Vannak, akik egyenesen a közösségi háló káros voltáról, a való élettől eltávolító szerepéről beszélnek, visszasírják az internet nélküli „régi szép időket”, amikor az emberek, felnőttek és gyerekek egyaránt, egészségesebben éltek, jobban érezték magukat, gyakrabban találkoztak, több időt töltöttek együtt, többet voltak a szabadban, többet olvastak, stb. A másik véglet az az enyhén humoros megállapítás, hogy aki nincs a Facebookon, az nem is él. Nem mondom, hogy nincs mindebben valami, de én inkább az árnyaltabb megközelítések híve vagyok.
Mindenekelőtt nem látom szerencsésnek a Facebook és az élet elválasztását. Az nyilvánvaló, hogy a Facebook nem helyettesítheti az életet, de szükségünk van rá, életünk részévé vált. A nevelésnek mindenképp számolnia kell ezzel. Másrészt aki nincs a Facebookon, az is él, de egy kommunikációs lehetőséggel kevesebbel. Köztudott, hogy a tudományos-technikai fejlődés tulajdonképpen nem egyéb, mint az emberi képességek kiterjesztése, tehát önmagában nincs értéke. Mi adunk emberi tartalmat kommunikációs eszközeinknek, miközben eszközeink is hatnak ránk, kölcsönhatásban vagyunk velük. Például egy mai gyerek nem kevesebbet, hanem többet olvashat és kommunikálhat az internet használatával, és ismeretköre is gyorsabban bővülhet. Tehát esetünkben a probléma nem az, hogy miként szerezzünk érvényt valódi életünknek a közösségi háló ellenében, hanem az, hogyan tudjuk megfelelően, értelmesen integrálni ezt az információs önkifejezési eszközt mindennapi tájékozódásunkba, társas életünkbe illetve alkotótevékenységünkbe. Nem a Facebookot kell hibáztatni amiatt, hogy az üzenőfalon nézelődve sokszor megtévesztő felhívásokra, rosszindulatú megjegyzésekre, jobb esetben másoktól kritikátlanul átvett, közhelyszerű igazságokat népszerűsítő megosztásokra bukkanunk, hogy néha általános tetszést arat a giccs, a képmutatás, a sznobizmus, az igénytelenség, vagy rosszabb esetben az intolerancia. Mindez a kulturális szintkülönbségek, illetve az eltérő kulturális magatartástípusok természetes kifejeződése.
Persze, a Facebooknak is megvannak a maga „bűnei”, például a megosztott tartalmak megjelenésére vonatkozó legújabb részleges korlátozás (bizonyos oldalakról egy adott tartalom nem osztható meg közvetlenül, csak hivatkozásként), ami a láthatóság szempontjából elég sok bosszúságot okoz a magánfelhasználóknak. Számomra a legzavaróbb az egyes bejegyzések, hozzászólások udvariatlan, durva, sértő hangneme. Csodálom azokat, akik a személyük elleni támadásokkal szemben immunitásra tettek szert. Tudom, szélső esetben a legkézenfekvőbb megoldás, ha töröljük és/vagy letiltjuk oldalunkról a sértegetőt. Egy-két alkalommal én is — sajnálatos módon — így jártam el, de nyomban jelentkezett a lelkifurdalás. Emiatt már többször éreztem késztetést arra, hogy saját Facebook-oldalam felszámolásával megszabaduljak azoktól a kellemetlenségektől, amelyek a virtuális közeg felől érhetnek. Ám mindannyiszor fölmerült bennem a retorikai kérdés: és ha kimegyek az utcára, nem ugyanazokkal az emberekkel találkozom? Kikerülhetem-e a képmutató, alakoskodó, gyűlölettől eltorzult lelkületű embereket? Távol tarthatom-e magamtól azokat, akik csak a közönséges dolgok iránt fogékonyak? Megnyugtathatom-e magam azzal a gondolattal, hogy semmi közöm a többiekhez? Ki lehet-e iktatni életünkből a rossz tapasztalatokat, a védtelenséget, sebezhetőséget? Summa summarum, a Facebook olyan, mint az élet, a nyilvánossá vált élet. Jó is, rossz is, értelmes és értelmetlen, kapcsolatteremtő és kapcsolatromboló, tájékoztató (igaz) és félretájékoztató (hamis), kulturált és kulturálatlan, barátságos és agresszív. Ezért döntöttem úgy, hogy maradok. Különben is, ha jól belegondolok, élni annyi, mint elviselni a poklot egy kis szépségért.
