Egy torz eszme végórái?
Vissza

Egy torz eszme végórái?

Budapest Európa egyik etnikailag legkevertebb városa. Nincsenek róla hivatalos statisztikák, de a lakosság túlnyomó része (az egykor oly divatos névmagyarosítási kampány dacára is) asszimiláns. Lakói nem bevándorlók, hiszen Budát németek alapították, s a lakosság másik része a régi Magyarország más régióiból érkezett a fővárosba. Persze voltak bevándorlók is, de ők is a nagyvonalakban azonos kultúrájú szomszédos államokból érkeztek. S valóban viharos gyorsasággal asszimilálódtak. Sőt magyarabbak lettek a magyaroknál. Némelyeknek ambíciójává vált, hogy ők képviseljék az „igazi” magyarságot.

Budapest és a nagyobb városok, illetve a vidék közti mentalitásbéli, erkölcsi, szokásrendbeli különbségek ma is pontosan kitapinthatók. A lakosság nagy része nem csak úgy asszimiláns, hogy magáévá tette a magyar nyelvet és szokások jelentős részét, de úgy is, hogy a később betelepedett vidéki magyarságot is saját nyelvváltozatához, kulturális emlékezetéhez, sajátos, nemzetek fölötti világképéhez próbálta – nem minden siker nélkül – asszimilálni. Ennek az asszimilációnak a magyarság rengeteget köszönhet. Ahogyan a szó másik értelmében vett asszimiláltak is. A baj az, hogy a kétféle magyar közösség alapvető dolgokban máig sem képes egységesen gondolkodni és cselekedni. Az eltérések sajnos nem politikaiak, a politikai nézetkülönbségek egy nyelvileg-kulturálisan egységes állampolgári nemzetben is természetesek, sőt a politikai rendszer rendeltetésszerű működésének alapfeltételei. Ma a budapestiek jelentős része sajnos merőben – és ezen a jelzőn van a hangsúly – más történelmi tradíciók, más irodalmi hagyományok, más nyelvjárási és metakommunikációs rendek, érzelmi beállítódások mentén különül el a vidéki Magyarországtól, sőt a budapestiek jelentős részétől is.

Pedig látszólag évszázadok óta ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanannak az államnak az állampolgárai, ugyanazokra az értékekre esküsznek. És mégis, mintha eltérő nyelvi-kulturális közösségek, azaz a hagyományos terminológia szerint eltérő „nemzetek” élnének egymás mellett.

Ami önmagában nem is lenne baj, hiszen a sokszínűség közismerten alapvető érték. Csakhogy ezeket a különbségeket a politika újabban tudatosan önnön hatalmi céljai érdekében próbálja kamatoztatni. A politikai nemzeten belül a nyelvi-kulturális nemzetekre jellemző nemzeti ellenérzés, gyanakvás, sőt gyakorta a nyílt gyűlölködés is megjelenik. Az asszimiláltak – anélkül, hogy ennek akár tudatában is lennének – másként viszonyulnak a nemzetköziség, illetve a nemzetállam fogalmaihoz. Attól függően, hogy mennyire magabiztosak magyarságtudatukban, azaz abban, hogy előbb-utóbb a (származásában oly sokszínű) magyarság egésze nevében válhatnak-e képesekké megszerezni vagy megtartani a politikai hatalmat (ahogyan az már tartósan meg-megesett), vagy „nagymagyarokká”, vagy a „nagymagyarokat” patkányozó „internacionalistákká” vedlenek. A társadalmat mindkét csoport (elvben „örökre szólóan”) a saját képére és hasonlatosságára szándékozik átformálni. Ami politikailag és kulturálisan is abszurdum.

A politológia általában természetes asszimilációról beszél. Ami már eleve képtelenség, hiszen egy ember soha nem „emberi természetének” engedve, azaz spontán módon mond le anyanyelvéről, a hozzá hasonlókkal való összetartozásának tudatáról, kulturális emlékezetéről. Ez csak többé-kevésbé agresszív, természetesnek tehát aligha tekinthető egzisztenciális kényszerek hatása alatt következhet be. Gyakorlatilag minden esetben. A kényszerek esetről-esetre tévedhetetlenül azonosíthatók. Következésként minden asszimiláció a személyiséget mélyen megrázó traumákkal jár. Az úgynevezett nemzeti egységet, azaz az egynyelvű, egykultúrájú állampolgári közösséget megteremtő asszimiláció mítosz: a francia jakobinizmus legrettenetesebb, mert a többségi közösségek (jobbára egyfajta intoleráns csürhe) „természetében” valóban benne rejlő, tehát minden xenofób számára roppant vonzó, de a „civilizált” társadalmi létet halálosan megmérgező öröksége.

Egyetlen példa. Liviu Rebreanu, akiről Ion című regénye kapcsán vaskos tanulmányban próbáltam bizonyítani, hogy kezdetben minden volt, csak román nacionalista nem, élete egy szakaszában szinte már maradéktalanul „magyarrá” vált. A (nem is akármilyen) szülői házból persze magával vitte a román nyelvet, a román kultúrát és a közösségi érzés élő emlékeit is. Magyar identitású osztrák-magyar katonatiszt vált belőle. Immár Rébrán Olivér néven. Ez a megnevezés szerepelt hivatalos irataiban is. Egészen addig, amíg – román irodalomtörténészek megalapozott gyanúja szerint – beolvadása végső aktusaként kísérletet nem tett arra, hogy egy budapesti (nemesi vagy polgári) családba beházasodjon. A katonatiszti udvarlás azonban nem volt olcsó mulatság. S mivel a Rebreanu család (az értelmiségi apa egy román zsírosparaszt családjába házasodott be ugyan), de közben az apósa tönkrement, a család csak kínkeservesen tudta előkeríteni a kivételesen tehetséges gyerekek iskoláztatásához szükséges alapokat. Így aztán Rebreanu a tiszti illetményből képtelen lett volna fenntartani a királyi magyar katonatiszt lezserül urizáló létformájához nélkülözhetetlen látszatokat. Ez kollégái számára, akik jobbára legalább a középréteghez tartozó vagy éppenséggel arisztokrata családokból származtak, nem volt (különösebb) gond. Bár közismert, hogy a magasabb társadalmi osztályokba való visszakerülés kísérlete az elszegényedett magyar dzsentri családok tagjai számára sem volt sétagalopp. Rébrán Olivér katonatiszti eleganciájának fenntartásában a szülők – mint utaltam rá – nem lehettek képesek támogatni, hiszen Liviu mellett másik fiukat is katonatisztté kellett neveltetniük, s a lányok számára is ki kellett szorítaniuk némi hozományt. Rebreanu helyzete tehát korántsem volt kivételes. A rendszer az adott helyzetet a maga rafinált módján tekintetbe is vette. A tisztek (mintegy tisztességüket tesztelendő) szabályos beosztás szerint maguk kezelték az ezredpénztárat. A kezdetben gyanútlan Rebreanu a rábízott pénzből (ambícióit követve) kénytelen volt kölcsönvenni kisebb nagyobb-összegeket. Abban a hitben, hogy később majd valami módon betömi a rést. Amikor megbízatása végéhez közeledett, kétségbeesetten próbált az – akkor már létező – román bankoktól kölcsönhöz folyamodni, befolyásos román ismerőseinél is próbálkozott. Mindenütt sikertelenül. Senki nem volt hajlandó egy „magyar katonatisztet” kihúzni a bajból. Így aztán a sikkasztást nem lehetett elpalástolni. Rebreanut előzetes letartóztatásba helyezték, de a tárgyalásig, melyen szabadlábon védekezhetett, rövidesen szabadon is engedték. Nem volt más választása, menekülnie kellett. Első lépésként (ez az életrajzi mozzanat – a háttérre tett említés nélkül – a Ion című regénybe is bekerült) Nagyszebenbe utazott az Astra nevű román kulturális szervezet rendezvényére, onnan pedig Bukarestbe. Vagy a határőrizet nem működött rendeltetésszerűen, vagy túlságosan is „jól” működött. Ma már nehéz lenne eldönteni.

Erdélybe már nem térhetett vissza. De Bukarestben – a trianoni döntés után megjelent –Ion című regénye még mindig az írói és emberi tisztesség dokumentuma. Menekülését követően azonban (ez talán magától értetődik) többé egyetlen mondatot sem írt le magyarul, s végül a Bécsi Döntés után a Blut und Boden ideológiájáig is eljutott. Magyar katonatiszti múltját maradéktalanul meg kellett tagadnia, merthogy az egykor általa is elfogadott doktrína szerint egy magyar katonatiszt nem „sikkaszthat”. A helyzetet az is súlyosbította, hogy szintén magyar katonatiszt bátyját, aki a román hadsereg Monarchia ellenes támadásának napjaiban, mivel nem volt képes rá, hogy román testvérei ellen forduljon, megpróbált átszökni hozzájuk, a határon elfogták és kivégezték (erről az epizódról szól Rebreanu Az akasztottak erdeje című remekműve).

Az asszimiláció embertelensége, mely egy önmagát egységesnek deklaráló (azaz minden kisebbségi önrendelkezést tagadó) nemzeti államban a kisebbségek tagjai számára a többség tagjaival való esélyegyenlőség gyakorlatilag egyetlen járható útja lehetett, aligha írható le a Rebreanu-történetnél szemléletesebben. Annál is inkább, mert egy kivételesen tehetséges és intelligens emberről van szó. (Aminek alig mond ellent, hogy a Ion-ban az evidens önéletrajzi mozzanatok dacára a sikkasztási epizódról, sőt a katonatiszti karrierkísérletről – mint már utaltam rá – nem esik egyetlen szó sem.) Rebreanu és a hasonló sorsú szlovák, szerb, szlovén, részben német kisebbség sorsánál már csak a magyar zsidóság sorsa tragikusabb. A zsidók egy jelentős része arra is kísérletet tesz, hogy magyarabbá váljon a magyaroknál, hogy aztán a magyar társadalom – nem utolsó sorban a korszellem hatása alatt – ne csak kitaszítsa magából, de a német fasiszták kezére is adja a zsidóság jelentős részét. A részleges kivétel éppen Budapest, ahol Horthy megpróbálja és részben meg is menti a zsidóságot. (Szálasit, a „nemzetvezetőt” sajnos, már ő sem képes kordában tartani.) A vidéki zsidóságot azonban – ha közvetve is – maga a magyar állam küldi a szinte biztos halálba. Rebreanu, bár első műveit – még letartóztatásának heteiben is – irigylésre méltó magyarsággal veti papírra, a zsidóktól eltérően, (akikkel egyébként rokonszenvez, lásd Ițic Strul, dezertorul című remekbeszabott novelláját) nem akar magyarabb lenni a magyaroknál. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem próbálna magyar íróként érvényesülni. Román identitásához is ragaszkodik. Korántsem véletlen, hogy szorongatott helyeztében kizárólag román „testvéreitől” remél segítséget.

Ami persze a Ceausescu-rendszer ideológusait nem akadályozza meg abban, hogy – paradox módon éppen a Ionra alapozva – Rebreanut a román nacionalizmus emblematikus figurájává stilizálja. Azaz immár szélsőséges románná „asszimilálja”.

Az asszimiláció kérdését a modern szociológia (mely a nyelvi-kulturális identitást még a legliberálisabb nyugati államokban is az állampolgárság alapjának tartja) – érthető okokból – ma sem vizsgálja voltaképpeni jelentőségének és tartalmának megfelelően, de valóban bizonyosra vehető, hogy az asszimiláció minden konkrét esetben olyan traumákkal jár, melyek nemzedékek múltán sem merülnek maradéktalanul feledésbe. Egy asszimilált számára természetszerűen rokonszenvesebb egyfajta nemzetek fölötti lét, az internacionalizmus valamely változata, hiszen csak és csakis egy efféle eszmerendszerben érezheti magát valóban egyenrangúnak az őt bizonyos értelemben valóban „befogadó”– sőt megfelelő „szolgálatok” nyomán gyakorta „hálásan” befogadó– többséggel.

Merthogy az asszimilációnak van egy kevésbé traumatizáló változata is, az úgynevezett teljes asszimiláció, amikoris az asszimiláns többségibbé válik a többségieknél. (Amihez persze az elhagyott identitás iránti explicit ellenszenv – nem mindig kötelező, de mindig „jövedelmező” – kinyilvánítása is hozzátartozik.) Ez az attitűd gyakorta valóban sikeressé, sőt előbb-utóbb irritálóan sikeressé is válhat. (Lásd a zsidóság esetét!)

Ennek,a szinte már euforikus és a többséget sem irritáló asszimilációnak (tisztességes, hiszen német eredetét soha meg nem tagadó) példája Bayer Zsolt. (Bár az is igaz, hogy Magyarországon a német származás kivételes elbírálás alá esik…)

Eszemben sincs kétségbe vonni, hogy lényegében az asszimilánsok második-harmadik nemzedékéhez tartozó Bayer Zsolt magyar érzelmei kevésbé lennének őszintébbek, mint bármely, családfáját Mohácsig visszavezetni képes magyaréi. Vagy mint az én székely identitástudatom, illetve akár Rebreanu – lebukást megelőző – magyar érzelmei.

De gyakran gondolkodom el rajta, hogy vajon Bayer magyar állam iránti szeretete nem lehetne-e a magyarság számára is jóval hasznosabb, ha egy olyan Magyarországon, ahol ez lehetséges lenne – kettős identitását vállalva – a független(a határozott névelő itt hangsúlyos)  magyarországi német tévéadó riportereként és a német nyelvű sajtó közírójaként,implicite a ténylegesen is létező magyarországi németség képviselőjeként állhatna ki odahaza és a nemzetközi porondon egy valóban demokratikus, mert nemzetileg is plurális(világosabban: még mindig többnemzetiségű) Magyarország védelmében. (Az persze más kérdés, hogy a németek zömét a kommunista hatalom űzte el Magyarországról, s a műveletet a – később tényleg nemzeti hőssé növekvő – kommunista belügyminiszter, Nagy Imre vezényelte le. Merthogy „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio…”)  

A magyarországi németség vállaltan kettős identitású képviselőjeként nem lenne kevésbé intelligens, de talán kevésbé arrogáns képviselője a magyar államnak, mint a maiHír Tv sztárriportereként.

Magyarországon ténylegesen létezett, s talán ma is létezhetne az a még mindig nem jelentéktelen lélekszámú német kisebbség, melynek a nevében beszélhetne. Ezt a kisebbséget manapság a magyar állam csupán néptáncokkal és heti néhány órás identitáspótló tévéműsorral tartja egyfajta laza lélegeztetőgépen.

És közben maga Bayer Zsolt is joggal föl van háborodva azon, amit a románok mivelünk, romániai magyarokkal tesznek. A kisebbségi önrendelkezés ma már nem pusztán lélekszám kérdése. Néhány ezer – identitásának fenntartására (nem pusztán „megőrzésére”) igényt tartó – állampolgár is viselkedhet kisebbségiként. A németek, románok, szlovákok által látogatott üdülőhelyeken legtöbbször a magyar hivatalnokok is beszélnek németül, románul, szlovákul, szerbül, még lengyelül is. Vagy legalábbis törik a nyelvet. A külföldiek számára.A hazaiaknak azonban ez a tisztesség már nem jár ki. Semmi törvény nem írja ezt elő számukra. (Igaz, a másikat is csupán gazdasági megfontolások…)

Minálunk, Romániában időnként elő-elő írja, de akkor is csak azért, mert amúgy sem kell senkinek betartania.

Pedig az asszimilációs humbug csődje nem csak minálunk, de Európa vezető államában, Németországban is kezd evidenciává válni. Franciaországban vagy Angliában már jó ideje evidencia, de a szóban forgó államok egyszerűen képtelenek bármit is kezdeni az egyre súlyosbodó feszültségekkel...

A manapság világszerte zajló tüntetésekben meghatározó szerepe van a minden asszimilációs folyamatra jellemző igazodási kényszernek. Ha valaki megpróbál szembeszegülni a tüntető tömegben alakuló közhangulattal, súlyos agressziónak teszi ki magát. Egy „rossz” szó, egy „meggondolatlan gesztus”, és rögtön futótűzként terjednek az indulatok.

A jakobinus diktatúra idején egy efféle meggondolatlanság a szó szoros értelmében az ember fejébe kerülhetett. A történettudomány különös vakfoltja, hogy máig nem képes felismerni: a gyakorlatilag ma is működő francia nemzetállam ideálja ebben a miliőben jött létre. A „többség” (valójában egy csőcseléknyi kisebbség) terrorjaként, mely kizárt minden kisebbségi véleményt. A francia forradalom még a föderalizmus (azaz a nemzeti pluralizmus) jegyében indult (lásd girondisták és társaik!), a föderalista álom a jakobinusok, majd a napóleoni nagy francia álom (a gloire) híveinek kezén válik a nemzeti kizárólagosságra alapozott modern állam két világháborút is inszcenírozó lidércnyomásának eszmei forrásává.

Ha a még a sokkal gyengébb, s ezért évszázadokon át nemzetileg kevésbé hatékony Magyarország sem lehetett képes máig elejét venni a fatális meghasonlásnak, azaz a „multikulturális” Budapest és a vidék semmi jót nem ígérő szembenállásának, gondolni is rossz rá, hogy mik következhetnek a nyugati társadalmakban…


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Romániában ismét meghaladta az 500-at a ...
Tetemes bírság a Mozi+-nak rossz ...
Forog az Oscar-díjas Deák Kristóf első ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ