Időgyulladás
Vissza

Időgyulladás

Minden művelt ember tisztában van vele, hogy az egyenletes tempóban folydogáló világidő illúzió. Az idő a mozgásállapot függvényében változhat. Felpörög vagy lelassul. Az időmúlás tempójának változása azonban csak nagyon nagy, a fénysebességgel határos sebességeknél válhat mérhetővé is. Egyébként érzékelhetetlen. A jelenséget Einstein az úgynevezett ikerparadoxonnal próbálta szemléltetni. Ha egy ikerpár egyik tagja olyan űrhajóval látogat egy szomszédos égitestre, mely a fénysebességhez közeli tempóban száguldozhat, visszatérésekor alig lesz idősebb, mint az elindulás pillanatában. Földön maradt hasonmását azonban már aggastyáni korban találja.

Azt persze már mindannyian tapasztalhattuk, hogy néha a szokásos értelemben vett idő tempója is ingadozik. Legalábbis lélektani értelemben. Ha egy reptéren várakozunk a gépre, mely szerelmünkhöz röpít, úgy érezzük, vánszorog, de elutazáskor, amikor búcsúzkodnunk kell, máris rohanni kezd.

Öregedvén már azt is minden ember kezdi gyanítani, hogy az idő tempóját az életkor is befolyásolja. Gyerekként ugyanis alig győztük kivárni a karácsonyt, manapság az egyik szinte már a másikat követi.

Az is közhely ma már, hogy a történelmi idő is gyorsul. Elődeink öregkorukban még ugyanazokat a tárgyakat, rítusokat, szokásokat láthatták maguk körül, mint négykézláb bámészkodó gyerekként. Aztán elkezdett mocorogni a világ. Kezdetben lassan, aztán mind gyorsabban. Sőt, mintha az idő csuszamlásai sem egyenletes tempóban, hanem ciklikusan következtek volna be. Békés időszakok és gyilkos felfordulások követték egymást. Kezdetben ritkábban, aztán mind fergetegesebben. Édesanyám még Magyarországon született, de alig serdült kislánnyá, már Romániának hívták azt a pici földdarabot is,  melybe a nagyanyját eltemették. A bátyám gyerekként már ismét Magyarországon látogatta ugyanazt a sírt. És én ugyanannak  a temetőnek a szomszédságában ugyanabban a Romániában láttam meg a napvilágot.

És egy olyan Brassóban töltöttem a nyaraimat, ahol három nyelven hangzott a beszéd, de alig váltam felnőtté, a szász szavak már nyomtalanul eltűntek, magyar szót is alig lehetett már hallani.

Gyerekkoromban még az egész faluban egyetlen rádió volt, az is telepes. Ma már alig van ház, melyben ne lenne televízió is. A telefonközpont már eltűnt, mindenki mobiltelefonon cseveg. Sokaknak már gazdag gyűjteményük van az elaggott „bunkófonokból” is (így hívtuk őket egykoron, mert jobbára csak csencselő bunkók engedhették meg maguknak a luxust, hogy saját telefonnal flangáljanak). Sőt ez a laptop, melyen éppen írok, szintén a sokadik.

De arra, hogy mi is történik valójában, a koronavírus ébreszthetett rá. Az emberek korábban is születtek, megbetegedtek, elhaláloztak. Legtöbbjüket ismertük, megsirattuk. Egy ideje azonban egyébről sem hallunk, csak újabb és újabb betegekről és halottakról. A nevükről sem szerezhetünk tudomást, a számukról csupán. Százak, ezrek, tíz- és százezrek, milliók...

Már a napokat is csak számoljuk, mint a halottakat, várjuk, mikor ér el bennünket is a kór. Szeretnők megállítani az időt. Majd szinte már taszigálnók, hogy mi, idősebbek is megkaphassuk életmentő vakcináinkat. S újrakezdhessük a félbemaradt életet…

Pedig mire vége lesz az egésznek, bizonyára már semmi sem lesz ugyanaz, mint korábban lehetett. Átélhetjük, mit érzett az a kolozsvári, akiknek a szülei még kincses Kolozsvárról regéltek, de ő maga már csak egy túlzsúfolt Cluj-Napocán húzhatta meg magát.

Sajog az idő. Pedig azt sem tudhatjuk, micsoda. Nincs hozzá érzékszervünk. Csak karóránk. Az azonban korántsem azt az időt méri, amit mi belsőleg megélünk. Az embernek fájhat a szeme, a füle, dagadhat a nyelve, begyulladhat az orra, zsibbadhatnak az idegei. A karórája szervezetétől függetlenül ketyeg.

Ámbár bennünk, magyarokban (legalábbis a mohácsi vész) óta már valamiféle allergikus időérzék is bizsereg, sőt időnként kifejezetten fáj is.

Nem csak az elveszett tegnap gyullad be, nem csak a jelen sajog, de a jövő is nyilallik már. Néha rettenetesen. S ezzel – ha más okokból is – bizonyára magyarok gyanánt sem vagyunk egyedül. Mert a – sokak számára még halálos – tüdőgyulladások előbb-utóbb elmaradoznak ugyan, de mire ez bekövetkezik, ismét a nyárközepi fagyok, a karácsonyi kánikulák, az elsivatagosodások, a sáskajárások, s az utolsó gleccser utolsó csöppjei kergetnek újabb rettenetekbe.

Vajon az időgyulladás ellen készül majd vakcina?!

És lehetséges-e egyáltalán?


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Új szakmai egyesületet alapítottak a ...
KÓTA-életműdíjat kapott Szép Gyula
Tavaly mintegy 70 százalékkal csökkent ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • Erdélyi származású írók az idei ...
  • Fejetlenség az oltási platformon, ...
  • Körvonalazódik a vakcinaútlevél: ...
  • Egy tonna bronz emléke
  • Egy tonna bronz emléke