Fiókok nélkül
Villámvignetták
Villámvignetták
Vissza

Fiókok nélkül

Ez a gyanakvó ragaszkodás sok mindenbe belesodort aztán, személyes szégyenek éppúgy lettek belőle, mint közösségiek, de lettem belőle én is folyamatosan, ahogy talán semmit nem tudunk úgy tenni, hogy ne mi legyünk közben, örüljünk bár vagy szomorkodjunk miatta. Olyan jó lenne szeretni valamit csak azért, mert a miénk, és nem venni észre a hibáit, vagy fordítva, utálni valamit, csak azért, mert ellenszenves, tehetségtelennek nevezni valakit, aki lefeküdt a hatalomnak, és visszavetíteni utálatunkat a múltba, mindentudásnak álcázni a féltékenységet.

Sajnos, nem vagyok ilyen szerencsés, illetve most már nem is törekszem. Sőt, azon törekszem, hogy ne legyek ilyen. Nem hiszem, hogy annak, aki vagyok, annak a gondolkodó embernek, aki lenni igyekszem, az lenne a feladata, hogy miközben az éleslátásával dicsekszik, aközben megvakítsa magát. Szeretném, ha a világ egyszerű lenne, de kénytelen vagyok őszinte lenni magamhoz legalább. 

Sokan szidják az egyetemet, azt mondják, ott nem lehet tanulni semmit, hogy semmi haszna nincs. Én azt mondom, hogy ha valamihez, bármihez, eleve gőgös igényességgel közeledünk, akkor természetes, hogy csalódni fogunk. Nekem sokat segített az egyetem, szellemi rendszert és eszközöket adott annak a fickónak, aki voltam, még magabiztosságot is, hiszen hogy tudnám elválasztani az órarendet az élményeimtől, a tanárokat a kollégáimtól? Nem élhetek fiókok között vagy magamat fiókokba vágva. És nem is vágyom erre, ahogy telik velem az idő, annál kevésbé.

Debreceni pohár

Nyári egyetem – már a fogalom is zavarba hozott, amikor másodéves koromban először iratkoztam fel. Aztán kiderült, oda olyan külföldiek járnak, akik meg szeretnének tanulni magyarul. A határon túliak zavart okoztak: akadt tanár (Petőfi S. János), aki minden szót elmagyarázott, hiszen olaszok, németek, osztrákok, angolok stb. ültek mellettünk, mások egyszerűen megtartottak egy előadást. Ott hallottam először Fried Istvánt, Görömbeit, Márkus Bélát, Sárközy Pétert, Dobos Istvánt, másokat.

A csoportunkat (nem emlékszem már, ez hogy is alakult pontosan) Goretity József, a későbbi Ulickaja-fordító vezette, verseket-prózákat beszéltünk meg vele, jó fej volt.

Kétszer jártam a debreceni nyári egyetemen. A várost nem szerettem, sivárnak találtam, bár csupán a bátorság hiányzott belőlem: a villamosvonalon utaztam le és fel, soha máshová. A kétszer egy hónap alatt viszont jártam a Hortobágyon, boroztam Tokajban és Egerben.

Mindig többen érkeztünk Kolozsvárról, egyszer két székelyföldi fiú is, akik közül az egyik harapós volt, szinte agresszív, a másik szelídebb – azóta az egyik a legtárgyilagosabb elmék közé tartozik, a másik nem. 

Itt ismertem meg Brian Johnstont, aki a szobatársam volt. Érdekes figura: úgy tud magyarul, ahogy én csak szeretnék, és amikor ellátogatott Kolozsvárra, néhány napig nálunk lakott, és a mai napig Kolozsváron él. Azóta bejárta Erdélyt, kórust szervezett a teológián, végigfényképezett mindent, amit lehetett, és azt hiszem, mindenki szereti.

Kiderült még, hogy jól beszélek magyarul. Ez azért meglepett, azt hittem, Kádár kezelése nem hatott ilyen mélyre. De most már elengedem ezeket a sértéseket is, inkább azt érzem szomorúnak, hogy nem is sértésként mondják. Múljék el tőlem a sértések pohara.

 


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Két új hulladékgyűjtő telephelyet ...
Álomvakáció a canzonetta, pizza, ...
Temesvár 30 - Tőkés László: a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ