In memoriam Fodor Nagy Éva (1928–2022)

In memoriam Fodor Nagy Éva (1928–2022)
Élt közöttünk egy törékeny, emberszerető, még idős korában is megejtő szépségű festőművész, aki nőiessége dacára rendkívüli erőről és határozottságról tett tanúbizonyságot. S aki életét a mindenkori Szép szolgálatába állította.

Tette pedig ezt meggyőződéssel, lényéből fakadó szükségszerűségként. Mintegy dacolva komor korunk hangulatával, az egymást váltogató, jövő-menő divatokkal. A mesterétől, Nagy Imrétől tanultak birtokában következetesen kitartott a realista ábrázolásmód mellett. S az sem véletlen, hogy a természetkedvelő, érzékeny lelkületű művész kifejező eszközéül éppen az akvarellt választotta, hiszen a pillanatnyi hangulat, a gyorsan változó szín- és fényviszonyok megjelenítésére ez a technika tűnt számára a legmegfelelőbbnek. 

Természeti szépségekben bővelkedő, karakteres vidéken, Petrozsényben született, azt is mondhatnám beleszületett abba a miliőbe, ami nagy mértékben befolyásolta  művészi beállítottságát. Gyermekkora óta fogékonynak bizonyult a természet nyújtotta élmények, a táj különleges varázsa iránt. Nem tudott, és nem is akart kibújni önmagából: alkotóművészete, egész életműve nem egyéb, mint a szépség apológiája.

A kizárólagosság igényével fellépő irányzatok nyomtalanul elsiklottak mellette. A harmóniát, a klasszikus értelemben vett szépet mellőző jelenségeket egyszerűen kiiktatta. Nem volt barátja a megdöbbentő, erőteljes hatásoknak, a negatív élményfakasztástól pedig különösképpen ódzkodott. Békés, derűs lényével mindig a napos oldalt választotta. Pedig a sors nem bizonyult kegyesnek hozzá, hiszen a legnagyobb csapást, gyermeke elvesztését mérte rá. Nagyobbik leányának, Évikének a halálát követően évekre kihullott az ecset a kezéből. De a művészet olykor csodákra képes, hidakat teremtve lét és nemlét, való világ és transzcendens között. S a művész lassan ismét önmagára talált, megejtő szépségekbe oldva bánatát. Enyhe szürrealizmusba hajló, szimbolikus jelentéstartalmú munkái sikerrel egészítik ki realista hangvételű tájképeit, virágcsendéleteit, portréit.

Fodor Nagy Éva a külső és belső szépséget egyaránt képes volt meglátni és sajátos eszközeivel megjeleníteni. Az ember, a természet, az épített környezet, a falusi és urbánus táj a maga festői valóságán túl attól az érzelmi többlettől válik különösen értékessé, amellyel a művész műalkotássá lényegítette a látottakat. Portréi a lélek mélyrétegeibe is betekintést nyújtanak. Realitásból fakadó, de olykor azon is túlmutató alkotásai a vonal- és folthatások ellentétét békévé oldó, egységesítő képességükkel teremtik meg azt a fények sajátos játékára épülő színkavalkádot, amely klasszikus hangvételű munkáira oly jellemző.

Fodor Nagy Éva 1956-ban államvizsgázott a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, és azóta rendszeresen szerepelt munkáival a tartományi tárlatokon, a jelentősebb hazai és külföldi csoportos kiállításokon, a Barabás Miklós Céh tárlatain. Egyéni kiállításainak száma is jelentős. A Petrozsényi Művésztelepnek és a Barabás Miklós Céhnek alapítótagja volt, a Napsugár folyóiratnak állandó, külső munkatársa és könyvgrafikusi, illusztrátori munkássága sem elhanyagolható.  

S hogy a lélekbúvár művész mi mindent volt képes felfedezni arról nem csupán   portréi és transzcendens hangvételű kompozíciói árulkodnak, hiszen Fodor Nagy Éva  a szó művésze is. Legutóbbi vaskos kötete Az égből küldött napló a Kriterion Könyvkiadó gondozásában 2017-ben látott napvilágot, hátsó borítóján a következő ajánlással: „Szeretném, ha ez a könyv harangozni tudna, hogy meghallják azok, akik elvesztettek egy szeretett lényt, és vigaszt merítenének belőle...” Drága Éva, tisztán csengő „harangszavad” gyógyírként hatott és hat a mai napig. Te magad már rég rátértél arra a hittel kikövezett, spirituális magaslatokba vezető útra, amelynek most végcéljához érkeztél és immáron egykor elvesztett szeretteiddel együtt igyekszel vigaszt nyújtani az itt maradottaknak. Mindörökre. Aminthogy emléked is örök. Nyugodjál békében!