A pénz, pontosabban annak hiánya volt a központi téma. Ez valahogy így sikeredett. Bármerre mentem, mindenki panaszkodott. Álltunk ott vagy húszan tanárok a Filológia Tanszék folyosóján, s a vizsgadrukk teljességében arról folyt a társalgás, hogy mennyire nem kifizetődő tanárnak lenni.
Lejártak a vizsgák, úgy éreztem, sikerült. Indultam volna Temesvárra, mikor Aradon kötöttem ki valami tanári továbbképzőn. Háromnapos volt az egész, épp a közelben voltam, jó volt, hogy valaki képviselhetett minket is, csángóföldi oktatókat. Ezért mentem.
Mit ad Isten, ott is a pénz volt a szünetbeli téma. Akkor én már nem akartam senkit meggyőzni semmiről, csak az idő telését vártam, hogy valahogy már lejárjon minden.
Valahogy eljött a reggel, indultam volna hosszú léptekkel az állomás felé, mikor a szervezők mindannyiunkat kivittek egy kisbusszal a vonathoz. Innen már csak egy kicsi kellett, hogy egy fülkében utazzunk. Ötön voltunk. Egy nagyon, nagyon fiatal lány, én, a húszas éveim végén, két középkorú, negyvenes éveik derekán s egy idős kolléganő. Az utóbbinak nagyon rossz időszaka lehetett. Számolta a napjait, várta, hogy végre nyugdíjba vonulhasson. Monológ-szerű, szomorú beszédét a pénz kevéssége szegélyezte. Akkorra már az én fejem zúgott ettől a témától. Nem volt nekem akkor több pénzem, de inkább jóval kevesebb, mint a panaszkodóknak, csak vészesen kezdtem aggódni azon, hogy rám ragad ez a téma. Hogy elkezdek én is panaszkodni. Lett volna miről…
Valahogy berobogott a személyvonatunk Temesvárra. Zúgó fejjel álltam a többiekkel az állomás előtt. Azt sem tudtam mire, kire várok. Leginkább arra, hogy mindenki menjen el. Tanakodott a társaság, hogy mivel. Taxival, jött a felajánlás a többiektől, busszal, mondta az idősebb kolléganő, ujjait szorosabban ráakasztva a kis utazótáskájára.
Ekkor felbődült egy motor hangja. Közeledett. Megállt előttünk egy kabrió. A barátom, a barátnőm férje, széles mosollyal, napszemüvegét feltolva a feje búbjára, kedvesen köszöntött mindannyiunkat. Kezében hosszú selyemsál.
Behuppanok mellé, lábam közé teszem a kis hátizsákomat. Elköszönünk. S repülünk is. Két dolgot nem mulasztok el. A nyakam köré tekerni a selyemsálat, s belenézni a visszapillantó tükörbe. Döbbent mozdulatlanságuk számukra dermesztő.
Behunyom a szemem. Engedem, hogy a szél lemossa bőrömről a szinte rám ragadt nincstelenséget. Kérem a napot, hogy töltsön fel fényével.
– Ha mondtad volna, hogy ezzel jössz utánam, nem vágattam volna le a hajamat a múlt héten! – nevetem el végre magam.
Beszélgetünk.
Csak lazán.
Pont amilyen gyorsan telik el a következő tíz évünk, s felejtődik szinte el e történet.
Egészen addig, míg a múlt héten ismét el nem kezd követni a pénztelenség történetének özöne. Mindenhonnan az érkezik. Majd egy délután egy kanyarban felhangzik egy kabrió hangja, s egy másik barátom dudál ránk, s int is boldogan a meseautójából. Mosolygok és gyorsan visszaintek.
Kétségtelen, valaki üzen…
– Azta, de vagyááááány! – kiált fel a lányom.
Aztán úgy esik, hogy pár nap múlva váratlanul meglátogat minket, s mikor kikísérjük, látom, hogy a csodaautója ott áll a ház előtt.
– Ezzel jöttél? – kérdem meglepetten.
– Beülhet melléd Luca egy kicsit? – folytatom…
– Természetesen – mosolyog.
Pattan is a szinte nyolcéves kicsi. Nagy dolog ez. Olyan, mint nekem éppen ekkorán mákos fagyit enni a budapesti Hiltonban.
Fényképet készítek a nagy eseményről. A ragyogó szemecskékről. Közben pontosan tudom, olvasom a jeleket. A pénztelenség, nincstelenség súlya a kabriós lazaság könnyedségének nem ellentéte, hanem a választás lehetősége. Hisz abban merülhetsz el, amiben hiszel, amiben el akarsz terülni.
Nagyon szerettem tanár lenni. És nincs kabrióm. De úgy gondolom, a pénz csak egy eszköz az életünkben. Csak rajtunk áll, hogy mennyit teszünk érte. De arra vigyázzunk, nehogy több időnket vegye el a hiányolása, mint a keresése. Hisz csak egyszer élünk!
(Borítókép: A szerző felvétele)
