Két kolozsvári magyar a Csontok Útján Szibéria csücskében
A két fiatal rájuk jellemző hangulatos visszaemlékezéssel rukkolt elő. Elmondták: magyar rendszámú, jobboldali kormányú Toyota terepjárójukkal összesen 65 nap alatt tizennégy ország tíz fővárosát érintve 30400 kilométert tettek meg. A műszaki „leltárhoz” tartozik, hogy közel négyezer liternyi gázolajat, száz kilométeren átlagosan 12,9 litert fogyasztottak, ami európai szemmel nagyon sok, de az ottani irdatlan távolságokat és olcsóságot nézve elfogadható költség volt. Solymosi Zsolt magukkal hozott „ajándékkal” kínálta hallgatóságukat: az ázsiai gulágról hozott zacskónyi fenyőtobozzal. Mint mondta, felváltva 17-18 órákat vezettek, sok idejük volt beszélgetni és hallgatni, miközben megegyeztek abban, hogy élményeiket tizenöt téma köré csoportosítva tálalják.
Az egyik ilyen téma az orosz átkudá? (honnan vagytok?) kérdés volt, amivel az egyszerű emberek Grúziában, Kazahsztánban, Üzbégisztánban, Kirgizisztánban érdeklődtek tőlük. Mongóliában kevésbé, mert ott nincsen szovjetuniós tagállami örökség. Általában az emberek kedvesek, segítőkészek voltak, csak a szomszéd államot szidták mindig valamiért. Üzbégisztában a kocsi H jelzése láttán azonnal lelkesen éltették „Vengriját”, amihez két, számukra sikerelemet csatoltak: az Ikarusz buszokat és a debreceni kolbászt. Egy másik téma a taps szóban rejlik. Szibériát annyira ellepték a szúnyogok, hogy túltesznek a medveveszélyen, és lefekvéskor a szúnyogháló felszerelése után legalább tízpercnyi „tapsolás” kell a vérszívók megtizedeléséhez. Kazahsztánban kötelező reggelire a darált hússal és dinsztelt káposztával készülő palacsinta, amit derék kolozsvári barátaink hamar meggyűlöltek, pedig az ott élők számára hasznos fehérjedús eledel. A kazah határon az orosz vámtiszt részletes kihallgatáson ellenőrizte le őket, olyan adatok is előkerültek a számítógépből, amikről gazdáik sem tudtak. 
Zsolt és Dávid közvetlenségét nem csorbította fáradtság
Az orosz vámosokat főleg két dolog érdekli: a Kalasnyikov és a drog. Mongólia sajátossága, hogy kutyákat nem tanácsos szabadon engedni, mert az az egyetlen ország a világon, ahol a pestis vírusát terjesztő bolhák még háborítatlanul nyüzsögnek. A Csontok Útja kétezer kilométeren fenyvesek és széles folyók között halad keletnek, annak idején a Sztálin-rezsim százezreket áldozott fel a kényszermunkával. Húsz olyan szellemváros mentén halad az országút, amelyekben ma már senki sem lakik. Egyet meg is látogattak: a hajdani bányavároskát, Kadychkant, ahonnan a központi fűtés megszüntetése miatt kellett gyorsan tömegesen kiköltözni, mert télen ott a mínusz ötven fok sem ritka. A Csontok Útjától egyes hatóságiak ma is azzal óvják az idegeneket, hogy ott „gonosztevők leszármazottjai élnek”, szerintük nincs miért oda menni. Jakutföldön nagy kultusza van a tigrisnek, akad Lenin-szobor és hatméteres Sztálin-poszter is, a szállodák pedig nincsenek feliratozva. Általában Szibériában az orosz nagy melák tehergépkocsi-vezetők és más kétkezű óriások meghunyászkodnak a még nagyobb szájú fehérnépek előtt. Ezen a távol-keleti vidéken divattá vált a nyugatiak turistáskodása, akik a helyiek körében népszerűek: hollandokat, lengyeleket, franciákat látni akár luxus lakókocsikkal, akár motorkerékpárral.
Zsolt és Dávid eljutott a tengerparti kilencvenezres Magadanba, majd visszafelé más útvonalon, Szentpétervárt is érintve folytatták vadregényes utazásukat éppen az oroszországi futballvébé idején, úgyhogy a rendőrök nem gördítettek akadályokat útjukba. Ha hosszú útra indulsz, nem számít, ki és honnan vagy, csak a személyiség, a kultúra, amit képviselsz, az érvényesül – vonták le a következtetést a kolozsvári világjárók.
