort, igazgatóhelyettest. Az interjú során természetesen nem annyira a kolozsvári zenelíceumban együtt eltöltött évekre, hanem sokkal inkább arra összpontosítottunk, ami azután történt e sokoldalú, ám szerény és munkáját mindig lelkiismeretesen végző személyiség életében. Miután az interjú létrejött, Kállay-Miklós Tünde azt írta nekem: „borzasztó öregnek éreztem magam tőle, mert minden érdekes húsz és harminc éve történt”. Még ha így is lenne, Kállay-Miklós Tünde büszke lehet arra, amit elért: mindig ott volt, ahol szükség volt rá, és válogatás nélkül elvégzett minden feladatot, amit Isten vagy világi hatalmasságok ráruháztak. Tette mindezt mosolyogva, kedvesen, udvariasan. Követendő példa lehet mindannyiunk számára.

Olvassa a Református Híradó legfrissebb számát ide kattintva.

(Borítókép: Kállay Tünde aligazgató a zenelíceum egyik új zongorájával 2018-ban FOTÓ: ROHONYI D. IVÁN)

– Hogyan és milyen körülmények között kezdtél el kántorkodni?

– A nyolcvanas évek vége felé voltak az első alkalmak. Akkor helyettes kántorként ugrottam be néhányszor a Kakasos templomba. 1989 szeptemberétől férjemet székelyudvarhelyi segédlelkészként a Bethlen negyedi gyülekezet beindításával bízták meg. Nem rendeltek mellé kántort, így – tanárként nem kis kockázatot vállalva – én lettem a kántora. Hálás munka volt, lelkes gyülekezet. Kiverték az elválasztófalat egy parasztház két szobája között. Az egyik szoba rózsaszínűre volt meszelve, a másik zöldre, a bútorzatot támla nélküli lócák alkották, ennek ellenére a gyerekek általunk előkészített karácsonyi ünnepélyén a szószék lépcsőjén is ültek. A kilencvenes évek elején többnyire akkor kántorizáltam huzamosabb ideig, amikor „őrségváltás” volt, és nem került azonnal kántor.

Ugyanez történt új gyülekezetünkben, a kolozsmonostori gyülekezetben is. Nehezen került képzett kántor, majd ha került, nem sokáig tartott ki a hétvégi elfoglaltságot követelő szolgálatban. Akkoriban, 1996 és 2000 között a jelenlegi gyülekezeti termünket használtuk templomként, vasárnap délelőttönként két istentisztelet volt, és persze délután is még egy. Talán ezért is történt, hogy mindegyre új kántor után kellett néznünk. Ilyenkor mindig én ugrottam be, és valahogy úgy alakult, hogy megszerettem, egy idő után már nem is kerestünk más szolgálattevőt. Kisebb-nagyobb megszakításokkal közel 30 éve orgonálok a templomban, jövőre lesz 20 éve, hogy vezetem a jelenlegi gyülekezeti kórust.

– Milyen tapasztalatokat szereztél kántorként az évek-évtizedek során?

– Azért vagyok leghálásabb a kántori szolgálatomnak, mert ez jelenti az állandó, rendszeres és tartós kapcsolatot a gyülekezeti tagokkal, a gyülekezeti munkával. Egyéb elfoglaltságaim miatt az utolsó időben nemigen sikerül egyéb gyülekezeti munkaágakban részt vennem, ezért ez lett az én kapcsolódási pontom a gyülekezethez.

Kedves tapasztalatom és emlékem az 1997-es „új” énekeskönyv bevezetése, melyre nagy gondot fordítottunk, vasárnaponként szabályszerűen tanulgattuk az énekeket istentisztelet előtt. Nagyon elégedett vagyok azzal, hogy milyen szépen sikerült elsajátítanunk a zsoltárok ritmusát, és milyen sok új éneket sikerült megtanulnunk az általam értékesebbnek tartottak közül. Mindent együttvéve, mondhatom, hogy sikeresen vezettük be és használjuk, már nem tartjuk újnak az 1997-es énekeskönyvet.

– Mennyire segített a kántori munkában a zeneakadémiai végzettséged?

– Soha nem voltam főszakos zongorista-orgonista, ezért mai napig úgy érzem, hogy nem megy könnyedén az orgonajáték, és hogy túl sokat ütök mellé még mindig. Őszintén tisztelem és csodálom azokat a kántorokat, akik zenei alapképzés nél­kül, pár év alatt, magánúton sajátították el az orgonálás tudományát. A zeneakadémiai végzettség természetesen segítségemre van más téren, talán leginkább a kórusvezetésben.

A karnagy szerepében FOTÓ: FACEBOOK

Hazafelé megállás nélkül zeng a nóta

– Jelenleg is kántorkodsz, vagy csak az egyházközség kórusát vezeted?

– Jelenleg is orgonálok. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy három lányom közül ketten hozzávetőlegesen tizenkét éves koruk óta besegítenek. Zeneiskolába jártak ők is, ráadásul egyikük zongorista. Nagyon korán, nagyon ügyesen tudtak játszani, azóta is büszke vagyok rájuk. Talán elmondhatom itt azt is, hogy egy-egy kis plusz zsebpénzzel honoráltam a segítségüket, lehet, ezért is voltak kitartóak. Mai napig megosztjuk az orgonálást. Évekig átvettük egymástól a kíséretet úrvacsoravétel alatt, hogy ne hallgasson el az orgona. Most, hogy már nem laknak otthon, ez nehezebben megoldható. Ezzel együtt a szívemhez a kórusmunka talán közelebb áll. És ha nem a kórusmunka, akkor a kórustagok, akiknek java húsz éve énekel együtt, a keddi fél 7 mindannyiunk fejében és lelkében azonosult a kóruspróbával. Meghitt, kedves és kitartó közösség, szegényebb lennék nélkülük. Kissé olyan, mint a család: együtt vagyunk jóban-rosszban, örömben-gyászban. Megvan a „kórusszezon” kialakult rendje. Szeptember végén – október elején kezdünk. Az ősz folyamán majdnem minden évben ellátogatunk egy Kolozsvárhoz közelebbi gyülekezetbe. Karácsony szombatján mindig zenés istentiszteletet tartunk, ahol jóformán csak énekelünk. Imahéten mindig ötször szolgálunk. Éveken keresztül tartottunk nagypénteki passiós istentiszteletet, sok-sok énekléssel. Aztán énekelünk húsvétkor, pünkösdkor, el szoktunk menni a Szentháromság napi kórustalálkozókra, minden tavasszal többnapos kirándulást szervezünk, melynek keretében szintén énekelünk valahol egy gyülekezetben. Aztán június folyamán kiadjuk a vakációt. Évente legalább két alkalommal szervezünk kötetlenebb összejövetelt, ahol egy kis kínálgatás mellett népdaléneklésre, nótázásra is sor kerül. Mindig boldogan állapítom meg, hogy énekelni szerető emberek alkotják a kórust. Egyformán nagy szeretettel és odaadással fújjuk a zsoltárt és a népdalt. Ez nekem nagyon jó érzés! Kirándulásokon kérni szoktam, hogy gyülekezeti szolgálat előtt, odafelé úton ne daloljanak, hogy nehogy berekedjenek. Ezt nagyon fegyelmezetten tiszteletben tartják. Hazafelé azonban szinte megállás nélkül zeng a nóta. Én már el sem tudom képzelni, hogy másképp is lehetne!

Egy pár statisztikai adat: jelenleg kb. 30-an énekelünk, 20 év alatt 80 művet tanultunk, és 40 gyülekezetben szolgáltunk. A számok magukban száraz adatok, de a valóságban összekötnek bennünket.

– Mit ajánlasz fiatal kántoroknak, hogyan álljanak hozzá ehhez a pályához?

– Semmit nem szeretek ajánlani a fiataloknak, mert változnak az idők, és nem vagyok meggyőződve róla, hogy ma is helytálló a tapasztalatom. Én most úgy érzem, hogy lelkészfeleségként azért könnyebb kántori szolgálatot teljesíteni, mert a lelkészcsalád napi, heti és pláne hétvégi programja az istentiszteletekhez idomul. Ezt egy más foglalkozású társ mellett talán nehezebb. Egy biztos: nem kimondottan családbarát munkaprogram.

A zeneiskola az én „templomépítésem”

– Nagyon fiatalon mentél férjhez, a férjed lelkész. Milyen elgondolásaid voltak arról, hogy papfeleség leszel? Az évek-évtizedek során beigazolódtak ezek a kezdeti elgondolások?

– Nem volt különösebb elgondolásom róla. Én egy férfit szerettem meg, és bármilyen hivatása lett volna, abban követtem volna. Ezért a papfeleségi-papnéi mivoltomat mindig az éppen aktuális igények és lehetőségek szerint éltem meg. Kisgyerekek és nagyon sok energiát követelő saját hivatásom teljesítése mellett kevésbé, de voltak évek – például a templomépítés ideje alatt –, amikor nagyon nagy lelki és fizikai energiaráfordítással. Lehet, hogy ez elsősorban abban állt, hogy legnagyobb részt magamra vállaltam a családot. Úgy érzem, már ez is jelentős papnémunka. De említhetem a sok-sok vendégfogadást is. Talán jó is, hogy nem voltak túl konkrét elgondolásaim, mert minderre úgysem tudtam volna felkészülni. Ezért visszatekintve sem a terveim beigazolódását, sem pedig csalódást nem érzek. Minden pont így volt szép és jó! Nagy odaadással és szeretettel végeztem. Biztosan így kellett lennie.

– Közben zeneiskolai tanár és igazgatóhelyettes lettél egykori Alma Materedben...

– A zeneakadémia elvégzése után mindössze fél évig tanítottam éneket a felsőboldogfalvi általános iskolában. Azért csupán ennyit, mert utána szülési szabadságra mentem. 1991-ben sikeresen versenyvizsgáztam a kolozsvári zeneiskolába, azóta ott tanítok, és immár 12 éve igazgatóhelyettes vagyok. A férjem szerint ez az én „templomépítésem”. Mióta ez zajlik, visszakapom a kolozsmonostori templomépítés alatt az otthoni munkák alól való mentesítésben nyújtott segítségemet.

– Melyek az elmúlt két-három évtized fontos változásai szakemberként (tanár, karnagy, kántor), illetve magánemberként?

– Úgy érzem, „hőskorban” éltük a fiatal éveinket. Az 1989-es változások után szép lehetőségek nyíltak az azelőtt tudatosan elsorvasztott egyházban és a zeneiskolában egyaránt. A lehetőség kihasználása természetesen sok munkával járt, de hálás vagyok, hogy építő munkát végezhettünk a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Hálás vagyok azért is, hogy megfért egymás mellett a család és hivatás, ami nem volt mindig könnyű, de egyikről sem mondtam volna le a világ semmi kincséért!

Elmesélek egy történetet. Egyik lányunk esküvőjére készültünk. Szervezési okokból úgy nézett ki, hogy más helységben kellene tartani a templomi esküvőt. Azt kérdezte erre a lányunk: „És akkor a kórusos nénik nem lesznek ott az esküvőmön?” Az esküvő végül a mi templomunkban volt. De hálás maradok a lányunknak ezért a visszajelzésért. Számomra azt jelenti, hogy ők is családjuknak érzik a gyülekezetet. A gyülekezet pedig az évek során számtalan jelét megmutatta annak, hogy ők meg magukénak érzik a lányainkat, unokáinkat. Köszönet érte minden érintett félnek.

Kállay Tünde 2017-ben átveszi az EMKE Nagy István-díját az erdélyi magyar kórusmozgalomban, a magyar közösség érdekében kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és kiváló, önzetlen oktatói tevékenységéért FOTÓ: FACEBOOK


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Úzvölgyi katonatemető - Csíkszeredában ...
„ Együtt vagyunk, boldogok vagyunk!” - ...
Szecessziós sétára hív a Korzo Egyesület

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • Évet zártak Kalotaszeg táncosai
  • Ellehetetlenítik a kolozsvári repteret?
  • „Egymás nélkül sötétben vagyunk…”
  • Nézőpontok
  • Maradt a sötétség