Hol vagy ember?
Létélesztő
Létélesztő
Vissza

Hol vagy ember?

1Móz 3,8–9: Amikor azonban meghallották az Úristen hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és felesége az Úristen elől a kert fái között. De az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: „Hol vagy?”

Mikor ezt írom, alkonyodik Kolozsváron. A nyugvó Nap sugarai rózsaszínre, majd lilára festik azt a pár felhőt, ami lomhán úszik el az égen. Csak a sirályok (városunk legújabb madármigránsai) rikoltanak – talán ők is a Napnak kívánnak jó éjszakát. Poharamban hidegen gyöngyözik a fröccs, s a napi hőséget elfújta egy leheletnyi szellő. Fűszeres a levegő, s a konyhából kioson a frissen szedett málna összetéveszthetetlen aromája. Ma szedtünk belőle egy jókora vederrel, s már ott fő, hogy aztán télen, szörp és lekvár formájában idézze fel számunkra e mai napot. Lassan és békésen árad az élet, nincs benne se harag se öröm, csak nyugalom. Ilyenkor a dolgok visszarendeződnek a helyükre, a világ olyan lesz, mint a teremtés hajnalán volt. Még a gondolatok is lágyan követik egymást. Laza az összefüggés a szavak és képek között, a lassú szívverésre, ritmikus lélegzetvételre hangolódnak az egymást követő színek, árnyak, hangok, érzések. Béke van, édeni béke, mint amikor még nem szennyezte sem irigység, sem rosszindulat a földet, s még nem tapadt az ember kezéhez vér. Talán ilyenkor a Paradicsom bejáratát őrző angyalok is engedékenyebbek, s pár lépésre beengedik az embert az elveszett tisztaságba.

E béke képzeletbeli sétára hív, egy letűnt állapotba, befelé az emberi lét legmélyebb rétegei felé. S ott bent, e csendtől övezett kertben, ahol az alkonyi sugarak varázslatossá festik a világot, maga az Úristen sétál, gyönyörködve alkotásában. Simogatásától csilingelve nevetnek a virágok, a füvek, s még a vénséges fák odvas szája is mosolyra húzódik egy kicsit. Apró csengettyűként rázzák meg illatos fejüket a málnaszemek, s rigók éneklik áriájukat a Teremtő örömére.

Itt, e belső kertben rend van, mindennek helye van, és semmi sem hiábavaló. A dolgok és eszmék között elegyenlítődik a szakadék, a nevek és tárgyak oly szoros kapcsolatban léteznek, mint a test és a lélek. Az idő lassan önmaga felé hajlik, múlt és jövő felosztottsága elmosódik, s az örök VAN-ban, az egyszerű jelenben talál egymásra alany és állítmány.

Ebben az örök rendben minden beteljesíti a célját, mert minden Istentől ered, s hozzá méri önmagát. Nem akar elszakadni, elkülönülni, elkeveredni, hanem az örök létezés osztatlan egységében lélegzik együtt az alkotóval.

Csak egy lény adatik, aki bokrok között bujkálva keresi helyét e már-már teljességben, az ember, vagy ahogy a Biblia nevezi, há ádám, a vörös föld, én… De a szél suttogva viszi szét az Úr kérdését a kertben: „Hol vagy?” S miközben kérdez, tekintete összekapcsolódik az ember riadt, félő nézésével. Bárhová bújna há ádám, az Úr ott is megtalálná, s kérdezné tőle: „Hol vagy?” Ilyenkor nincs más lehetőség, elő kell állni, el kell mondani a pőre igazságot, be kell számolni a létről!

A hang és a kérdés egyaránt ismerős, ugyanis nemcsak most fogalmazódik meg, hanem folyamatosan ott szuszog az emberi élet minden percében. Ott suttog a városok zajos utcáin, a viták hevében, az édesanyák illatában, a baráti nevetésben, az elmélyült gondolkodásban, a munkában. És ott dörög a gyilkossá acélosodó tekintetben, a félelemtől kitáguló pupillákban, a szorongás hideg verejtékében, az igazságtalanság keserűségében, a beteg sárgás leheletében, a haldokló élettusájában. Hol vagy? – kérdezi tőled és tőlem folyamatosan az Úr, s építhetünk magunk köré kőből és gondolatból várost és civilizációt, hiába robognak tízezer decibellel mellettünk dízelmotorok, hiába robbannak fülsiketítően bombák és ropognak géppuskák, a kérdés eleven élesen hatol át a zajon. A hang áttöri szívós türelmével az ember okozta menekülő zajt, s a pillanatnyi beálló csendekben újra és újra felszínre tör.

A kérdés néha jutalmaz. Amikor nemesedik a lét Napjának sugarai alatt az emberi élet, amikor az egyetemesre hangolódik a szívdobbanás, amikor kristálytiszták a gondolatok. Néha meg vádol.

Most nyár van, és az alkonyi szélben nagyon könnyű visszacsusszanni az édeni nyugalomba. Jó lenne ilyenkor odafigyelni a kérdésre, s mikor végre meghalljuk, félősen előmerészkedni a bokrok mögül, odaszaladni az Úrhoz, megölelni, s végre neki mindent töviről-hegyire elmondani, arról, hogy megpróbáljuk, s ha nem sikerülne, akkor segítsen nekünk Ő, mert ha mellettünk marad, akkor semmi sem lehetetlen gyenge, de koponyájában világokat hordozó gyermekének. Ámen!


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Felemás tanév szeptember 14-től, három ...
Kolozsvár is versenyben az Európa ...
Radu Jude-retrospektív Frankfurtban

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ