Elnöki trumpf

Elnöki trumpf
Akár tryumphot is biggyeszthettem volna a címbe, ha éppen Johannis-párti sajtómelós lennék és az államfő tengeren túli szereplését kellene fényeznem, vagy legalább kedvező fényben beállítanom. A történteket legalább három szempontból lehet közelíteni-értelmezni.

Az előbb vázolt hurráoptimista regiszteren kívül kínálja magát a vizitnek suttyomban ellendrukkoló tábor: igen, mérföldkő, meg fontos a maga nemében, meg miegyéb, de miért lovagoltak megint a korrupció ellenes harcon, a jogállamon, és hol vannak a gazdasági ígéretek, de legalább a vízumkérdésben mozdultak volna ki a holtpontról. És nyilván ott a házigazda értelmezési és érdekmezője: a Fehér Ház üzent a NATO-tagoknak és a rivális oroszoknak egyaránt, a hírmagyarázók szerint jó alkalom volt a Johannis-látogatás erre. Hogy közben kevesebb szó essék a Trump- ex FBI meccs első fordulójáról, a napirendet „exportálták”, ezért az egykori ingatlanmágnás jó üzletet kötött Nagyszeben volt polgármesterének küldött meghívóval. A vérmesebb elemzők már azt is vélni tudják, hogy Johannis üzenettel megy Merkelhez, Macronhoz, akikkel pár héten belül találkozik. Nem tudjuk viszont, hogy államfőnk megkérte-e a hírnöki díjat, vagy kinőni szándékszik a közvetítő szerepét és maga is alakítaná-árnyalná az Unió és az Egyesült Államok korántsem felhőtlen biztonságpolitikai együttműködését.

Minderre míg választ kapunk, hadd tekintsünk hazai pályánkra, hogy mire volt jó az elnöki távollét, az a pár napos hiányzás: a parlamentben jóváhagytak egy fontos törvényt, az egységes bértáblát szabályozót, a kormánypártban folytatódott a belső forrongás és Liviu Dragnea zsebébe sülyesztette a piros ceruzát, amivel kijavította a miniszterek felmérőit. Ha eddig a megregulázásnál, a kormány teljes bedarálásánál többet akart elérni vele, s még a kormányfőcsere sem tűnt túl meredek lépésnek, most a szocdem pártvezér helyett háromszor is megfontolnám, hogy érdemes-e erőltetni az izmozást. (Friss példaként álljon itt Theresa May kapitális bakija, ahol a még nagyobb legitimáció érdekében még relatív parlamenti többségét is „sikerült” csökkentenie a  brit konzervatívoknak azzal, hogy előrehozott választásokat provokáltak ki).

Dragnea könnyen keverheti magát kényelmetlen helyzetbe, mert egyfelől a pártban sincs meg az a monolit-szellem, amire támaszkodhat, miközben a gazdasági adatok Grindeanu és csapata mellett szólnak (hogy ebből mennyi a kabinet tényleges érdeme, azt semleges - ha van ilyen - gazdasági szakemberek deríthetnék ki). A túlhatalmat áhító politikusnak ugyanakkor azzal is számolnia kell, hogy a kedvező hátszéllel hazarepülő Johannis egy esetleges új kormányfő kinevezésébe jobban bele akar szólni, s ha aláír, megkéri (vagy kipréseli) az elnöki oké árát. Elvégre frissen szerzett élményeket arról, hogyan kell nyomást gyakorolni, még akkor is, ha a Fehér Ház és a Cotroceni-palota között kevés a közös nevező, tekintsük az összevetést jogköri, jelképes szempontból vagy akár az építészeti és hatalomgyakorlási stílus okán.