Vasárnaposan – mikor e sorok egymás alá rendeződnek – egyenest a keddről elmélkedni merész, de legalábbis lendületes vállalkozás: köztes etapokat seperc felégetve, mintegy a révbe révült tekintettel azt tételezni, hogy átmenet márpedig nincs, vagy ha mégis, csak intarzia a díszlet felületén, mely előtt az igazán nagy dolgok zajlanak lefele. Mint mikor az értől az óceánig egyenest; mellőzve patakot, folyamot, s egyéb köztességeket. A szaltóban persze, mint minden mutatványban, ott rejtezik a kudarc, a megbicsaklás ígérete: kódoltan benne találtatik – mondanák szakszerűen cirkuszológusok, megfontolt (vagy csak fontoskodó) elemzők, rizikófaktor-fejszámolók. Rájuk fülelni bölcs gesztus, de akkor honnan a lendület mámora, minek az adrenalin, és különben is.
Példának okáért, hogy ne a honi frászt (f)okozó autonómiával bezzegeljek, mi lenne, ha mondjuk kedden az államfő kisétálna a mikrofonok elé, és bejelentené: Románia bizony elismeri, hogy 1915 és 1918 között genocídium történt. Népet irtottak az Oszmán Birodalomban szisztematikus, előre kalkulált hatékonysággal. És tenné ezt nem az évforduló okán, vagy a Nagy Stratégiai Partner nyilatkozatának hatására. Csak úgy. Mert illőnek gondolja, Franciaország, Uruguay és Svájc mellé odalépni. Hogy a geopolitikai és gazdasági érdekek, vagy egyéb alaposan indokolható államrezon mást sugall: mert érzékenyek vagyunk ugyan a kisebbségeink iránt, de azért mégis a számbavétel 11 éve, midőn lajstromba vétettek, a törököknek kedvezett: 27 689–1361 arányban nyerték az örményekkel a honi statisztikai meccset? Nem, elnökünk a holnaputánt fürkészi, és nem ragad le középtávnál kisebb léptékeknél. Vizionárius, akár a vérbeli államférfiak zöme, ki úgy éli munkás mindennapjait, hogy ezzel az utókornak üzen.
Kíméletesen bánni az olvasóval, és nem csigázni fölösen a lektúra okozta ingereket – mondaná e rovat szerkesztője, mikor épp ideér a szöveg tisztafejezésében. Hát legyen: Klaus Iohannis nem fog (legalábbis a közeljövőben) az örmény népirtás kérdésében megnyilvánulni. Varujan Vosganian és Varujan Pambuccian szava nem nyom annyit a latban, mint a 485 970 amerikai örményt képviselő Amerikai Örmény Nemzeti Bizottság (ANCA) és az Amerikai Örmény Közgyűlés lobbiereje. És… hát ez itt tényleg nem Amerika. De tartozunk azért egy belátással: most, mikor a Fekete-tenger hullámait az orosz hadi demonstráció korbácsolja tarajosra, és az ukrán végeken keltett feszültséget Erdogan közbenjárására (is) enyhítette a Kreml, nem tanácsos a Biden-bejelentés miatt agyonfrusztrált neoszultánt hergelni. Tekintsük hát ezt az írást inkább fantáziagyakorlatnak, mint medrét tisztelő, mérvadó véleményanyagnak.
Dacára mindennek, hiszem, eljön az a nap; talán éppen egy kedd lesz.
