Ikercsapdák
Vissza

Ikercsapdák

A magyar ellenzék egyik jeles véleményformáló személyisége, Nagy József a Hír Tévé Plus-mínusz című műsorában azzal vádolta az Orbán-kormányt, személy szerint Orbán Viktort, hogy a koronavírussal kapcsolatos rendkívüli állapotra vonatkozó törvény parlamenti elfogadtatásakor voltaképpen csapdát állított az ellenzéknek. Azaz Orbán soha nem gondolta komolyan, hogy a törvény segítségével korlátlan ideig szóló ex lex állapotot vezetne be. Az volt az egyetlen célja, hogy lehetetlenné tegye az ellenzék számára a törvény elfogadását. Arra joggal számíthatott, hogy az ellenzék, az – egyébként jogilag kifogásolhatatlan – törvény ellen nemzetközi kampányt indít, melynek során olyan „kétséges értékű” állításokat és megalapozatlan vádakat is megfogalmaz, melyeket aztán a kormányzat játszi könnyedséggel cáfol. S ha ez az ellenzék megbízható nemzetközi kapcsolatrendszere és a Magyarország ellen hangolt nyugati mainstream-sajtó mélységes elfogultsága miatt nem sikerülne, sebaj, a magyar ellenzékről a hazai közvéleményben olyan képet lehet majd kialakítani, mely a magyar szavazópolgár szemében nem a magyar kormányzat, de Magyarország érdekeinek elárulásáról tanúskodhat.

Hogy van-e Orbán ennyire körmönfont, én nem állíthatnám. De hogy képes lehet rá, egyáltalán nem lehetetlen. Ha ugyanis az ellenzék ennyire kiszámíthatóan ostoba és gátlástalan, azt egy született reálpolitikus nehezen hagyhatja figyelmen kívül.

Az igazi kérdés az, hogy egy önmagát felvilágosultnak tartó, européer, a demokratikus játékszabályokra apelláló és a kormányzatot azok megsértésével vádoló ellenzék hogyan sétálhat be (még ha a lehetőség kínálkozik is) egy efféle „csapdába”?

Az persze Nagy József narratívája ellenére sem valószínű, hogy az a bizonyos „séta” merőben gyanútlan lehetett volna. Az ellenzék legvérmesebb tagjai szinte már eufóriával csaptak le a „lehetőségre”. És amikor a nemzetközi sajtóban nyilvánvaló hazugságok jelentek meg (mint például a parlament felfüggesztése, a határtalan kormányfői hatalom stb.), egyetlen ellenzéki sem próbálta kiigazíttatni a tévedéseket. Hogy miért? Nyilván azért, mert a „tévedések” az ellenzék Nyugaton tevékeny képviselőitől származtak. És nem pontatlan vagy figyelmetlen megfogalmazások, hanem közönséges hazugságok gyanánt.

Az, hogy a magyar kormány explicit ellenzéki felszólítások dacára sem kötötte konkrét határidőhöz a „korlátlan kormányzati”, sőt „kormányfői” felhatalmazást, egyrészt azért volt értelmetlen érv, mert a parlament a maga kétharmados többségével akár havonta újra és újra megerősíthette volna a szükségállapotra vonatkozó rendelkezéseket. Másrészt a meghatározatlan idejű felhatalmazáshoz való kormányzati ragaszkodás ugyanolyan értelmetlen volt, mint az ellenzéki elutasítás. És ugyanazon okból. A kormány a parlamenttel („parlamentjével”) havonta megújítathatta volna a felhatalmazást anélkül, hogy a procedúra bármi módon akadályozhatta volna a járvány elleni védekezés folyamatát.

Mindkét fél bizton számíthatott a másik hajthatatlanságára. És mindkét fél megpróbálta önmaga számára kihasználni ezt a – mindennek, csak demokratikusnak nem nevezhető – tényállást.

Az ellenzék voltaképpen a kétharmadot nem volt képes megbocsátani a kormányzatnak, a kormányzat meg azt nem, hogy az ellenzék ezt a választói akarat által szentesített túlsúlyt (mellesleg nem mindenben alaptalanul) diktatúrának minősíti. A másik kezdeményezéseit mindkét fél reflexből és folyamatosan elutasítja. Ekként alapjaiban mindkét fél viselkedése diktatórikus, a különbség csak az, hogy az egyik fél legálisan gyakorolhatja a „diktatúrát”, a másik meg legfeljebb illegálisan, nyugati eszmetársai segítségére alapozott külső beavatkozással tehet kísérletet megfellebbezhetetlen akaratának kikényszerítésére. Nem minden siker nélkül. A jog politika fölé való helyezésének mind jobban eluralkodó gyakorlata erre konkrét lehetőségeket teremt. Annak ellenére is, hogy Sidney Hook amerikai politikafilozófus A szabadság paradoxonai című könyvében ez ellen a törekvés ellen már a múlt század 80-as éveiben meggyőző érvek hosszú sorát sorakoztatja fel. Hiába. A folyamat az Európai Unióban is egyre feltartóztathatatlanabbul érvényesül. Nem éppen derűlátásra jogosító következményekkel.

A modern demokrácia – véli Hook – nem követelheti meg, hogy „egy – a választóknak felelőséggel nem tartozó – bíróságot olyan hatalommal ruházzanak fel, amelynél fogva megsemmisítheti a –  választóknak felelőséggel tartozó – képviselők törvényhozói döntéseit. Ennél nyugodtan tovább is mehetünk, és kijelenthetjük, hogy ez nem csak nem szükséges egy demokratikus rendszer működéséhez, de egyenesen összeegyeztethetetlen a demokrácia szellemével.”

Hook a '80-as években még a nemzeti bíróságok fölé rendelt Alkotmánybíróságról beszél. Azzal, hogy az Európai Bíróságot vagy a Hágai Nemzetközi Bíróságot a föderalizáció hívei – legalábbis elvben – a nemzeti alkotmánybíróságok fölé szeretnék rendelni, a Hook által jelzett veszély még inkább felerősödik.  Azaz az igazságosságot még jobban eltávolíthatják az egyetlen valóban legitim törvényhatóság, az állampolgárok által közvetlenül választott törvényhozás tagjainak eredeti szándékaitól. A bíróságok ezen a szintén már valóban nem igazságot, pusztán jogot szolgáltathatnak.

Ezzel pedig az alapvetően megegyezésre, a másik érveinek és érdekeinek tekintetbevételére alapozott politika szorul mintegy illegalitásba. Helyét a törvényesített ellenségesség, gyűlölködés, a tények semmibevétele, s végső fokon az jelenlegi vagy jövőbeli erőszakkal való kölcsönös fenyegetődzés foglalja el.

A személyes és közösségi szabadság nagyobb dicsőségére.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Szászfenes: új cégtársulás felel a ...
Több mint száz településen koszorúznak ...
Két kolozsvári koronavírus ellátó ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • Örökballagók
  • Kedves végzősök!
  • Ballagás 2020 – otthon, lélekben ...
  • Miből él az egyház, ha üres a persely?
  • Miből él az egyház, ha üres a persely?