Interferenciák – Játékosság, bravúros pansori, filmszerűség a színpadon
Vissza

Interferenciák – Játékosság, bravúros pansori, filmszerűség a színpadon

Különleges kapcsolat fűzi a Vígszínházat Bertolt Brecht német drámaíróhoz, a 20. századi színház egyik megújítójához: Koldusopera című zenés drámáját Magyarországon először náluk mutatták be és máig szerepel a repertoáron, a kilencvenes években pedig a Baalt is műsorra tűzték. Immár negyedik éve játsszák a Jóembert keresünk című előadást, amellyel az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál utolsó napján vendégszerepeltek Kolozsváron. – Szerencsénk volt a Brecht-előadásokkal, hiszen a nézőink, talán mert folyamatosan fejlődnek és kíváncsiak, jól fogadják őket; nem kell attól tartani, hogy nem érdekli őket, mint adott esetben az amerikai közönséget. Úgy tűnik, nekik egész más a Brechttel való viszonyuk – mondta a vasárnap délelőtti közönségtalálkozón Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója, aki 2004 januárjában vitte színre az Egy fő az egy fő című Brecht-drámát a washingtoni Arena Stage-ben.

Felidézte, hogy a bemutató óta sok minden történt Magyarországon, ami lépten-nyomon kapcsolatot teremt Brecht világa és a valóság között, a szerző művének máig időszerű vonatkozásaira irányítva a figyelmet: 2013-ban megjelentek a nemzeti dohányboltok – miközben az általa megformált Sen Te dohányboltot nyit –, megszűnt a nemzeti légitársaság – miközben Szun (Lengyel Tamás) arra hivatkozik, hogy már soha nem tud repülni –, játszottak árvíz közepette és volt közben diáktüntetés, mind-mind kapcsolatban áll ilyen ételemben is a magyarországi eseményekkel. – Brecht sok mindenre reflektál, úgy tud rátapintani a problémákra, amelyek minden korban felmerülnek, hogy ettől azt érezzük: minden alkalommal aktuális az előadás, sajnos – hangsúlyozta a színésznő.

A Jóembert keresünk 2013-ban elnyerte a Pécsi Országos Színházi Találkozó legjobb előadásnak járó elismerését, Eszenyi Enikőt pedig a legjobb női főszereplő díjával jutalmazták. A rendező Michal Dočekal, a prágai Nemzeti Színház igazgatója, aki két alkalommal dolgozott már együtt a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatával (Őfelsége pincére voltam, Amerika) megjegyezte: Brechtet elsősorban az ázsiai színház inspirálta, hiszen A szecsuáni jólélek Kínában játszódik, ez azonban nem viheti „ázsiai útra” az alkotót. – A darab ennek ellenére nagyon is európai, azokról a problémákról beszél, amelyeket a drámaíró a harmincas években megtapasztalt, és ezeket hasonlóan éljük meg mind a mai napig. Brechtnél talán meglepő, de a kereszténységünk jelei is ott vannak az előadásban, viszont a maszk használata az egyetlen olyan tényező, amit ázsiainak nevezhetünk – fűzte hozzá Dočekal.

Fesztbaum Béla színművész a játékosságot emelte ki: játékos előadás született, a maga politikusságával, karcosságával, a mondanivaló napjainkban is erős rezonanciájával együtt, és valószínűleg ez is magyarázat arra, hogy népszerű a közönség körében. – Tulajdonképpen Brecht is játszik: a színházzal, a színházcsinálással, és mi, színészek is a játékosságon keresztül vettünk részt az előadás létrehozásában, Brecht játékos szellemében jártunk el. Szeretjük, örömmel játsszuk, és örömmel ugrunk egyik szerepből a másikba – részletezte a színész. Izgalmas feladatnak nevezte Lukács Sándor, hogy a női szerepeket is férfiak játsszák. Elsőre furcsának tűnhet a nézők számára, időnként elmosolyodnak, de aztán „belesimulnak, és tudomásul veszik, hogy ez így van”. – Sin asszony esetében például, akit én játszom, sokkal inkább a karakter törekvései, szándékai, a Sen Tével való kapcsolatai a fontosak, mint az, hogy én egy tökéletes női figurát hozzak – mondta.

                                                                                                  *

Immár harmadjára vett részt az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválon Jaram Lee dél-koreai pansori-énekes, színész és a Pansori Project ZA: 2012-ben a Kurázsi mama és gyermekei nyomán készült Ukcsuk-Ga című előadással vendégszerepeltek Kolozsváron, majd két évvel később a Sacheon-gát hozták el, amely A szecsuáni jólélek nyomán született. A két Brecht után idén a Gabriel García Márquez Jó utat, elnök úr című novellájának felhasználásával készült produkcióval (Stranger’s Song) kedveskedtek a közönségnek. 

A vasárnap délutáni beszélgetésen Jaram Lee kifejtette: általában regényekből vagy drámákból szokta meríteni az előadásai anyagát, a mostani alkalom, hogy novellához nyúlt, ilyen szempontból rendhagyó. Amint arról a produkcióban is beszélt, elolvasta egyik nap Márquez művét, majd elaludt; amikor felébredt, elhatározta, hogy valamilyen formában színpadra ülteti. Felhívta Ji Hye Parkot, és a figyelmébe ajánlotta a szöveget – így kezdődött az együttműködés, amelynek jól sikerült eredményét szombat este láthattuk a színház nagytermében. Már korábban rácsodálkozhattunk arra, hogy Jaram Lee, anélkül, hogy közben átöltözne, több karaktert formál meg, ezúttal három figurát „öltött magára”: Homerót – aki vendgémunkás és alkalmi munkákból él Genfben, többek között mentősofőr –, a feleségét, Lázarát, valamint a volt elnököt is. Mind a három karaktert szereti, pillanatnyi állapotától függ, hogy éppen melyik a fő kedvence.

Ő írta a szöveget/zenét, a hangzásról Hyang Ha Lee és Yeongdoo Choi gondoskodik. Rendezőként Ji Hye Park jegyzi az előadást, aki elárulta: az egyszerűségre törekedtek a munka során, hogy Jaram Lee minél több színt tudjon „kikeverni” a színpadon. Visky András az együttérzésre kérdezett rá, amely az egyik figurát Homerót jellemzi – egyfajta velejárója ez a művész személyiségének is? – Úgy gondoltam, hogy együttérző vagyok, de manapság rácsodálkozom bizonyos dolgokra. Tény, hogy nem szeretném elveszíteni az együttérzésemet, viszont ha te éreztél ilyesmit a munkámban, akkor az azt jelenti: van még reményem – válaszolta a pansori-énekes.

Ji Hye Park arra utalt, hogy a pansori hagyományában az emberek könnyen ítélkeznek egymás fölött, hogy valaki jó vagy rossz, ők azonban nem szerettek volna ilyet tenni. – Segítőkész néző, jó barát voltam a munkafolyamat során, az elsődleges célom az volt, hogy Jaram kényelmesen érezze magát a színpadon. Kényelmes játszó teret akartam neki létrehozni – mondta. Legutóbb Thornton Wilder amerikai drámaíró egyik legismertebb munkáján, az 1938-ban Pulitzer-díjat nyert A mi kisvárosunk (Our Town) című színdarabon dolgoztak együtt, ennek kapcsán Jaram Lee megjegyezte: többnyire az történik, hogy rátalál egy történetre, ha pedig megérinti és szívesen foglalkozna vele, utána próbálja meg kitalálni, hogy miért találkozott vele. Egyik nap feltette magának a kérdést, vajon eddig miért nem ültette át színpadra ezt a művet, majd megvásárolta a kötetet, idén nyáron pedig nyilvános alkotóműhelyt tartottak, ahol sikerült haladniuk a produkcióval. Az első két felvonás már megvan, remélhetőleg a harmadikkal is mielőbb elkészül.

Ki tudja, az is lehet, hogy a dél-koreai művész két év múlva ezzel az előadással tér majd vissza Kolozsvárra, ahol ezúttal is nagy lelkesedéssel fogadta a közönség. Négy évvel ezelőtt, amikor először itt járt, kezdetben úgy érezte, gyűlölik őt az emberek a színpadon, annyira nyugodt volt a nézőtér. Lejátszódott benne a harc, hogy ennek ellenére is végigviszi az előadást, a végén pedig sok-sok szeretetet kapott. Belátta, hogy az eltérő kultúra és szokásrendszer volt a magyarázata a kezdeti csendnek.

                                                                                                     *

„Nem hitegethettük magunkat, hogy nem létezik a film és a nulláról indulunk” – egyebek mellett ezt üzente a csapatnak és a hallgatóságnak címzett levelében Tom Dugdale amerikai rendező a Kolozsvári Állami Magyar Színház Hullámtörés című előadása kapcsán. A közönségtalálkozón Visky András, a színház művészeti vezetője olvasott fel részleteket a szövegből, és Tompa Gábor igazgatóval közösen beszélgetett a színészekkel. A munkafolyamat legelején, még mielőtt nekifogtak volna próbálni, együtt nézték meg Lars von Trier filmjét, amely alapul szolgált az előadáshoz – adja magát a kérdés: hogy érezték, mennyiben nehezítette meg a dolgukat, illetve miként viszonyultak a látottakhoz?

Bodolai Balázs számára (Dr. Richardson) izgalmas volt, hogy a rendező mindenkire külön-külön rábízta az értelmezést, nem pedig egy elméleti elképzelést követve kezdtek dolgozni. – Eleinte úgy értelmeztem, hogy talán olyan előadás lesz, amely a történettel és a filmmel, mint műalkotással való szembesülés lehetőségéről szól. Aztán elmozdultunk ettől, noha helyenként továbbra is megmaradt ez a dolog. Úgy éreztem, adott ez a szöveg és a helyzetek, a filmet viszont érdemes kellőképpen elfelejteni, hogy az ember fel tudja építeni az útvonalat, amely végigkövethető az előadásban – összegezte a színész.

Pethő Anikó (Bess) hozzátette: mindenki a maga módján szembesült Lars von Trier alkotásával, és közben egy másik réteggel is gazdagodott a színészi munka. Az ő esetében Emily Watson alakítása is ott volt, nem lehet és nem is kell azt elfelejteni. Viola Gábor (William) kiemelte: a kihívás az volt, hogy miként tudják szinte a film eszközeivel elkészíteni az előadást; legalalábbis sok mindent megtart, a film gyakorlatilag állandóan jelen van a színpadon.

(A borítóképen: Ji Hye Park és Jaram Lee a beszélgetésen – Biró István felvétele)
 


KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK
EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

TIFF – Hét nap, tizennégy film
Az elnöki hivatal helyesbített a ...
Sörtermelésben a nyolcadik helyen ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ