Az elmúlt évtizedekben gyakoriak voltak a Házsongárdi temetőben a sírgyalázások, rongálások, ám az utóbbi időben mintha alábbhagytak volna. Ezért is rendített meg különösképpen a mostani eset, hiszen őszintén hittem, a sírgyalázásoknak egyszer s mindenkorra vége. Minden épeszű ember tudhatja: a síremlék tönkretételével nem old meg semmilyen gondot, problémát. A düh, a bosszúvágy levezetésére „kényelmesebb” a bokszzsák. Vagy valamilyen kevésbé értékes, ellenálló tárgy.
Zsembery Elvira (1893–1977) tanulmányait a budapesti zeneakadémián folytatta, ahol tanári és művészképző oklevelet nyert el. 1920-tól a kolozsvári Magyar Zenekonzervatóriumban, később a második világháború után pár évig működő Magyar Művészeti Intézetben, illetve a zenelíceumban tanított zongorát. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy több mint négy évtizede halott zongoraművész, aki egész életét a zongoramuzsikának és a tanításnak szentelte, valakit is megbántott volna, és „halálos ellensége” most vett volna elégtételt. Nincs erről szó.
Az is furcsa, hogy ezt a műemléknek is beillő alkotást pont most tették tönkre, nem sokkal a nemzetközi nőnap előtt, illetve amikor Kolozsváron a kétszáz éves magyar tannyelvű zenei oktatásra emlékezünk. Aki elkövette, minden bizonnyal keveset tudhatott ezekről a dolgokról.
Egy dologban biztos vagyok, az elkövetőt egy cél vezérelte: a rombolás. Nem tudom, micsoda vak gyűlölet volt a tettesben, amikor megcsonkította a síremléket. Sajnos azt sem lehet tudni, pontosan mikor, milyen körülmények között történt a vandál cselekedet, ezért nagyon kevés az esélye, hogy a rendőrség elkapja a tettest. Ilyenformán elképzelhető, hogy tettén felbátorodva, a „halálos ellenség” tovább szedi áldozatait. Ki tudja, mikor tesz kárt egy újabb (magyar) síremlékben, műalkotásban. Alig pár évvel ezelőtt Mátyás király főtéri szobrát is megrongálták. A temető, a város óriási, és úgy látszik, hiába szerelnek fel térfigyelő kamerákat, azok lyukas garast sem érnek. Csakis abban reménykedünk, hogy egyszer talán mindenki eljut a civilizáció azon fokára, hogy nem a síremléket, műemlékek megrongálásán vezeti le dühét, frusztrációját, arra ugyanis gondolni sem merek, hogy valaki – valakik – kedvtelésből, unaloműzésből vetemednek ilyen tettekre. Addig marad a tehetetlenség érzete, a bosszúság, elkeseredés. És ez is felér egy „halálos ellenség” támadásával, bosszújával.
