Állom a vihart, a tartós(ított) ellenszelet, a szélcsendet... no ezt nem állhatom, mert tompítja a (h)arcélemet, de a tény, hogy itt beszélek előttetek, ennek eklatáns igazolása.
Bürokratabőrbe bújt brüsszeli brigantik grasszálnak szana meg szét, hát csak ne zabráljanak, ezt megoldjuk mi házilag, hazailag akarom mondani, maradjon határainkon belül a sarc, mert mit ér, kérdem én titőletek, a nemzet, ha nem képes kitermelni saját kebléből tősgyökös potentátjait. Mit, ha a kontinentális korrupció közepette nem tudjuk felmutatni sajátosan megvesztegetett emberfőinket, kik egyben főembereink is.
Tamponországnak teremtett bennünket a geopolitika istene: s miközben a háttérben hatalmak egyre közelebb lopakodnak, e glóbusz egymásnak vetemedő erejét magunkba szívjuk, mely íme új energiává nemesedik – ez lesz pannon prosperálásunk plutóniuma. Igaz, még tere nincs hozzá, hogy plenárisan kibontakozzék, de tudjuk és hisszük: most a tér a tét. Ettől függ nemzet és lét. Rajtunk múlik, hogy a sor(o)s kovácsai avagy hányatottai leszünk. Merthogy leszünk, az tutira hótzicher, és hogy nem akárhogyan arra, mint felelős politikus és államférfiú, ezenhelyt makromérget veszek... ööö... elnézést, maroknyi mérget.
S ha már a marok, meg a makro így szóba került, kisnemzeti minimál-érzetünket levetkőzve szegezzük tekintetünket a márciusi előfuvallatokra, a megújhodás hárfaharmóniáját hirdető közeljövőre. Évezrede létrejött, azóta sokszor szenvedett, százada hátba döfött hazánk nekünk több, mint közigazgatási és államhatárok közé illeszkedő földdarab. Bár világviszonylatban területileg a statisztikai (és történelmi) szigor a mezőny második felébe utal, népességünk szerint is ekörül stagnálgatunk stabilan, sohase feledjük, hogy egy nemzet önnön becsét nem ezek az adatolható faktumok szabják meg: nálunk az 1+1 sohasem torpant meg a kettes küszöbén. Mint jól tudják, ezért is járja a mondás a 3 db. magyar igazságról. Mely évezredes patinája révén záloga újabb ezredévnek. Ha mi is akarunk, mert merünk.
