A pápai prelátus mai napig őrzi a püspöktől kapott szem csokoládét
Borítókép: Márton Áron püspök, az 1967. április 2-i papszentelésre igyekezve...
...majd utána, a tizenöt fiatal áldozópappal
– A Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán töltött tanulmányi éveim (1961–1967) volt az az időszak, amikor Márton Áron kényszerlakhelyen, házi őrizetben volt. Nem jöhetett át a teológiára sem, csak annyi volt megengedve számára, hogy a püspöki palota és a székesegyház között közlekedjen. Mégis, hogy minket is megismerjen, vállalta egy melléktantárgynak, a lelkipásztori útmutatásnak a tanítását, főleg az ötöd-, és hatodévesek részére. Ezt nagyon komolyan vette. Hetente kétszer mi, a papnövendékek jártunk át hozzá, s így Márton Áron mindnyájunkat közelebbről, személyesen is jól megismert – mert a templomban legfeljebb arcokat jegyezhetett meg. A teológia közel volt a püspöki palotához, a tízperces szünet végére átértünk, olykor hamarabb is. Ott berendeztek egy termet, attól függően, hogy hányan voltunk. Elég nagy létszámú osztály volt a miénk. Bár a teológián is egyetemi rendszer van, tehát nem vizsgáztatnak félév közben, a püspök úr annyira komolyan vette még e melléktantárgy oktatását is, hogy minden órán feleltetett. Ugyanakkor a második félévben számon kérte az egész év anyagát. Vette a jegyzetét, ami általában 300 sűrűn gépelt oldal volt, lapozgatta az A4-es papírokat és folyamatosan kérdezett: na, fiam, erről mit tudsz, arról mit tudsz? Válaszolnunk kellett, és rendkívül szégyelltük volna, ha nála, épp a püspöknél felsülünk – ezért minden órára nagyon készültünk. De történtek humoros dolgok is. Nézte a névsort, és az egyik órán felszólított: „Na, fiam – mert mindig így kezdte –, Fodor József, mit tudsz?” Elmondtam az anyagot, majd leültem. Aztán a következő órán, megint: „Na, fiam, Fodor József...” A többiek csak néztek, mi folyik itt, hiszen a múlt órán feleltem. A harmadik órán megint így történt, de akkor már ő is mosolygott, a társaság pedig nevetett. A negyedik órán pedig már azt mondta: „Na, fiam,… nem Fodor József!”
Fodor József papa szentelése óta (balra) minden püspököt Márton Áronhoz mér
A kívülállók részére elképzelhetetlen bensőséges szeretet, lelki, atyai, közvetlen kapcsolat alakult ki a püspök és a növendékek között. Róla csak a legnagyobb tisztelettel beszéltünk, nem úgy, mint napjainkban egyesek sok fontos egyházi személyről, még a pápáról is – a kegyelmes úr megszólítással emlegettük őt még egymás között is. Amikor valamilyen problémánk akadt, mindig elmondtuk neki. A felszentelésünk előtt is volt, amit meg akartunk beszélni vele. Érdekes, hogy sohasem adott konkrét választ, hanem azt mondta: „Fiaim, beszélek az elöljáró és tanár urakkal, és utána majd válaszolok a kérdésetekre.” Legközelebb pedig, mielőtt kiment volna a teremből, közölte, hogy megbeszélte, amit kértünk, és teljesíti azt, úgy, ahogy kértük. Soha elutasító választ nem kaptunk tőle. Minden kérésünket a legmesszemenőbbekig teljesítette, természetesen mi sem kértünk tőle olyant, ami helytelen lett volna.
Meggyőződésem, hogy egy rendkívüli, csodálatos jelenség volt, és én azóta is – pedig nagyon sok helyen jártam, sok főpappal találkoztam –, minden püspököt Márton Áronhoz mérek. Ő az az etalon, hogy milyennek kell lennie egy főpásztornak. Lehetett látni a magatartásán, a testtartásán, hogy Istennel volt elfoglalva, vele volt közvetlen kapcsolatban, és teljesen kizárt minden fajta külső körülményt, zajt az életéből. Ahogy bennünket nevelt és tanított, az kiváló lelki útravaló volt számomra az életben.
A fiatal Márton Áron (a második sorban, a harmonikás bal vállánál), még plébánosként, a kolozsvári katolikus ifjúság körében (Bíró Vencel, Visegrádi Lajos piarista tanárok és György Lajos könyvtárigazgató társaságában
Mindmáig meghatódva emlékezem a következő epizódra: 1965-ben történt, amikor VI. Pál volt a pápa, és Márton Áron egy szeretetcsomagot kapott tőle karácsonyra. Behozott a terembe egy csodálatos díszítésű csokoládés dobozt, amelyben pontosan tizenöt szem csokoládé volt. Azt mondta: „Fiaim, ezt kaptam a pápától, ti is itt vagytok, szeretlek benneteket, nektek is adok belőle, osszátok el.” A szép dobozt pedig mi nem dobtuk el, hanem kisorsoltuk egymás között. Én pedig megtartottam azt a szem csokoládét, betettem egy másik dobozba, és mind a mai napig megőriztem.”
Fodor József hangúlyozta, hogy szerencsésnek tartja magát azért, hogy párhuzamosan az irodai munkával mindig lelkipásztori szolgálatot is végzett, előbb káplánként, aztán titkárként, húsz éve pedig, 1999-től, a nagyváradi püspöki székesegyház plébánosaként. 2017-ben ünnepelte aranymiséjét, pappá szentelésének 50. évfordulóját, és abban az esztendőben töltötte be 75. életévét is.
