Három évad után búcsúzik a Légy jó mindhalálig musical
Utoljára játsszák szombaton a sétatéri színházban
Utoljára játsszák szombaton a sétatéri színházban
Vissza

Három évad után búcsúzik a Légy jó mindhalálig musical

Lehet már csomagolni és készülődni a színházba, hiszen Nyilas Misi újfent pakkot kap! A Kolozsvári Állami Magyar Színházban május 25-én, szombaton este 7 órától tekinthető meg a Móricz Zsigmond regénye alapján készült Légy jó mindhalálig című musical, 31. előadásként egyben utoljára. A gyerekek megnőttek ez alatt a két és fél év alatt, sokat tanultak és tapasztaltak a színpadon való létezés és megmutatkozás, önmaguk és emberi kapcsolataik jobb megismerése, megértése terén. Iskolai teendőik és egyéb elfoglaltságaik mellett a produkció is szerves része lett az életüknek: havonta újból összegyűlt a csapat, s a színészekkel együtt valami olyasmit mutattak meg – lutriról, lelkesedésből, kitartásból –, ami sokakat ámulatba ejtett, tapsra késztetett. Nem felejtik egyhamar azt az élettel teli zsibongást, ami jellemezte mindig az előkészületeket, s tán még a közös locsolásoknak és a szülők eszmecseréinek is lesz folytatásuk.

Több mint ezer nap is eltelt már azóta, hogy szereplőválogatást hirdetett a Kolozsvári Állami Magyar Színház 11 és 15 év közötti, énekelni, táncolni szerető gyerekek, fiatalok számára a Légy jó mindhalálig című előadáshoz. Tájainkon nem szokatlan a „gyerekprodukció”: a Kolozsvári Magyar Opera 2013 májusában mutatta be a Valahol Európában című musicalt szintén Béres László rendezésében nagy sikerrel; és összesen 134 gyerek lépett fel Selmeczi György 2003-as előadásában, A vasárnapi iskola, avagy Noé bárkájában.

Nyolcvannál is több jelentkező közül választott végül leendő debreceni kollégistákat a bizottság, 30 gyereket és fiatalt. Megannyi gyakorlat, próba után elérkezett a bemutató ideje, 2017. január 14-e, s a véghajrában ilyesmiket is nyilatkoztak a gyerekek: „Nagyon örültem és izgatott voltam, amikor megtudtam, hogy beválasztottak. Elég jól összeállt a csapat, új barátságok is köttettek. Megnézheti mindenki az előadást, mert elég jó, szerintem elég nagy siker lesz.”, vagy hogy: „Jöjjenek el, mert hogyha minden jó lesz, akkor nagyon jó lesz, és megcsináljuk!”

Pár nappal a premier után magam is boldogan nyugtáztam ezeken az újságoldalakon, hogy megérte keményen dolgozni és hinni abban, hogy minden a legjobb úton halad a Légy jó mindhalálig musical próbafolyamata során: a közönség perceken át tartó vastapssal honorálta a látottakat, tapasztaltakat. Akkor azt is írtam, hogy „olyan előadást láthattunk, amely helyenként mulatságos, máskor szomorkás vagy éppen szívszorongató, de kétségkívül tanulságos pillanatokat szerez gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt, amelyekből elraktározhatunk a hétköznapokra”.

Sokan már kívülről fújják a dalokat, amelyek felcsendülnek az előadásban: „Feleltetés, lecke és dolgozat, / átkozhatod diák a sorsodat. / Mi az, ami segít, hogy elviseld, / barátom a választ már sejtitek, igen a tízperc…”; „A jég a legjobb a télben / Ma estig kint leszünk / Hozd a vén korit húzd fel / Szállj be, játssz velünk!...”, de Az élet szép kezdetűről se feledkezzünk el. Tény és való: megállták a helyüket a gyerekek a jégen, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színpadán, s reményeim szerint közben az életben is.

Ábrahám Gellért (balra) és Farkas Loránd

Béres László rendező eddig hat alkalommal dolgozott együtt Ábrahám Gellérttel, főbb alakításai: az operában Kuksi és Búbocska, a színházban pedig Éliás Tóbiás és Nyilas Misi szerepe. Kántor Melinda színművész, az előadás Violája a bemutató után valóságos csodának nevezte Ábrahám Gellértet. Mint mondta, „az a tehetség és profizmus, ami benne van, nagyon ritka, viszont az a gyönyörű szép lelke… valahányszor megkönnyezünk a kulisszákban. Az életben is olyan, mint egy Nyilas Misi.” S bár Viola továbbra is vénkisasszony maradt – bár Kántor Melinda „helyesbít”: a vénkisasszonyság hét évéből talán csak négy maradt hátra, három már letelt –, azért változtak dolgok, amióta tart ez a történet. Gellért például már tizedikes, kilencediktől a kolozsvári zeneiskolában folytatja tanulmányait.

Már félszavakból is értjük egymást

– A gyerekek közben felnőttek, gyakorlatilag a szemetek, a szemünk előtt. Hogyan gondolsz vissza a kezdetekre?

Béres László: Egy klasszikust idézve kicsit szomorkás a hangulatom máma, hiszen nagyszerű közösségi élmény vége felé közeledünk. Az előadás sikerét bizonyítja az a rengeteg telt házas előadás, amelyekben részünk volt, és igazolja azt is, hogy ez egy minőségi produkció volt. A gyerekek eddig minden évad végén megkérdezték, hogy lesz-e folytatás, játszhatják-e még az előadást. A következő évad elején, az újbóli találkozáskor pedig hihetetlen volt a változás. A kezdeti ijedt, kissé gyámoltalan, tanácstalan gyerekek helyét egy idő után érett kamaszok vették át, sőt felnőttek jelentek meg a próbákon. Bizonyára többen is emlékeznek, hogy a próbafolyamatot kéthetes „bevezetés a színházban való létezésbe” gyorstalpaló előzte meg: itt nem is a darabbal foglalkoztunk, hanem egymással, önmagunkkal. Rengeteg játékos gyakorlat révén ismerhettük meg önmagunkat, megtanultuk, mit jelent kizárólag a próbára koncentrálni, a színházon kívül hagyni a személyes gondokat, mi az a próbatábla és sorolhatnám. A próbafolyamat során egyre inkább belejöttek, és ahogy telt az idő, mind könnyebb volt felújítani az előadást. Hihetetlen, ahogy mostanra már félszavakból is értjük egymást, és ők maguk is jelzik, ha valami változik. Ez idő alatt mondhatni felnőtté váltak, és ez csodálatos élmény, számomra talán még erősebb, mint az előadás sikere.

Fontos szempont volt annak idején, a főszereplő kiválasztásakor, hogy Ábrahám Gellért képviselni tudja mindazt, ami Nyilas Misi: meg tudja mutatni ezt a parányi kisdiákot minden törékenységével, érzékenységével, ami szükséges ehhez a szerephez. Ez idő alatt Gellért hogyan változott?

B. L. : Rengeteget, és most egy kis műhelytitkot árulok el: az előadásra készülődve legtöbbször körbeülünk a színpadon, a 29 gyerek meg én, és arról beszélünk, hogy mi történt velünk az előző találkozás óta, a magánéletben és az előadás szempontjából egyaránt. A huszonvalahányadik után a kamaszok jelezték: kezdenek kicsit félni, mert már rutinossá vált számukra, annyira megszokták az előadást. Ugyan mindig nagyon jó találkozni a közönséggel, de egy ideje az is megfordul a fejükben, vajon nem lesz-e túl megszokott, nem kéne-e újítani valamit rajta. Gellért is mondott akkor egy olyasmit, hogy rá kellene találnia valamire, ami újat hoz számára minden előadásban. Ekkor azt tanácsoltam neki, hogy minden pillanatban keresse azt, amivel mélyíteni tudja az érzelmeit, s a szerepalkotásában próbálja meg kiiktatni a fehér foltokat. Egyedi, sajátos érzelemmel megtöltött megszólalásokra biztattam, s miután elhangzott részemről ez a „rendezői utasítás”, Gellért hihetetlen ambícióval látott neki a folytatáshoz. Mára már azt érzem, alig van olyan pillanat, amit színészileg – és nem gyerekként, hanem színészként – nem fed le. Szerintem ez csodálatos. Nagyot lépett előre, és folyamatosan halad.

Kántor Melinda Violaként (balra)

– Feltételezem, hogy a színészek számára is plusz „töltekezési csomagként” szolgál az a nyüzsgés, amely az előadás előtt tapasztalható az öltözőben, az intézmény belső tereiben…

Kántor Melinda: Ó, hát teljesen átalakul olyankor a színház. Nagyon szeretem azt az élettel teli zsibongást, amit ezek a gyerekek behoznak. Még a bemutató előtti időszakban dolgoztunk picit együtt, beszédtechnikáztunk, és aztán egy jó évadon keresztül minden előadás előtt megtartottuk a beszédtechnika-bemelegítőket. Azóta ezt átvették és magukra végzik, nagyon lelkiismeretesen.

Közben szép emberi kapcsolatok alakultak ki. Két éve rendszeresen van egy csapat, amely húsvétkor meglátogat, eljárnak locsolni. Egyesek bejelentkeztek előzetesen, mások egyszerűen csak megleptek; de nemcsak a fiúk jöttek, hanem jönni akartak a lányok is. Köszönöm nekik ezt a nagyon szép emberi viszonyt, ami kialakult köztünk. Megtisztelő, hogy a bizalmukba férkőzhettem, s fontos számukra, hogy elbeszélgessenek velem. Ez azért nagyon-nagyon fog hiányozni: követni a fejlődésüket, a színházon belüli fejlődésüket és az iskolai fejlődésüket egyaránt, az emberi kapcsolataikat, amelyekbe beavattak.

Amúgy meg azt hiszem, mindannyiunknak nagy öröm egy olyan produkcióban részt venni, ahol ennyi gyereklélek vesz körül, s ahol telt ház üdvözli az előadást. Megfizethetetlen a pillanat, amikor a végén állva tapsol a közönség, s látod azt a sok boldog arcot a színpadon és a nézőtéren. Hálás vagyok, hogy ezt megélhetem, megtapasztalhatom.

Öt-tíz centimétert rövidültek a ruhák

– Melyek a legfontosabb eredményei ennek a történetnek?

B. L.: Számomra a legfontosabb élmény a gyerekekkel való találkozás, ami persze nem az első: a Valahol Európában musicalt 35 gyerekkel már rendeztem az operában, két évadon keresztül játszottuk, és 25 telt házas előadás született belőle. Sok gyerek, aki abban szerepelt, újból megjelent a Légy jó mindhalálig válogatásán, sőt: úgy tűnik, hogy a szülők bizalmát is sikerült akkor elnyernem. Hiszen nemcsak visszaküldték a gyerekeiket, hanem a kistestvéreket is ösztönözték, hogy jöjjenek bátran a Légy jó mindhaláligban Béres Lacival dolgozni, mert rengeteget tanulhatnak. És ezt nem föltétlenül színészileg értették, hanem elsősorban a felnőtté válás folyamatában. Legjobban annak örülök ezúttal, hogy sikerült igazi közösséget kialakítanunk a nagyon különböző korú, különböző szociális hátterű gyerekekből. Amikor kezdtük, harmadikos volt a legkisebb és tizenegyedikes a legnagyobb; fiúk, lányok Kolozsvár különböző iskoláiból és a környékről. Egy nagyon heterogén csapatból mára valóban együtt lélegző közösség alakult, mondhatni egységes csapat, ahol életre szóló barátságok születtek. Nekem pedig olyan kapcsolatom alakult ki a gyerekekkel, amely a kölcsönös tiszteleten, egymás megbecsülésén és a feltétel nélküli bizalmon alapszik.

Ábrahám Gellért: Mindig olyan jó, amikor hosszabb idő után újra találkozunk az öltözőben és aztán a színpadon is. Ha össze kellene hasonlítanom, hogy milyen volt a viszonyunk egymással a folyamat elején, s hova jutott mostanra, hát abszolút nagy a különbség.

– Az ember fia, lánya nagyot nő két év alatt, főleg ebben a korban. Milyenek jelenleg a ruhák?

Á. G.: A ruha külön téma. Voltak cserék, cipőcsere, bővítettek a zakón, ha visszatekintünk, 5-10 centimétert rövidültek a ruhák.

B. L.: Egy-egy új évad kezdetén kissé ijedten szoktunk összenézni Veres Emőke rendezőasszisztenssel, Ledenyák Andrea jelmeztervezővel és a jelmeztár vezetőivel, hogy na most akkor mit csinálunk… Hogyan pótoljuk, hogyan egészítjük ki, hiszen akkorát nőttek, kinőttek az isten markából…  Ilyenkor mindig elindul egymás között egy kis cserebere: a kisebbek megkapják a nagyobbak jelmezeit, egy-két kiegészítőt és új cipőt, és nyilván újakat vásárolunk, ha szükséges. Ez külön kis „bájos rémálom” része a történetnek.

Amikor kezdték, a legkisebb gyerekszereplő harmadikos volt

– Sok szülő is kapcsolódik ehhez a produkcióhoz.

B. L.: A szülői közösség is nagyon szépen alakult. Nem olyan túl nagy ez a kolozsvári magyarság, többé-kevésbé már láthatták vagy akár ismerhették egymást korábban is. Az elmúlt két és fél évben a szülői közösség is rendesen összerázódott. Mostanság már külön kis rituálé, hogy előadás után a szülők ott várják a nézőtér kijáratánál a gyerekeiket, engem is, és többen megkérdezik: na, és akkor most milyen volt? Most már elárulhatok egy kis belső műhelytitkot: ez idő alatt talán egyszer mondtam azt, hogy na, majdnem jó volt az előadás. Van, aki tovább kérdezősködik: mondtad már nekik, hogy jó? Amúgy a gyerekek nagyon pontosan tudják, hogy amennyiben azt mondom, nem volt rossz, vagy hogy nem sikerült elrontani, az már minőséget jelent. Visszatérve a szülőkhöz, most már belső Facebook-csoportunk is van, ahol beszélgetünk, tervezgetünk, eseményeket szervezünk, megosztjuk egymással a gondjainkat. Megható az is, amikor a gyerekek igénylik, hogy a színészekkel együtt még nagyobb közösséget alkossanak. Egy ideje megtudták, hogy ez lesz az utolsó előadás, és jelezték: szeretnék, ha előtte a színészek is csatlakoznának ahhoz a bizonyos körhöz, jó lenne kicsit beszélgetni a múltról, az élményekről.

Mint mikor a szerelmesek elbúcsúznak egymástól...

– Ilyenkor az is elképzelhető, hogy az emberek perceken keresztül nem tudnak megszólalni, annyira „elragadják” az érzelmek. Mire számítotok?

K. M.: Nem tudom, milyen lesz, de nagyon várom. Kíváncsi vagyok, hiszen ennek a körnek, találkozásnak az eredménye valamilyen módon ott lesz pluszként az előadásban is. Ez valami olyasmi lehet, mint amikor a szerelmesek elbúcsúznak egymástól. Én is úgy érzem magam, mint Laci: nagyon örülök, de szomorúsággal is eltölt, hogy vége. Furcsa.

Á. G.: Szerintem is lesznek majd olyanok, akiknek a könny megjelenik a szemükben. Sőt biztos vagyok benne, hiszen ez egy olyan folyamat volt, ami nemcsak nekem, hanem mindenkinek sokat jelentett. Meghatározó lesz az életünkben.

Hogyan tovább? A szülők közül többen is várják, hogy például A Pál utcai fiúkkal folytatódjék a történet.

B. L.: Nehéz kérdés. Én is többször hallottam ezt az ötletet, gondolatot, kérést, hogy lehetne-e folytatni ezt a történetet. Amúgy a gyerekszereplők szempontjából nézve a dolgokat a Valahol Európában és a Légy jó mindhalálig után értelemszerűen következne A Pál utcai fiúk. Nem kizárt, de nagyon sok tényezőtől függ. Rajtam, az akaratomon és hozzáállásomon nem múlik, de ehhez első körben az szükséges, hogy az intézmény – bármelyik a kettő közül – bevállalja, úgy érezze, hogy erre most szüksége van. Múlt évadban éppen a Vígszínház társulata játszotta az előadást nagy sikerrel Kolozsváron, úgyhogy lehet, hogy ennek az elképzelésnek még nem a következő évadban kellene megvalósulnia.

– Nem nagyon hiszem, hogy Kolozsváron és környékén valaki ne látta volna az előadást, távolabbról is jócskán érkeztek nézők. Mivel biztatjátok mégis azokat, akik eddig valami miatt kimaradtak az élményből?

K. M.: Elsősorban azért nézzék meg, mert úgy hírlik, ez az utolsó előadás – tehát aki most nem nézi meg, az végérvényesen, örökre lemarad egy szenzációs élményről.

Á. G.: Sokan mondták már, hogy ez egy jó előadás, bizonyára igazuk van. Tényleg jó előadás, és kár lenne kihagyni.

B. L.: Amikor kezdtük a próbafolyamatot, a gyerekekkel nagyon nyíltan, szinte radikálisan őszintén beszéltem, és talán már az első vagy a második találkozáskor megosztottam velük egy színházi közhelyt. Ez úgy hangzik: vigyél be a színpadra gyereket, lovat, kutyát, és máris adott a siker. Akkor azt mondtam nekik, hogy nem szeretném, ha ezért lenne siker. Hogy ne azért jöjjenek el a nézők, mert 30 aranyos kisgyereket, fiatalt láthatnak ott, hanem hogy megnézzék és rácsodálkozzanak a tehetségükre, a képességeikre. Azt gondolom, ez az előadás nagyon is lehetőséget teremt erre. Persze a színészek példaértékű hozzáállása és magas színvonalú játéka nélkül nem ilyen lenne ez a produkció. Ettől izgalmas, és ezért is jó szívvel tudom hívni az érdeklődőket, mert ez egy olyan szerencsés találkozás, ahol ügyes, jó kiállású, tehetséges gyerekek nagyon jó képességű színészekkel vállvetve erős előadást hoznak létre.

(Borítókép: Béres László: a gyerekek ez idő alatt felnőtté váltak, és ez csodálatos élmény számomra. Fotók: Biró István)


EZ ÉRDEKELHETI
KÖZHÍR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Úzvölgyi katonatemető - Csíkszeredában ...
„ Együtt vagyunk, boldogok vagyunk!” - ...
Szecessziós sétára hív a Korzo Egyesület

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • Évet zártak Kalotaszeg táncosai
  • Ellehetetlenítik a kolozsvári repteret?
  • „Egymás nélkül sötétben vagyunk…”
  • Nézőpontok
  • Maradt a sötétség