Japánban felfedezni az apró dolgok varázsát
Onomichi a Senkoji-hegyről nézve
Onomichi a Senkoji-hegyről nézve
Vissza

Japánban felfedezni az apró dolgok varázsát

„Na, és hogy tetszik Japán? Olyan-e, mint amilyennek elképzelted?” – kérdezi mindenki, amióta csak megérkeztem. A rövid feleletem: igen is, meg nem is. Ám a választ lehetetlen pár szóban elintézni. Ahhoz, hogy megmagyarázhassam, ez mit is jelent, mesélnem kell egy kicsit.

A repülőtérről Ichinomiyába tartó vonat ablakán kinézve az első benyomásom az volt, hogy a városkép bizony nem sokkal tér el a romániaitól, a külvárosi épületek nagy része ugyanolyan színtelen és monoton. A szinte túlságosan egységes stílusú házak miatt az az érzésem támadt, hogy itt képtelenség lesz eligazodni markánsabb tájékozódási pontok hiányában. Nem kiábrándulás volt ez, inkább felismerés, hogy az interneten látott turistalátványosságokból sokakhoz hasonlóan egy mesebeli Japánt építettem fel a képzeletemben. Ám, mint tudni való, az első benyomások nem mindig helyesek. Az elmúlt három hétben volt szerencsém többet látni-tapasztalni ebből az országból, és ez alapján igencsak megváltozott a véleményem.

A harmonikusan megtervezett Korakuen park, háttérben az Okajama kastéllyal

Rájöttem, hogy Japánt – számomra legalábbis – az apró dolgok összessége teszi olyan ellenállhatatlanná és különlegessé. Ebbe ugyanúgy beletartozik az itteniek viselkedése, életmódja, szokásai, mint a különböző látnivalók. Egyik ilyen apró öröm az inuyamai Narita-san templomnál ért, ahol kétszáz lépcsőfok megmászása után derült ki, hogy a templom aznapra bezárt a látogatók számára. Már éppen készültünk volna visszafordulni, amikor házigazdám kérésére az ottani papok csak nekünk kinyitották a gazdagon díszített buddhista szentélyt, tudván, hogy turistaként valószínűleg már nem lesz lehetőségünk visszatérni ide. Talán nem tűnik nagy dolognak, de mégis felidézte bennem, amikor a Kolozsvári Magyar Napokon az orrom előtt zártak be egy helyet, ahova már percek óta álltam sorba, mivel „lejárt a munkaidő”.

Esőáztatta kis japánkert az Ohashi ház mögött

A hasonló apró meglepetések nagyszerűségére akkor nyílt fel a szemem, amikor a tanítás mellett sikerült elugrani egy kétnapos kirándulásra néhány, turisták által kevésbé ismert városba. Az utat sinkanszennel (nagysebességű vonat) tettük meg, ami átlagosan 250-300 km/órás sebességgel suhan, szinte hang és rázkódás nélkül. A japán vonatok pontossága világhírű, de mégis hihetetlen volt közelről megtapasztalni ezt a fokú precizitást és alaposságot, mind az alkalmazottak, mind az utasok részéről. Először is indulás előtt mindenki felsorakozik a peronon, helyet hagyva a leszállóknak. A vonatokon mindig csend van, mivel sokan alszanak, és az emberek megtisztelik egymást azzal, hogy nem utastársuk mellett intézik telefonos ügyeiket. Továbbá a japán tömegközlekedés nagyfokú bizalmon alapszik. A vonatokon ritkán ellenőriznek jegyeket, ám ha netán rossz jeggyel ültél fel, nem feltételezik rögtön, hogy bliccelni akartál: lehetőséged van a vonaton, vagy akár leszállás után, az úgynevezett „fare adjustment” automatáknál utólag kifizetni a még szükséges összeget.

Kurashiki szíve, az Edo korabeli óváros esti kivilágítással

Utunk első állomása az okajamai Korakuen park volt, amelyet az ország egyik leggyönyörűbb japánkertjeként tartanak számon. A több mint 300 éves, Edo korabeli kert közvetlenül a látványos Okajama kastély mellett helyezkedik el, és festőien tágas, harmonikusan megalkotott terek jellemzik, ahol az utolsó fűszál is precízen méretre van vágva. A tavakkal, virágba borult szakurafákkal és csermelyekkel behálózott táj-szeletet hagyományos teaházakkal, teaültetvénnyel és egy kilátóként szolgáló dombbal ékesítették. Itt sétálgatva úgy tűnt, mintha kicsit visszamentem volna az időben, amire csak ráerősített a kimonóba öltözött látogatók látványa.

A következő megálló a tengerparti Onomichi volt. A hegyes-dombos kisváros híres 25 templomáról, amelyek egyazon út végigsétálásával mind megtekinthetők, valamint számtalan kószáló macskájáról, aminek híre többször bejárta már a világot. A templomoknak helyet adó Senkoji-hegyen felsétálva a kilátás lenyűgöző, főleg ilyenkor, cseresznyefavirágzáskor, és számtalan rejtett szépséget tartogat.  A hegyoldalon elhelyezkedő, Ando Tadao világhírű építész által tervezett City Museum of Art (Városi Művészeti Múzeum) tetején lévő kis kávézóból belátni az egész környéket, beleértve a közeli szigeteket is, amelyek mintha felhőkön lebegnének a távolban. Ebben a kávézóban ért a következő apró meglepetés: teánk mellé préselt virágokkal dekorált bájos poháralátétet kaptunk, amelyet kérdésünk után, hogy meg lehetne-e vásárolni, a felszolgáló néni azonnal nekem ajádékozott, sőt, még egy másodikat is a kezembe nyomott ráadásképp.

Kirándulásunk végállomása Kurashiki, Okajama prefektúra rejtett kincse volt. Az óvárosban minden megvan, amit Japánról álmodtam: gyönyörű, szinte teljességében megőrzött Edo korabeli utcák, Velencét idéző csatornák szomorúfűzekkel szegélyezve, Shou Sugi Ban (faszenesítés) technikával megőrzött faházak, és apró, meghitt bárok és vendéglők, amelyekben mintha megállt volna az idő. Érkezésünkkor még turistákat is alig lehetett látni, csak egy pár helybéli kószált a csendes későesti utcákon, így még jobban magunkba szívhattuk a hely hangulatát.

Oden-kóstolás közben még az étterem tulajdonosával is lehetőség volt elbeszélgetni, aki épp mellettünk falatozott

Már a szállásunkra betoppanva lehetett tudni, hogy ez egy mesebeli hely: percekig csodáltuk a hagyományosan tatamival (gyékényszőnyeg), sódzsival (üveg helyett áttetsző papírból és fából készült tolóajtó) és engawával (külső folyosó) ellátott szobákat. Ágy helyett természetesen futonon aludtunk (állvány és keret nélküli matrac), és persze a hagyományos japán ház többi eleme sem hiányzott: helyet kapott itt még egy ikebana, kakemono (fali tekercskép kalligráfiával) és egy alacsony teaasztal is, mindezek minimalista módon, harmonikusan lettek elhelyezve. A hab a tortán a záportól fénylő kis belső kert volt, amelyre a szobánk kijárata nyílt.

Vendéglátóink lelkes bátorítására elindultunk kipróbálni a közeli közfürdőt is, ahová a helybéliek rendszeresen járnak. Az apró, generációk óta működő szentóba külön ajtón léphettek be nők és férfiak egy fabútorokkal berendezett otthonos előszobába. Itt az egyedüli alkalmazott felügyeletére bíztuk minden ruhánkat, majd gyors eligazítás után beléptünk a fürdőhelyiségbe. Japán szokás szerint előbb egy széken ülve alaposan le kell mosdani, majd csak ezután lehet beleülni a fürdőbe, ahová tilos ruhát vagy törölközőt viselni. Mivel azelőtt még sosem jártam hasonló helyen, elég hamar elértem a tűréshatáromat, ami a tűzforró vízben való csücsülést illeti. Mikor kiléptem, a kasszásnő vidáman érdeklődött, hogy milyennek találtam az élményt, és amint felöltöztem, azonnal fotót szeretett volna készíteni a „gaijinról”. A rajtunk kívüli egyetlen vendég is zavarbaejtően megörvendett nekünk, külföldieknek, nyilván szórakoztatónak találva jelenlétünket, de annyira, hogy szélsebesen haza is rohant a telefonjáért, csak, hogy közös szelfit készíthessen. Némi nevetgélés és tréfálkozás után, útravalóul a jókedv és feltöltődés mellé ráadásul – újabb apró meglepetésként – még édességet is kaptam.

Az este lezárásaképp egy odent kínáló étterembe látogattunk, aminek meghitt és nyugodt hangulata azonnal levett a lábamról, és már sokadjára gondoltam azt, japán szilvaborral a kezemben, hogy legszívesebben megállítanám az időt, csakhogy tovább sütkérezhessek ebben az érzésben.

Másnap visszaindulás előtt volt még némi idő, hogy felfedezhessük a kurashiki-i Bikan történelmi központot, így felkerestük az Ohashi házat, egy 18. századi jelentős kereskedőcsalád lakhelyét, amely ma múzeumként működik, betekintést engedve az akkori életstílusba. Az elegáns ház mögött egy varázslatos és elragadó kis japánkert található, amelyet csak az ajtón kilesve lehetett megtekinteni, ám így is azonnal kedvencemmé vált. Lenyűgözőnek találom, hogy a japánok minden technológiai innovációjuk ellenére meg tudták őrizni a képességüket, hogy a természettel harmóniában létezzenek: ugyanúgy megbecsülnek és megtisztelnek egy néhány négyzetméteres kertet, mint egy templomot.

Japán a szemkápráztatás és a végletek földjének hírében áll, és valóban nincs híján látványos épületeknek, szikrázó nagyvárosoknak és lélegzetelállító tájaknak, de ezen kívül létezik egy árnyaltabb, belső rétege is az ország szépségének, amit csak akkor veszel észre, ha igazán figyelsz. Legyen az egy útszéli, mohával benőtt szobor, egy tökéletesen kihajló faág, vagy egy szokatlanul kedves gesztus - ezeket is érdemes legalább annyira megbecsülni, mint a fotókon jól mutató látnivalókat.


EZ ÉRDEKELHETI
ÉLETMÓD ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Zöldbe rándulás a Mikó-kertben
US Open: főtábla kapujában Ruse
Ez a könyv egy kapu, amit kinyitunk...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ