Fizikai fájdalomtól lelki megpróbáltatásig háromszáz kilométeren, Kolozsvártól Csíksomlyóig
Ferencz Zsolt és Varga-Mihály Márton humanitárius zarándoklata a pápalátogatásra
Ferencz Zsolt és Varga-Mihály Márton humanitárius zarándoklata a pápalátogatásra
Vissza

Fizikai fájdalomtól lelki megpróbáltatásig háromszáz kilométeren, Kolozsvártól Csíksomlyóig

A Kolozsvári Rádió magyar adásának két munkatársa, Varga-Mihály Márton és Ferencz Zsolt – volt kollégánk – csíksomlyói, a pápalátogatás alkalmával humanitárius célból szervezett zarándoklatán minden jel szerint a „szív és a lélek vitte” a két férfit, ugyanis előzetesen egyikük sem készült a nagyon komoly fizikai és pszichikai megmérettetésre. Egyáltalán. Azt mondták: ezek a dolgok fejben dőlnek el, s hogy ez így van, azt éppen sikeres kalandjuk bizonyítja. Bogya Zoltán tapasztalt gyalogtúrázó, tájfutó elkísérte ugyan őket a Kolozsvár és Csíksomlyó közötti mintegy 300 kilométeres Mária úton, tanácsokat adott nekik, tartotta bennük a lelket, ám a fizikai megerőltetésen, a nehézségeken aligha tudott segíteni.

Az edzés nélkül vállalt zarándoklat által kiváltott fizikai fájdalmak mellett ott volt még a beteg kislány, Ágica megsegítésének nemes feladata, a „vajon tudunk-e eleget tenni érte” típusú belső gyötrődés, amit csak tetőzött a személyes találkozás. Közben napi rádiós bejelentkezések, tévés és hírportálos interjúk, a szülők, barátok aggódó telefonhívásai, az időjárás viszontagságai, s nem utolsósorban a kígyók, medvék és más állatok által jelentett potenciális veszélyek is folyamatosan kísérték a zarándokokat.

A három férfival előbb május 31-én, pénteken késő délután találkoztam, amikor Csíkszeredába érkeztek. A szakadó esőben, gyaloglás közben készített videóinterjúban – lásd a szabadsag.ro-n – elmondták: a nehézségek és megpróbáltatások ellenére a zarándokút során lelki csendben is volt részük.

"Aztán szakadni kezdett az eső"– Nagyon megörvendtünk a Csíkszereda helységnévtáblának, aztán szakadni kezdett az eső, mintha megszenteltek volna bennünket. Ilyen esőben egyébként csak kolozsvári indulásunk napján volt részünk – mondta Zsolt, majd Marci viccesen kiegészítette: olyan ez, mint a Szózat, amelynek keretes szerkezete van.

Elmondták, hogy felszabadult érzéssel érkeztek meg Hargita megye közigazgatási központjába, amelyet csupán 2,2 kilométer választ el Csíksomlyótól. Az este 7 órai szentmisére igyekvő zarándokok még elmondták: a 8 nap gyaloglás olyan volt, mintha egy éve járnák a Mária utat.

– Hogy mire számítottunk, amikor elindultunk? Arra biztosan nem, amiben részünk volt. Természetesen volt lábfájás, izomláz, de a kellemes találkozások sora és a humanitárius segítségnyújtás volt a hosszú út két meghatározó eleme, továbbá a lelki csend, amelyben minden nehézség ellenére volt részünk – fogalmaztak egymást kiegészítve.

Hogyan kell kezelni a veszélyesnek tűnő juhászkutyát?Arra is kitértek, hogyan kell kezelni a veszélyesnek tűnő juhászkutyát. – La oi! (A juhokhoz! – szerk. megj.) – ezt kell kiáltani nekik, persze a Zoli bácsitól tanult hangsúllyal, mert ettől a kutyák megszégyellik magukat, és elmennek, mondja nevetve Marci.

Zsolt szerint a medvétől sem kell félni. – Adott pillanatban Marci úgymond kongatta a vizeskulacsát, Bogya Zoltán nótázott. Minden bizonnyal ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy a friss medvenyomok ellenére „csak” négy medveboccsal találkoztunk, anyamedvével nem. Nagyobbacska bocsok azért feltűntek imitt-amott, kettő Sóvárad előtt és kettő Zeteváralja határában, de szerencsére semmi baj nem történt. Ez is mutatja, hogy az ember és a nagyvad együtt tud élni, vélekedik Zsolt. Marci szerint egyenesen „jó volt a medve nyomába lépni, mert nem lettem annyira sáros. Mi több, többször futótalaj volt a lábunk alatt, s arra gondoltam, hogy ami megtartotta a medvét, az talán majd engem is megtart…”

– A leghosszabb szakaszt akkor tettük meg, amikor a Mezőbánd közelében levő tanyán meglátogattuk a 14 éves Nagy Ágnest, Ágicát. Azon a napon majdnem 44 kilométert gyalogoltunk. A legrövidebb napon 25 kilométert zarándokoltunk – mesélik, majd hirtelenjében az emberek jóságának és adakozási vágyának két példáját említik: Hargitafürdőn egy piros autóból kiszálló személy 50 lejt adományozott Ágica számára. – Zeteváralján pedig a reggelinél Varga Péter Ákos, a Nap Park tulajdonosa megkérte a nála elszállásolt mintegy száz magyarországi zarándokot, hallgassák meg mondanivalónkat, s lehetőségeik szerint adakozzanak a lánynak – mesélte Zsolt.

Nem volt könnyű kikászálódni...

Május 31-én este a  kolozsvári zarándokok a csíksomlyói Mária-kegytemplomban részt vettek az esti misén, majd másnap a Kis- és Nagysomlyó közötti hegynyeregben, a Hármashalom oltárnál Ferenc pápa által celebrált szentmisén. Vasárnap indultak haza Kolozsvárra, s megkértek, ha már autóval vagyok, biztosítsak számukra fuvart Kolozsvárra. Elsőként Bogya Zoltán érkezett meg, aki elmondta: a fiúk jól bírták az utat.

– Túravezetőként az volt a feladatom, hogy irányítsam a dolgokat, s csak akkor lépjek közbe, ha baj van. Csupán apró kiigazításokat kellett tennem. Szabadnap nem volt, naponta 8–12 órát kellett menetelnünk. Volt, amikor reggeli 7 órakor, de általában egy órával később indultunk.  A zarándokút második napján azt mondtam a fiúknak, foglalkozzunk a lelkivilágunkkal is, ezért egy ideig mindenki menjen külön, csendben. Elmagyaráztam, hogy a zarándoklat több, mint egy túra. Előre mentem, ők követtek. Adott pillanatban Zsolt kiáltott, hogy várjuk meg, mert látta, hogy eléggé eltávolodunk. Elmondtam neki, hogy introverzió ide vagy oda, nem hagyom itt. Nem volt GPS-nyomvonal, minden a fejemben van, nem tévedtünk el. Csodálom őket, hogy semmilyen előzetes tapasztalat nélkül végigjárták a körülbelül 300 kilométeres utat. Korábban több ízben megtettem már a távot, az eddigi leghosszabb a Csíksomlyó–Budapest gyalogtúra volt 2016-ban, 16 nap alatt. Kétségtelen, hogy mindkettőjüket a szívük vitte, a segítés vágya és a zarándoklat élménye hatotta át őket – mondta a Szabadságnak a túravezető, aki szerint Marci félt jobban a medvéktől.

"Valósággal depressziós vagyok, mivel a zarándoklat véget ért"Beszélgetésünket Zsolt szakította meg – indulhattunk. Az úton aztán a két rádiós mesélt az élményeikről; Marci valósággal depressziósnak érezte magát, mivel a zarándoklat véget ért. – Olyan életstílust kellene kialakítani, amely lehetővé teszi a természetközeliséget, a környezet által szavatolt lelki csend megtapasztalását. Mostantól igyekszem elmenni a gyalogtúrákra, mert úgy érzem, a gyaloglás, a találkozás öröme valósággal termeli a boldogsághormont. Célba értünk, de hirtelen nincs folytatás, s ez lehangoló – mondja Marci, s kis szünet után Zsolt szólal meg: „Még most sem hiszem el teljesen, hogy megcsináltuk.”

Csíkszereda és Székely­udvarhely között sok-sok kérdésre érkezik válasz. Kiderül, hogy a zarándokutat megelőző Jókai Teljesítménytúrára sem iratkoztak be, mert – mondja Marci – nem mertek. Motiválta őket az, hogy megtapasztalták: képesek megtenni egy ilyen hosszú gyalogutat – bár adott pillanatban mindkettőjük érezte, hogy nem képes folytatni, de egyikük sem mondta ki hangosan.

A csíksomlyói kegytemplom előtt

– Kolozsvár után, pontosabban Dombokfalva mellett éreztem, hogy folyamatosan meg kell állnom – meséli Zsolt. Ekkor zajlott a csendben haladás megtanulása, ám kissé lemaradtam, s bepánikoltam. Számolnom kellett volna a lépéseket, s csendben lennem. Ehelyett kiabáltam a társaim után, hogy álljanak meg, mert nem bírom. Nagyon kemény útszakasz volt! Valójában amiatt ijedtem meg, hogy egyedül maradok, s jön a medve…

"Összecsípett mindenféle bogár"– Nekem a második zarándoknapon, Nagysármásra megérkezve volt nagyon nehéz – veszi át a szót Marci. – Leültem 5 percre, s amikor megmozdultam, valósággal fájtak a lábszárcsontjaim. Megijedtem, hogy úgy marad, s nem fogok tudni ráállni a lábaimra. Szerencsére a lóbalzsamnak köszönhetően egy óra múlva elmúlt a fájás, még szaladtam is. Úgy teltek el napok, hogy útközben egyáltalán nem voltam éhes és szomjas. A Zeteváralja és Székelyvarság között levő Nap Parkban például reggelire megettem egy áfonyalekváros kenyeret, s megittam egy csésze teát, s egész napra elég volt. A tulajdonos, Varga Péter Ákos által szervezett gyűjtésen egyébként mintegy 2 ezer lej gyűlt össze. Ágicának szánt plüssmacit is kaptunk a jelenlevők egyikétől. Adott pillanatban más ajándékot is kaptunk: kecsketejet például. S meg is ittam… Következményei is voltak… Ezen kívül összecsípett mindenféle bogár, az egyik nap olyan lett a kézfejem, mint egy párna, az ujjaimban viszkető fájdalom volt. Kifújta a szél az ajkaimat, megrepedtek, furán néztem ki, néztek is rendesen az emberek. –

– Én rengeteg vizet ittam – folytatja Zsolt. – Adott pillanatban azt éreztem, teljesen kiszáradt a szám. Szerencsénk volt, amikor településen vezetett át az utunk, valósággal felüdülés volt megpihenni a kisboltok előtt.   Első szálláshelyünkön, Kolozson találkoztunk a helyi katolikusokkal, reformátusokkal, unitáriusokkal. Kaptunk cseresznyét, az is pótolta a vizet. Hoztak egy kosár cseresznyét, éppen néztünk, hogy na, 10 ezer euró már kigyűlt… Pogácsát is kaptunk. Egyébként sokan nem hitték el, hogy a Kolozsvár és Csíksomlyó közötti útszakaszt gyalog tesszük meg. Még többen nem is értették. Egy székelyföldi juhász viszont azonnal elhitte, hogy gyalogolunk. Megemelte a kalapját, s a földhöz csapta. Ez igen! – kiáltotta. Hogyan oldottuk meg a ruhákkal? Nagymosás kétszer is volt útközben, Kibéden, Kovács-Hont Imre barátunk szüleinél és nálam, Csíkszentkirályon. Előbbi településen Honti barátunk és családja várt. Az édesanyja, Emma jól megetetett bennünket. Izgalmas volt az is, hogy sok helyen már vártak bennünket az utcasarkon, mert hallották, hogy az ő falujukban is áthaladnak a rádiós zarándokok. Egyik alkalommal, miután bejelentkeztem a Marosvásárhelyi Rádióba, magyarországi rendszámú gépkocsi állt meg mellettünk – kiszállt az autóból két hölgy, és mindketten adakoztak Ágicának. Az út jótékonysági jellegére való tekintettel feltétlenül szükség volt a médiajelenlétre, így aztán naponta több alkalommal is bejelentkeztünk a Kolozsvári Rádióba és a Marosvásárhelyi Rádióba, írt rólunk a maszol.ro és a Szabadság, riport készült a Sóvidék Televízióba, az M5-nek és folytathatnám…

"Medvelábnyomot sok helyen láttunk"– Legközelebb biztosan másképpen csomagolok – véli Marci. Még most sem értem, miért csomagoltam be két hanorákot, az egyiket csak egyszer vettem fel. Rájöttem, hogy eső után a ruházat nagyon gyorsan megszárad. Alsóneműt nem ajánlott hordani, három pár zokni elég is lett volna. A következő csomagom biztos, hogy csak fele ekkora lesz, s lyukacsos túracipőben teszem meg a távot. Hogy féltünk-e a viperáktól, siklóktól? Szerencsére egyet sem láttunk. Valójában menetelés közben nem is volt időm körülnézni, gyalogoltam, aztán lesz, ami lesz. Adott pillanatban mintha éreztem volna, hogy megmar valami, kis marásnyom volt a lábamon, megálltam, körülnéztem, de egyetlenegy kígyót nem láttam.

– Pásztorkutyával viszont sokkal találkoztunk, de velük sem volt gond, nem bántottak. – vág közbe Zsolt. A medvék? Volt egy szakasz, ahol Marci kicsit megijedt, mert úgy vélte, tökéletes hely ez a medvék számára, én viszont éppen ott akartam megállni pihenni.

Előőrs...

– Medvelábnyomot sok helyen láttunk – mondja Marci. A bokros részek veszélyesek, mert bármikor előbukkanhat. Több helyen csörtetésre lettem figyelmes: kiderült, hogy őzek vagy vaddisznók lehettek. Olyan zajt csaptak, hogy majd’ megállt a szívem. A végén már a vadkacsáktól is megijedtem. Az erdős részeken nem féltem annyira, mert valamennyire belátható a terep. Rájöttem, hiába énekelsz vagy kongatod a pillepalackot, mert egyik vadállat sem megy el, megvárják, amíg a közelükbe érsz, aztán hatalmas robajjal odébbállnak. A medvés találkozások rendszerint olyan gyorsan történnek, hogy taktikára sincs időd gondolni, másodpercek kérdése az egész. Ösztönösen megállsz, s kábé annyi. 

– Valójában te vonzottad a medvéket… – viccelődik Zoltán.

Találkozások a medvével– Sóvárad előtt négy, aránylag kicsi medvével találkoztunk, közel voltak hozzánk. Morogtak, de nem akartak bántani. Zeteváralján is találkoztunk eggyel – meséli Zsolt, aki szerint május 26-a volt a legnehezebb nap, az, amikor ellátogattak a 14 éves Ágicához, akinél tavaly nyáron a csontot érintő leggyakoribb ráktípust, oszteoszarkómát diagnosztizáltak. – Fizikai és lelki szempontból is nehéz 24 óra volt.  Egyrészt azért, mert 43,8 kilométert gyalogoltunk, másrészt pedig maga a találkozás… Előbb Nyíri Hunor mezőbándi lelkipásztorhoz érkeztünk, majd átgyalogoltunk Szabó Róbert Dezső főgondnokhoz és családjához, vacsoráztunk, s még 4-5 kilométert tettünk meg a tanyán levő házig, ahol a család él. Ágica esetéről a Életfa Családsegítő Egyesület révén szereztünk tudomást, a kolozsvári civil szervezet már a tavalyi adventi gyermekfesztiválon gyűjtést szervezett Ágicának. Huszonnégy kemoterápiás és sugárkezelés után amputálni kellett Ágica jobb lábát, majd adott ponton rengeteg apró daganatot fedeztek fel a tüdejében. Jelenleg a papírokra várnak, hogy az orvosok a tüdő CT-vizsgálatát el tudják végezni. A helyzet az, hogy egy hónapból körülbelül 2–3 hetet Kolozsváron vannak. Már csak az sok pénzt igényel, hogy az édesanyja is vele legyen Kolozsváron. Szerencsére a szállást a kórházban sikerült megoldania, ám sok a járulékos kiadás. Fontos lenne, hogy a családi ház mellé egy fürdőszobát is mihamarabb sikerüljön építeni, meg persze a vizet is minél hamarabb be kellene vezetni. Egy-másfél éven belül a lábprotézist is cserélni kell, ami szintén kiadással jár.

A csíksomlyói pápalátogatáson

– Több helyen felajánlották a perselypénzt, civil szervezetek, közösségek, magánszemélyek is segítettek és segítenek folyamatosan – mondja Marci. A mezőbándi tiszteletes lélekben erősíti a lányt, mi zarándoklatot és gyűjtést szerveztünk, mindenki tesz, amit tud… A sajtónak köszönhetően nagyon sokan követték az utunkat, s értesültek Ágica helyzetéről. Amikor náluk jártunk, arra kértük a lányt, hogy írja fel egy szalagra a kérését, amit aztán elvihetünk Ferenc pápa elé. Azt írta: „Az én kívánságom az, hogy gyógyuljak meg. Köszönök mindent!”

– Sok nehézséggel szembesültünk a zarándoklat során, de ezeket ellensúlyozták azok a kedves fogadtatások is, amelyekben részünk volt – mondja később Zsolt.  – Folyton kezem ügyében tartottam a riportermagnót, úgyhogy bőven van, amit megmutassunk a hallgatóinknak. Az erdélyi magyarság örömei, bánatai, lelkesítő, bátorító, erőt adó szavai is ott lapulnak a felvételeken. De meséljünk néhány vicces helyzetet is. Ilyen volt például az, amikor a sóváradi remeteség fele gyalogolva belesüllyedtem a sárba. Hiába próbáltam kievickélni, még mélyebbre süllyedtem, s az egyik cipőm is az iszapba ragadt. Jajj, ha éppen ekkor jött volna a medve… Kiszedtek a túratársak, s mentünk tovább. Mindens nehézséget ellensúlyozott az, hogy mindenhol nagyon kedvesen fogadtak bennünket. Kolozson például segített Sikó Piroska református lelkipásztor és a férje. Ugyanakkor Keresztes Olivér plébános gondoskodott rólunk, következett a találkozó a helybéliekkel, majd elszállásoltak bennünket... Nagysármáson egy zarándokbarát panzióban aludtunk, a tulajdonosnak, Kiss Zoltánnak köszönhetően pizzát vacsoráztunk és reggeliztünk. Mezőmadarason Szabó Andor lelkipásztor és felesége, Izolda fogadott bennünket, akárcsak a Mária-úton végighaladó többi zarándokot. Következett a Maros megyei Jobbágyfalva, ahol a Szász Csaba Levente által működtetett Tündér Ilona vendégházban szálltunk meg. Kibéden Kovács-Hont Imre kollégánk szüleinek köszönhetően több ínyencség mellett a híres helyi hagymából is ettünk. Farkaslakán is megálltunk, Kovács Lehel polgármester, valamint helyettese, Geréb Péter, illetve Fancsali János fogadott, s aznap éjjel Nyikómalomfalván a Lakatos Sándor által vezetett ErSa panzióban aludtunk. A következő éjszakán Varga Péter Ákos jóvoltából a Zeteváralján található Nap Park volt az otthonunk, majd a Madarasi Hargitán keresztül eljutottunk Hargitafürdőre, majd Csíkszereda és Csíksomlyó következett, ahol részt vettünk a szentmisén. Csíkdelnén bérmakeresztapáméknál éjszakáztunk, Benő Zsoltnál és feleségénél, Zsuzsánál; szombaton, június elsején pedig részt vettünk a Hármashalom oltárnál a Ferenc pápa által celebrált szentmisén. Újból megvert az eső, de természetes volt, hogy ezzel a ritka pillanattal koronázzuk meg a zarándoklatot, elvégre, ahogy Ferenc pápa mondta, „zarándokolni azt jelenti, hogy belekerülünk abba a kissé kaotikus tengerárba, amely a testvériség igazi megtapasztalásává válhat. Így egy minden helyzetben szolidáris karavánná válunk a jövő építésének érdekében.”

A gyűjtés pedig folytatódik: az érdeklődők bevihetik adományaikat az Életfa Családsegítő Egyesület székhelyére, a Magyar utca 78. szám alá, vagy pedig átutalhatják adományaikat az egyesület bankszámlájára, Ágica jeligével.


EZ ÉRDEKELHETI
ÉLETMÓD ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Hamarosan visszaföldelik a Híd utcai ...
VIDEÓ - Utolsó útjára kísérték ...
Modellválasztás

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ