Globális skizofrénia
Vissza

Globális skizofrénia

Engem mindig megdöbbent, hogy a globalizmus (s implicite az internacionalizmus) rajongói nem képesek tudatosítani, hogy elképzeléseik kibékíthetetlen ellentétben állnak a valósággal. Hiszen ugyanők – kivétel nélkül minden, az állam fogalom alá tartozó társadalmi formációban – alkotmányos kötelezettség gyanánt tételezik az állam „hivatalos” nyelvének ismeretét. Hogy mitől lesz egy nyelv „hivatalos”, és mitől „alkalmatlan hivatali használatra”, számomra örök rejtély. Vagy talán mégsem? A hivatalos nyelvet ugyanis korábban államnyelvnek hívták, de túlságosan is kilógott a nacionalista lóláb, talán ezért kellett „hivatalossá” átkeresztelni.

Azt azonban még senki nem tudta megmagyarázni nekem, hogy mi szükség van erre a hivatalos nyelvre? Miért ne beszélhetné minden államban mindenki hivatalosan, azaz az őt közvetlenül érintő hivatalokban azt a nyelvet, melyet ősei szülőhelyén mindig is beszéltek.

Az persze tény, hogy közvetítő nyelvek mindig is voltak. Ezek arra szolgáltak, hogy egy birodalom különböző államai, illetve az Egyesült Nemzetek Szövetségében vagy az Európai Unióban részt vevő államok képviselői közt a közvetlen kommunikációt megkönnyebbítsék. Ámbár erre az úgynevezett szinkron-tolmácsolás is alkalmas, sőt – horribile dictu! – ténylegesen is gyakorolt lehetőséget teremt.

Ez a lehetőség a regionális intézményekben (a tagköztársaságok parlamentjeiben, a megyei tanácsokban, stb.) és a nemzeti parlamentekben is könnyűszerrel átjárhatóvá tenné a nyelvi választóvonalakat. Hogy az ún. korszerűnek tekintett politikai rendszerek (Svájc kivételével) nem élnek ezzel a lehetőséggel, semmi mással nem indokolható, mint a nacionalista előítéletekkel, implicite az asszimilációs szándékokkal.

Mindennek ellenére a területileg közvetlenül, azaz emberközelben élő népcsoportok számára észszerű és hasznossá is válhat egymás nyelvének kölcsönös ismerete. Főként intellektuális vonatkozásban. Ezekben az esetekben ugyanis az egyének különösebb nehézség nélkül spontán módon sajátíthatják el nem csak egymás nyelvét, de kultúrájának legfontosabb elemeit is.

Gyakorta ejtettem már szót a modern nyelvészet és az agykutatás megdöbbentő eredményéről, miszerint a több nyelvben való anyanyelvű vagy azt megközelítő szintű jártasság nagy mértékben fokozza az egyén intellektuális készségeit. Egyrészt elasztikusabbá teszi a gondolkodást, hiszen az egyik nyelvről a másikra való áttéréskor az agynak eltérő tartományokat kell aktiválnia. S mivel életünk minden vonatkozása efféle váltásokon alapul, hiszen minden környezetben, minden munkahelyen, sőt alkalmi társaságokban is rá kell hangolódnunk az adekvát nyelvezetre, viselkedésmódra, érzelmi felhangokra, szokásrendekre stb.., eközben aktiválódnak az agy különböző területei is. Valaki, aki gyakorta váltogatja a nyelveket, szokatlanul széleskörű jártasságra tehet szert nem csak az egyének, de a saját agytartományok közti kommunikáció könnyed áthangszerelésében is. Márpedig az ez a készség az intelligencia egyik legfontosabb összetevője.

A nyelv azonban a szó közvetlen értelmében a személyek közti kommunikáció eszköze. Következésként a másik nyelv, vagy más nyelvek gördülékeny használata csak azok esetében válik gyakorlati szempontból is alapkövetelménnyé, akik a kiszolgáló- vagy a hivatali személyzet tagjaiként magukkal a szolgáltatásokat igénybe vevő személyekkel kerülnek közvetlen kapcsolatba.

Csupán ezeknek a személyeknek, azaz a lakosság alig néhány százalékának esetében lenne föltétlen szükség tényleges és viszonylag magas szintű két vagy többnyelvűségre. És ez minden különösebb nehézség nélkül megoldható, a területileg használt nyelvek ismeretét csak a felvételi kérelmek elbírálásakor kellene a hozzáértés kritériumainak sorába iktatni.  Igaz, hogy ez a jelenlegi helyzetben a kisebbségek számára látszólag egyfajta pozitív diszkriminációt jelenthetne, hiszen nekik a többség és a kisebbség nyelvét is kötelezően ismerniük kell. De abban az esetben, ha a nyelvismeret az együtt élő közösségek számára egyfajta magától értetődő kölcsönös követelménykét jelentkezne, ez a lehetőség a kisebbségi nyelvet (nyelveket) beszélő többségiek számára szintén pozitív diszkriminációt jelenthetne.

A lingua franca csupán a külföldiek esetében maradhatna szükséges.

Van azonban a jelenségnek a kisebbségek diszkriminációján messze túlmenő jelentősége is. A többség nyelvének hivatalos nyelvvé való nyilvánítása, illetve akként való legalizálása a globalizáció nyelvi és lélektani alapfeltételeit áshatja alá.

Egyrészt egy primitívségig lecsupaszított lingua franca (esetünkben az angol) korántsem pótolhatja az egyének – közvetlen életvilágban elsajátítható – többnyelvűségét. Másrészt az sem valószínű, hogy a föld minden népe valaha is egyetlen nyelvet fog beszélni. Minden nyelv egyben sajátos kulturális univerzum is. Nem csupán logikai rendszer. Még a grammatika is jóval gazdagabb a logikánál. A logikának csak formalizmusa van, stílusa nincs. A nyelvi sokféleség létjogosultságának tagadása magának a szépirodalomnak az értelmét is megkérdőjelezi. Csak aki eredtiben olvas idegen nyelvű verseket, az tudhatja, hogy az igazán nagy költemények, s sőt nagyrészt a drámák és a regények is lefordíthatatlanok. Legfeljebb újraírhatók. Az egyik nyelv nem cserélhető fel a másikkal. Mindeniknek sajátos zenéje, sőt látásmódja van. Sőt arra is számtalan példát említhetnék, hogy különböző nyelvek beszélői másként tájékozódnak a térben és az időben is. S ezeknek a másságoknak az ismerete összességégében  meghatározó jelentőségre tehet szert a sajátos válsághelyzetek adekvát orvoslásához szükséges megoldások, esetenként kiutak megtalálásában is.

A mai globális skizofrénia egy másik veszéllyel is jár. Miközben a globalisták egyetlen világállamban próbálják összefércelni az egyes államokat, minden egyes állam minden állampolgárát egyetlen nyelv elsajátítására szeretné kényszeríteni, miközben a többségénél semmivel sem értéktelenebb kisebbségi kultúrkincs diadalmas megsemmisítését „hozza tető alá”.

Azaz: miközben a globalista a nacionalizmus, a xenofóbia, a rasszizmus, a homofóbia meg egyebek megszüntetéséről szónokol, éppen ezeknek a kóroknak az elmélyítésén munkálkodik.

Talán ezért is néz ki „szép új világunk” úgy, ahogyan kinéz.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Gheorghiţă: jövő héttől mozgó ...
Fogadj örökbe egy új kolozsvári ...
Különleges adatbázist hoztak létre ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ