Emberek, sorsok: ukrajnai menekültek átutazóban Kolozsváron
Nyolc nap a vasútállomáson kialakított tranzitövezetben
Nyolc nap a vasútállomáson kialakított tranzitövezetben
Vissza

Emberek, sorsok: ukrajnai menekültek átutazóban Kolozsváron

Van, aki kutyával, macskával, netán mókussal vagy pórázon hozott görénnyel érkezik. Van, aki tudja, hogyan tovább, de sokan csak sodródnak. Van, aki Kolozsváron marad, reménykedve, hogy hamarosan visszatérhet szülőföldjére, de a többség Nyugat-Európába tart. Van, aki több mint két hete menekül – 22 évesen, sorkötelesként –, és abban reménykedik, hogy néhány nap múlva valahol Lengyelországban viszontláthatja feleségét. Van, aki napok óta nem tudja, hogy katona férje még él vagy sem. Van, aki kéthetes csecsemővel száll le a vonatról, s van, akinek kiskorú gyermeke a vasútállomáson kialakított tranzitövezetben ünnepli a születésnapját az önkéntesektől kapott tortával. Azoktól az önkéntesektől, akik időt és energiát nem sajnálva éjjel-nappal segédkeznek, s várják azt a pillanatot, amikor ez az egész csak egy keserű-édes emlék lesz, s amikor a menekültek nagy része visszatér szülőföldjére, újjáépíti lakhelyét és… életét.

(Borítókép: Márkos Tamás)

Rendkívül fáradt és gondterhelt emberek haladnak át nap mint nap az Egy tál meleg étel/O masă caldă humanitárius szervezet által létrehozott és működtetett, a kolozsvári vasútállomáson levő tranzitközponton. A Raimonda Boian és a Fodor Edina által irányított csoportosulás már március első hétvégéjén elkezdte a munkát, és folyamatosan egészítette ki a menekültek rendelkezésére bocsátott helyiségeket. Előbb a pályaudvar nyugati szárnyában működő raktárhelyiségeket alakították át – egy szervezet kanapékat hozott a pihenőbe és összecsukható faasztalokat az úgynevezett ebédlőbe –, ezután a Román Államvasutak jóvoltából újabb helyiséget bocsátottak a rendelkezésükre, ide tábori ágyakat és hálózsákokat hozott a katasztrófavédelem. Később az első osztályon utazók számára fenntartott váróterem is tranzitszállássá alakult, mi több, külön teremben várakozhatnak a fokozottan sérülékeny személyek, így a csecsemőkkel utazó nők.

A kolozsvári vasútállomásra érkező menekültek körülbelül kilencvenöt százaléka Nyugat-Európába utazik tovább. Azokat, akik egy-két napig, esetleg huzamosabb ideig maradnak, a civil szervezetek és a hatóságok összefogásának eredményeként létrehozott közös adatbázisban szereplő szállodákban, panziókban vagy éppen magánszemélyeknél helyezik el.

Moldovai fordítók és önkéntesmosolyok

A tranzitövezetben raktár és konyha is működik: előbbiből kerülnek elő a tartós élelmiszerek, édességek, utóbbiban az önkéntes szakácsok segítségével meleg étel készül az átutazó menekültek számára. Valamennyi önkéntes lelkesen, időt és energiát nem sajnálva végzi a munkáját, az idősávokra beosztott felelősök mindenki számára kijelölik a feladatot.

Florin Oneţcel, a regionális Szállításügyi Rendőrség vezetőjével már ott-tartózkodásom első napján, március 7-én megismerkedek: éjt nappallá téve intézkedik, kollégáival segít a menekülteknek. Specifikus feladat, sohasem volt még menekültekkel dolga – magyarázza –, de bármennyire fáradt, a fordítók segítségével türelmesen igazítja útba az ukrajnaiakat. Idővel került egy olyan rendőr is, aki beszél oroszul, így könnyebb a karhatalom utasításait közvetíteni. Szinte valamennyi fordító a Moldovai Köztársaságból származik: Marina és Olga is Kolozsváron tanuló egyetemi hallgató. Ők nemcsak fordítanak és információkat szolgáltatnak, hanem az érkező és az induló vonat közötti időintervallumban, a „holtidőben” elbeszélgetnek a menekültekkel. Talán ezért is szomorúbbak, mint a többi önkéntes: személyes történeteket, személyes tragédiákat kell feldolgozniuk.


Meleg étellel fogadják a vonattal érkezőket (Fotók: a szerző felvételei)

A többi önkéntessel kiszolgáljuk a számkivetetteket, teszünk-veszünk, mosollyal próbáljuk éreztetni az ukrajnaiakkal, hogy most már minden rendben van, biztonságban vannak, hogy ellátjuk őket és folytathatják útjukat. A fordítók még repülőjegyet is segítenek foglalni nekik…

A vécés néninek nincs könnyű dolga

A vasúti társaság pénztárfülkéjében dolgozó hölgyeket is kisebb sokkhatás érte a menekülthullám elején, meséli egyikük, de aztán folyamatosan alkalmazkodtak a helyzethez. A fordítók megjelenése előtt természetesen a kommunikáció volt a legnehezebb: kézzel-lábbal próbáltak értekezni a menekültekkel. Előkerült a Google-fordító is, egy idő után pedig már ukrán vagy orosz nyelven lejegyezték papírra és az ablaküvegen át csak elolvastatták a gyakori kérdésekre megfogalmazott válaszokat. Mindenkin próbálnak segíteni, információkat szolgáltatni a rendelkezésre álló Budapestre vagy Bécsbe induló vonatokról, a magyarországi helyzetről.

A mellékhelyiségben dolgozó hölgynek sincs könnyű dolga: ennyi „ügyfele” még sohasem volt. Ráadásul utasítást kapott: a menekülteket ingyen kell beengednie a mosdóba, ám a helyzetet kihasználják a hazai „élelmesek”. Ráadásul a menekültek étkezdéjéből is ide hozzák az ételmaradékokat is tartalmazó vedreket, mint ahogy mi is épp ezt tesszük. Arra kér bennünket: ügyeljünk, nehogy elduguljon a vécé lefolyója. Kesztyűs kézzel halásszuk hát ki a kenyérdarabokat és a virslimaradékokat, amelyek véletlenül bekerültek a vederbe. Tisztán hagyjuk a helyiséget, a magas, szőke hölgy meg is köszöni, hogy utánunk nem kell takarítania. Mondja, a menekültek is ügyelnek a mellékhelyiség, a tranzitszállás és az étkezde tisztaságára, alig van kivétel.

A vasútállomás által alkalmazott biztonsági őrök is pislogva figyelik a hirtelen előállt helyzetet, a rendőrök és az önkéntesek rendelkezésére állnak. A gyermekek és a fiatal nők láttán meglágyul a szívük még a „kemény fiú” csendőröknek is: korábban erélyes hangon közölt utasításaikat emberközelibb hozzáállás veszi át. A nyolcnapos ottlétem alatt egyébként nem történt rendbontás, csendháborítás.

Kutya, macska, pórázon érkező görény…

Az első napon, március 7-én már délben lemegyek a tranzitövezetre: fotós kollégám riportot készít, jómagam néhány menekülttel beszélgetek. Találkozom annak a siketnéma csoportnak néhány tagjával is, akiket korábban az egyik Tordai úti hotelban szállásoltak el – ők is Nyugat-Európába tartanak. Este majdnem kétszáz menekült érkezik, nincs előválogatás a peronon, alig van fordító, a menekültek hatalmas csomagjaikkal egyből az étkezdébe mennek, nagyon gyorsan torlódás alakul ki. Sokan kutyákkal, macskákkal érkeznek, nekik külön sarok áll rendelkezésükre, volt viszont olyan menekülő is, aki mókusát vagy éppen görényét sem hagyta hátra.

A házi kedvenc nem maradhatott otthon

Néhányan megrohamozzák az orvosi kamara kolozsvári fiókszervezete által rendelkezésre bocsátott, alapgyógyszereket tartalmazó szekrényt, sokan fájdalomcsillapítót kérnek, a nők és fiatal lányok elsősorban tisztálkodási szerekre és intim betétekre tartanak igényt. A tranzitszálláson sok a gyermek, akad néhány csecsemő is – az egyik nap például egy mindössze kéthetes kisbabával érkezett egy fiatal anyuka…

Sokk után szervezettség

Az első napok sokkja után mindenki levonta a következtetéseket; több önkéntest sikerült bevonni, sikerült jobban rendszerezni és beosztani a jelentkezőket, leosztani a feladatokat: a dolgok kezdtek olajozottan működni. Mivel egy véletlen során úgy vettem észre, a gyermekeknek, de e felnőtteknek is nagyon jólesik egy-egy darabka csokoládé, ismerőseim, barátaim körében kisebb gyűjtést szerveztem. A tenni akarás mértékét mutatja, hogy néhányan előzetes egyeztetés nélkül is megvásárolták az édességet, így végül attól tartottam, túl sok lesz. A csokoládét – köszönöm a felajánlott dobozokat Kelemen Czézár Évának és Silye Lórándnak! – a tranzitövezetben osztottam szét, illetve egy éjszaka Jakab István és felesége, Emese Adrienn lehozta Abigélt és Gergőt, így a gyermekek kínálták csokoládéval a velük körülbelül egykorú kis menekülteket.

Aztán csökkenni kezdett a menekültek száma, ám több olyan személy érkezett, aki nem tudta, hogyan tovább. Hajnali három órakor, a Korona nemzetközi gyorsvonat indulása után, ráakadtam egy édesanyára és két gyermekére, akik a tranzitszálláson húzódtak meg. Kiderült, március 19-ére foglaltak repülőjegyet a grúziai Kutaisi váro­sába, s nem tudták, addig mitévők legyenek. A negyvenéves Natalia, a 14 éves azonos nevű lánya, illetve a 7 éves Alexander számára a Facebook segítségével sikerült szállást találnom: a Magyar Unitárius Egyház égisze alatt működő Gondviselés Segélyszervezet gyors reakciójának köszönhetően magyarfenesi panzióban helyezkedtek el. Sikersztori – helyzetük gyorsan rendeződött. A csonka család egyébként a Zsitomir közelében található Vinnica városából menekült el. A hölgy szépségszalonban dolgozik, szempillaépítő, s most Tbiliszibe tart egy ismerőséhez.


Natalia és gyermekei a tranzitszálláson

Születésnapját ünnepli a menekült kisfiú

A Jászvásár–Temesvár vonat és a Korona indulása közötti idő az ismerkedésé a menekültek és az önkéntesek között. A fordítók megtudták, hogy egy kisfiúnak épp születésnapja van, így Albertet gyertyákkal díszített tortával lepték meg. A nővérével, Aminával és édesanyjával menekülnek. Később értesültem, hogy ők sem mennek tovább Nyugat-Európába, néhány hónapig Kolozsváron maradnak. Remélik, véget ér az őrület, s mihamarabb visszatérhetnek szülőföldjükre.

Albert szereti a számítógépes játékokat és az édességet. Nincs nálam laptop, de csokoládé igen. Örvend.


Albert, a születésnapos

Adott pillanatban tört magyarsággal szól hozzám egy fiatal férfi. Kiderül, vajdasági. Dobrica Indjic, azaz István vegyes házasságból származik, a szerb mellett beszéli a magyart, és oroszul is megtanult. Úgy érezte, idejéhez, energiájához és tudásához mérten neki is segítenie kell a Kolozsvárra érkező vagy az Erdély fővárosának vasútállomásán áthaladó menekülteken.

Timo 17 nap alatt ért Mariupoltól Kolozsvárig

A nyolcnapos önkénteskedési időszakom legmegrázóbb története egy 22 éves fiatal epikus menekülése. Timo – nevezzük Timónak – az első rakéta becsapódásának pillanatát követően összecsomagolt és útnak indult Mariupolból. Megfordult Zaporizzsja városában – ahol Európa legnagyobb atomerőműve működik (az oroszok bombázták a környékét…), azután elment Lembergig (ukránul: Lviv), amely a lengyel határhoz közel található, majd Csernovicban talált ideiglenes menedéket. Innen ismét visszament Lembergbe, majd Odessza érintésével megérkezett a Moldovai Köztársaságba.

A Mariupolból érkezett Timo ismét a vonaton (Fotó: Márkos Tamás)

Arra kért, ne írjam le, hol és hogyan kelt át a határon (mint ismeretes, az országból nem engedik ki a 18 és 60 év közötti férfiakat), s az igazi nevét se használjam.

A határról a moldovai hatóságok által a menekültek rendelkezésére bocsátott ingyenes busszal jutott el Kisinyovig, a fővárosból pedig vonattal Jászvásárig, majd onnan Kolozsvárig. Kanadába igyekszik, szerinte ott lehet csak nyugodt élete a feleségével, akivel néhány nap múlva valahol Lengyelországban találkozik. Úgy tudja, a háború elől menekülő ukrán állampolgárok még nem tudnak menedékjogot kérni az észak-amerikai országban, de szerinte rövid időn belül a helyzet minden valószínűség szerint változni fog.

A fiatal férfi tíz napja semmit sem tud a Mariupolban rekedt rokonairól, barátairól, ismerőseiről. Mondja, a városban nincs villanyáram, ivóvíz, fűtés, étel. Barátját besorozták, szerinte már nincs életben. Hozzátartozói legutóbb március másodikán voltak online – mutatja a WhatsAppon.

Letörli a könnyét, szedelőzködik, indul a vonat Budapestre. A sors iróniája: kedvenc számítógépes játéka a lövöldözős, bombázós Arma 3. Nem hallottam róla, gyorsan beírja az okostelefonomon lévő digitális jegyzetfüzetbe. Abban egyezünk meg, békeidőben majd lövünk egyet.

Turista volt, menekültként tér vissza

Az egyik vonat „ismerőst” hoz, egy fiatal ukrán hölgyet, aki a CouchSurfing vendégfogadó internetes platformon keresett meg. Mihelyt átkelt a moldovai–román határon, s elért Jászvásárra, írt nekem: érkezés után megszállna nálam Kolozsváron. A rendkívüli helyzetre való tekintettel gondolkozás nélkül elfogadtam kérését, profilját csak ezután néztem meg – eddig ezt mindig fordítva csináltam.

Yana huszonhárom éves, Kijev külvárosában, a főváros körgyűrűje után kezdődő Vyshnevében lakott szüleivel. Mivel az oroszok bombázni kezdték a környéket, a szülei falura menekültek, ő pedig útnak indult. Barátja katona, a fronton van, de nem tudja, él-e még, vagy halott. A fiatal férfi nem tud írni neki, nehogy az ellenség azonosítsa hollétüket. Világlátott lány: Kínában például egy évet élt, és oroszul nyelvtanfolyamot tartott, emellett több európai országban járt. Most Budapestre utazik.

Kedden, még március 8-án hajnali fél egykor futott be a vonat. Amíg vártam, gondoltam, meg is „vásárolom” a jegyét Püspökladányig, de a pénztárnál figyelmeztettek: a másodosztályra az állam által biztosított ingyenes jegyek már elfogytak, csak az első osztályon van néhány szabad hely. A jegyárus azt tanácsolta, inkább fizessek 23 lej különbözetet, amennyiben azt szeretném, hogy aznap a fiatal hölgy elérje a Budapestről Dortmundba induló repülőgé­pét… Megfogadtam a tanácsát.

Yana, bár nagyon fáradt volt, kérésemre velem tartott a tranzitközpontba, ahová Fodor Edina újságíró kolléganőm hívott segíteni, hisz egyszerre 150 menekült érkezett Jászvásárról. Megkértem Yanát, segítsen a honfitársainak a helyi önkéntesekkel való kommunikációban. Aztán mihelyt valamelyest csökkent az ellátást igénylő menekültek száma, taxiba ültünk, de az úton és odahaza is sajnos csak a háborúról társalogtunk: nem tudtam megnevettetni.

Hét óra alvás után összecsomagolt. Budapesten egy barátom barátja szállásolta el, szintén csak néhány órára: reggel Kölnbe repült tovább. A német városban huzamosabb ideig ugyanannál a huszonéves rendőrnőnél lakik majd, aki február közepén szintén a CouchSurfing klubon keresztül fogadta őt, akkor még turistaként. Akkor csak néhány napot maradt Kölnben, nem is olyan rég, február 21-én érkezett haza. Most pedig menekültként tér vissza…

Majd egy sör mellett…

Külön élete és lüktetése van a pályaudvari tranzitövezetnek: itt is egyféle háború folyik, a menekültek megfelelő ellátására irányuló „csatákkal”.

A szomorú szemek, a könnyek kezelésére sajnos nincs idő és lehetőség, a lelki sebek gondozását az időre bízzuk. A menekültek továbbutaznak, de a történeteik mindenkiben nyomot hagynak.

A segítők közben ismerkednek, barátságot kötnek, várják azt a pillanatot, amikor az egész csak egy keserű-édes emlék lesz, s egy nyári estén valamelyik kocsma teraszán mindenki múlt időben beszél majd róla. Közben pedig a menekültek nagy része visszatér szülőföldjére, újjáépíti lakhelyét és… életét. Ki tudja, talán majd egy forró nyári napon, egy pohár hideg sör mellett nekik is eszükbe jutnak a kolozsvári önkéntesek…


EZ ÉRDEKELHETI
KÖZHÍR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Nyolc magyar filmet láthat a közönség a ...
Egyelőre nem terveznek megszorító ...
A jegybank 4,75 százalékra emelte az ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ