A kezdeti nehézségek (értsd: hisztizés) után mára már igazi családi fogmosási rituáléról beszélhetünk, ahol „felnőtt zene” kíséretében zajlik a fogsikálás, így Koncz Zsuzsa slágerei vagy éppen a 100 Fok Celsius Tifi Töfi dala szól a fogmosás alatt és után – Matyi ugyanis annyira beleéli magát a zenébe, hogy a jóéjtpuszik után is ezeket dúdolja. Az abszolút kedvenc jelenleg A Kárpáthyék lánya, amit már annyiszor meghallgattunk különféle feldolgozásokban, hogy Matyi saját verziót is komponált belőle, azt még bicajozás közben is teli torokból énekli.
Ránézésre a fogai erősek és egészségesek, de erről a szakember véleményét is ki akartuk kérni, így minden rossz emlékemet háttérbe szorítva, a halogatási kifogásokból kifogyva időpontot egyeztettem a fogorvosommal, ahol már nekem is igencsak aktuális volt a látogatás.
Az Usborne kiadó First Experiences (Első élmények) sorozatának fogorvosi látogatásról szóló részének segítségével próbáltam megismertetni a nagylegénnyel a rendelőben zajló történéseket, eszközöket és igyekeztem a helyzet természetességét hangsúlyozni, legyőzve az első fogorvosi élményemmel járó gyerekkori traumáimat.
Történt ugyanis, hogy 3-4 éves lehettem, amikor ortodox húsvét másnapján enyhe, majd egyre erősödő fogfájással ébredtem. Mivel a fájdalmat hideg vizes öblítéssel enyhíteni tudtam, nem szaladtunk a sürgősségire, inkább egész nap egy pohár víz mellett römiztünk és Ember, ne mérgelődj!-öztünk. De az éjszaka keserves volt, így másnap reggel már nem volt mit tenni, be kellett menni az ügyeletre.
Bár édesanya megpróbált figyelmeztetni a kellemetlen szagokra, fura hangokra, azt elfelejtette megemlíteni, hogy fura ízeket is érezhetek majd a számban a kezelés közben. A váratlan, kellemetlen íz igencsak meglepett, a túlélő ösztön átvette a vezetést, leugrottam a fogorvosi székről, s köpködni kezdtem, ami igencsak megbotránkoztatta az idősödő orvost, ápolót és a megfigyelő rezidens orvost, így édesanya hallgathatta a szidást, miszerint nemcsak hogy nem értek románul, de még neveletlen is vagyok. Nem is tudtak visszaültetni a székbe, új időpontot kellett foglalni egy másik fogorvosnál, ahova csak azért sikerült elcipelniük a szüleimnek, mert már elviselhetetlen volt a fájdalom, tehát el kellett fogadnom, hogy a szakember jelenti az egyetlen megoldást.
Ezek után csoda, ha segítségre volt szükségem ahhoz, hogy a fogorvosi témát kellő lazasággal tudjam prezentálni a legénykének? A mese ezúttal is segített. Matyi már alig várta a fogorvosi látogatást, kíváncsi volt a különleges székre, amit nem csak magasra és alacsonyra, hanem ülő- és fekvő helyzetbe is lehet állítani. De izgatottan várta ő is a doki válaszát, hogy tényleg minden rendben van-e a fogaival.
A háromgyermekes fogorvos apuka egyenrangú félként kezelte az én nagyfiamat, pillanatok alatt megbarátkoztak, s cinkosan megígérte, hogy a bátorságáért cserébe megengedi neki, hogy a vizsgálat végén „repülőzzön” egyet a „varázsszékkel”. Matyinak se kellett kétszer mondani, beült a székbe, nagyra tátotta a száját, s gond nélkül hagyta, hogy a meséből már jól ismert kis tükröcske és a különleges lámpa segítségével minden fogát szemügyre vegye a szakember. A végén persze huncut tekintettel várta a repülőzést, s néhány gombnyomással vigyorogva leengedte a széket, hogy egyedül kiszállhasson.
Vajon nekem miért nem ajánlották, s ajánlják fel manapság sem, hogy bátorságomért cserébe nyomogathatom egy kicsit azokat a gombokat?! Tuti, hogy lelkesebben ülnék a „kínzószékbe”, s nem követelném félperc után az érzéstelenítést, hogy csak ne fájjon!
