Isten önnel, Böske! – Vitályos Ildikó halálára
Vissza

Isten önnel, Böske! – Vitályos Ildikó halálára

Szerettük egymást.

Akkor ismerkedtünk meg, amikor Botházi Mária a róla szóló köteten dolgozott. A könyv 2005-ben jelent meg, ezek szerint több, mint tíz éve, s egyik nagy elégtételem, hogy megérhette a Prospero könyvek tizedik évfordulóján rendezett „gálát”. Az előtt, még kamasz-, aztán egyetemista koromban, csak a színpadon láttam. Bács Miklós kitett egy fényképet a Facebookra, amikor a halálhírét vette: „Színpadi Édesanyám, Baradlayné”, szólt az aláírás egy része, s a képen maga Bács volt Richárd szerepében. Erre az előadásra én is emlékszem; az egyik legfélelmetesebb színházi élményem kapcsolódik hozzá. És emlékszem Vitályos Ildikóra a kabarékból, melyeken alig vártam, hogy karádys hangját hallhassam, primadonnás alakját láthassam; és emlékszem Az öngyilkosból, Erdman fekete vígjátékából; emlékszem a Máli nénire, és emlékszem mindenekelőtt a felvételről látott Sánta angyalok utcájára, melynek felkavaró Böskéjével gyakran azonosították, és szívesen azonosult.

Mindez „csak” a színpad, azaz az élete, ahonnan túlságosan korán nyugdíjba kellett vonulnia, és azontúl nem tette be a lábát a kolozsvári színházba, bár játszott még Székelyudvarhelyen, és játszhatott volna Marosvásárhelyen, de már hiába győzködtem tavaly. Csak a színpad, amelynek nemcsak hűséges, hanem kivételes tehetségű csodálója, alakítója, jelensége, jelenése volt.

De volt egy élet, ha van ilyen élet, ilyen könnyen szétválasztható élet, ahol beszélgettünk, kávéztunk, nevettünk, és elmeséltünk egymásnak mindent. Ő például imádott fia életének és karrierjének fordulatait, tragédiáit, örömeit. Én azt, amit én mesélhettem. A válásomkor a kevesek egyike volt, aki nem ítélkezett, nem mondott rossz ízű poénokat, nem prédikált – megértett és melankolikusan együttérzett velem. Közéleti kérdésekben eltért a véleményünk, de egyikünk sem akarta meggyőzni a másikat, sem hátat fordítani neki valamilyen képzelt fölény hatására. Értettem is: úgy tűnt, mindennek meg kellett volna változnia, hogy a rangján megbecsüljék. Ennek ellenére nem lett keserű, gyomorbajos, pedellus lelkű öregember: amíg még volt remény, derű ragyogott az arcán, és ha élvezett egy bemondást, szinte nyihogott.

Utoljára talán három-négy hónapja találkoztunk. Nem tudott beengedni, hiába kínlódott a zárral. Akkor mondta el a rettenetes hírt, hogy visszatért a rák, és hogy most már jön, aminek jönnie kell. A kezemet az ablakrácshoz tettem, oda tette ő is. „Biztos szépet ír rólam, ha meghalok”, mondta könnyes szemmel. Nem tudom, Ildikó; igyekeztem.

Isten nyugtassa békében! Megint olyan üres lett a világ.

Életének 83. esztendejében, türelemmel és méltósággal viselt betegség után február 8-án elhunyt Vitályos Ildikó színművésznő, a Kolozsvári Magyar Színház társulatának egykori tagja. A művésznőt február 17-én 16 órától búcsúztatják a Házsongárdi temető nagykápolnájában, végső nyugalomra a Szeben megyei Erzsébetvároson helyezik február 20-án, szűk családi körben, ezért kérik a kolozsvári megemlékezés részvevőit, hogy kegyeletüket csak egy szál virággal róják le.

A képeken Vitályos Ildikó a Máli néniben, 1994-ben, itt Senkálszky Endrével (Archív színházi felvételek, Fotó: TEMESI ZSOLT)


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Pjongcsang 2018: Magyar búcsú az alpesi ...
Trump volt kampánymenedzsere európai ...
Több amerikai cég megszakítja üzleti ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ