Romániai magyarokként van már tapasztalatunk a lelki hadviselésben, hiszen immár harminc éve március idusán nemcsak az 1848-49-es szabadságharc évfordulóját ünnepeljük szabadon, hanem egyúttal megemlékezünk a marosvásárhelyi fekete márciusról, amely bizonyos értelemben meghatározta a romániai magyarság sorsának alakulását. Az akkori államilag szervezett magyarellenes pogrom olajat öntött a tűzre a román állam és a magyar kisebbség viszonyában. Már amúgy is romlott volt ez a kapcsolat Nicolae Ceaușescu nacionalista diktatúrája miatt. Az események lassan homályba merülnek. A fiatal nemzedék már keveset tud az akkor történtekről, az öregek pedig nem szívesen szembesülnek még emlékezés szintjén sem az akkori román-magyar véres összecsapásokkal. Ezek ugyanis egyeseket kivándorlásra kényszerítettek, tönkretették és kiforgatták sok erdélyi család életét, megmételyeztek barátságokat, egyszóval mindent megváltoztattak, akárcsak a mostani koronavírus. A mostani járványról szokták mondani, hogy ez után semmi sem lesz ugyanolyan, érezzük, hogy valami új kezdődik. Harminc évvel ezelőtt is ugyanez az érzés hatalmasodott el sokakon, hiszen a marosvásárhelyi fekete március az országnak csak egy szűkebb régióját érintette közvetlenül, de kisugárzása sokkal szélesebb volt: óhatatlanul kiterjedt az egész országra, meghatározta a román-magyar etnikumközi és államközi viszonyt egyaránt.
Ma már pozitív kicsengéseket is tulajdoníthatunk az akkori eseményeknek, hiszen való igaz, sokkal rosszabb is lehetett volna, ha az akkori magyar vezetők nem cselekszenek higgadtan és nem törekszenek megegyezésre. Ez nem volt könnyű olyan erővel szemben, amely abban volt érdekelt, hogy a romániai magyarság összeroppanjon, beteljesítve ezáltal Ceaușescu nacionalista homogenizációs és asszimilációs politikáját. Harminc év távlatából találhatunk pozitív eredményeket is, hiszen ma már világosan látszik, a román állam akkori sötét erőinek terve nem sikerült. Megfogyatkoztunk ugyan, közösségünk önszerveződése még sok értelemben hiányos, de így is létezik egy erős magyarság, amely rendelkezik viszonylag önálló intézményrendszerrel.
Az elmúlt harminc évben a román államnak nem volt meg az akarata, és vélhetően nem is lesz meg, hogy kiderítse és megnevezze az akkori események értelmi szerzőit, mert az biztos, hogy nem Mihai Cofariu és Cseresznyés Pál voltak a főszereplők, ők csak az elszenvedői és áldozatai voltak annak az ördögi tervnek, amit az akkori hírszerzési, katonai, rendőri és politikai vezetés kitervelt azért, hogy a hírhedt Securitate embereit átmentsék a demokráciába.
Azóta kisebb-nagyobb intenzitással folytatódik a lelki-pszichológiai hadviselés a román állam és a magyar kisebbség között, ami azt mutatja, hogy az akkori sötét erők és a mai vezetők között létezik egyfajta vörös szál, hiszen a román állam hivatalos állampolitikájának burkolt magyarellenessége mai napig nem változott. Remélhetőleg ez valamelyest enyhülni fog, de félő, hogy nemzeti önazonosságunkhoz való erős ragaszkodás és közösségünk, jogaink melletti határozott kitartás nélkül a következő harminc év sem lesz sétagalopp számunkra. Visszanézni a múltra csak annyira kell, hogy tudjuk éppen hol tartunk, egyébként a jövőt kell szem előtt tartani még akkor is, ha a múlt bizonyos fejezeteit lehet, örökre homály fedi.
Fotó: Bernády György Közművelődési Alapítvány
