Egy repülőút margójára
Anna Amerikában
Anna Amerikában
Vissza

Egy repülőút margójára

Egy transatlanti repülőút eléggé stresszes és összetett folyamat, ami ezer ponton siklódhat félre. Időben kell becsekkolni, a csomagok mérete és súlya megfelelő kell hogy legyen, nem szabad lekésni az összeköttetéseknél a következő járatot, és persze el kell igazodni az óriási reptereken (a dallasi reptéren például külön vonattal lehet a terminálok közt haladni). Ha ehhez az önmagában is bonyolult művelethez még hozzáadunk egy világjárványt is, elég nehéz vállalkozás „egy darabban” hazaérni, vagyis csomagokkal együtt. Nekem sem sikerült, a csomagjaim még mindig a párizsi reptéren kuksolnak.

A repülőúti kaland pár héttel a felszállás előtt kezdődött. A jegyemet már tavaly szeptemberben megvettük oda-vissza, viszont a vírus miatt az American Airlines nem repült Budapestre, az eredeti célállomásra, csak Londonig. Édesapámnak sok telefonhívás után sikerült kiderítenie, hogy a román állam Párizsból indít charterjáratokat a kintragadt állampolgárok számára, és sikeresen áttette a Londonba szóló jegyemet Párizsba, ahonnan pedig újabb jegyet szereztünk a Bukarestben leszálló gépre.

Már egy héttel felszállás előtt elkezdtem csomagolni, és két 23 kilós bőröndöt sikerült megtöltenem, nagyrészt ruhákkal és cipőkkel (tipikus kamasz lány), valamint két kézipoggyászt, nagyrészt fontos emlékekkel és papírokkal, (ezek kb. 15 kilósak voltak). Június 11-én a befogadócsaládom elvitt a Brownsville-i repülőtérre, ami nagyon gyorsan a problémák kezdetének helyszínévé vált. A gond nagyon „egyszerű” volt: nem mehettem Párizsba, mivel nem voltam francia állampolgár. Hosszú telefonhívások és sok magyarázat után végül felengedtek a gépre, viszont kijelentették, simán megtörténhet, hogy Párizsban nem fognak kiengedni, hogy elvegyem a csomagom és becsekkoljak a román járatra. Brownsville-ből Dallasba repültem, ahol profin kezelték a helyzetet, minden Európába tartó személynek elrendezték a rá vonatkozó papírmunkát. A Dallas-Párizs járat, meg kell hagyni, nagyon kellemes volt. Kilenc és fél órát repültem, miközben senki sem ült mellettem és a saját kicsi kijelzőmön nézhettem a filmeket. Még a repülős kaja is egész ehető volt! A nagyobb gondok Párizsban vártak rám.

Ahhoz, hogy a reptereken bárki is elvehesse feladott csomagjait, először át kell menni egy útlevélellenőrzésen. Az ott lévő határőrök döntik el, hogy ki mehet be az országba, és ki nem Engem Párizsban valóban nem akartak kiengedni, annak ellenére, hogy repülőjegyem még aznapra szólt Bukarestbe. Így nem tudtam hozzáférni a két nagy bőröndömhöz. A reptéren dolgozók azt ajánlották, hogy beszéljek a Tarommal, nekik kell majd elintézniük. Ezzel a válasszal zavartan, de már egy kicsit megnyugodva elsétáltam a kapumhoz, ahonnan nyolc óra múlva indult a gépem. Amíg én a terminálban ücsörögtem és Indiából hazarepülő brittekkel és amerikaiakkal beszélgettem, apukám telefonvonalai égtek, hol a Tarommal, hol a francia nagykövetséggel, hol a bukaresti reptérrel tárgyalva. Felszállás előtt három órával kaptam a hívást apumtól, hogy igenis menjek vissza az útlevélellenőrzéshez, és addig kössem az ebet a karóhoz, míg ki nem engednek, ugyanis jogilag kötelesek erre. Összeszedve minden csepp önbizalmam, visszamentem az ellenőrökhöz, és addig magyaráztam a bizonyítványom, míg ki nem engedtek. A következő akadály viszont akkor bukkant elő, amikor kiderült, hogy elkéstem, a csomagomat elzárták egy külön szobába a vírusveszély miatt, és senki az American Airlines-tól nincs már a reptéren. Ekkor kaptam egy hívást a Taromnak a párizsi repterére kirendelt segítőjétől, akinek a hozzám hasonló esetek megoldása a feladata. Ő elmondta, ebben a helyzetben sokat nem tehetek, a bőröndjeim Párizsban ragadtak, és ha majd hazaértem, írnom kell az amerikaiaknak, hogy küldjék el a csomagjaimat a következő járattal Bukarestbe. Míg, az egyébként nagyon segítőkész Tarom alkalmazott ezt az információt közölte velem, édesapám más infókat kapott a reptértől a csomagom holléte felől, így rám teljesen összezavarodva és kétségbeesve találtak a nagykövetség kirendeltjei, akik látványos, román színekben pompázó mellényt viseltek. Kiderült, hogy apukám velük is tárgyalt, és egy ideje már engem kerestek. „Megnyugtattak”, hogy hetek óta ilyen problémákkal küszdködnek, és elmondták, hogy eddig mindent sikerült így vagy úgy megoldani. Ezek után ők a Tarom járatért felelős vezetőt is értesítették, aki nagyon tájékozódott volt a reptér működésében. Lassacskán egész csapat vett körül, akik mind az én elveszett bőrönd-problémámat igyekeztek orvosolni. Mindnyájan kifejezetten segítőkészek és kedvesek voltak, és végül sikerült is a csomagjaimat betenniük a párizsi reptér rendszerébe, szóval azok a következő járattal érkeznek majd Bukarestbe. Ezek után nekem már csak annyi dolgom volt, hogy becsekkoljak, és felüljek a romániai gépre.

Bukarestben apukám várt rám, és miután írtam egy nyilatkozatot, miszerint Kolozsváron, otthon fogom tölteni a két hét kötelező karantént, kocsiba ültünk és hazaautókáztunk, átvirrasztva az éjszakát, csak hogy minél hamarabb hazaérjünk. Ahogy beléptem a házba, a számomra kidíszített előtérbe, a testvérem kapaszkodott belém, majd az anyukám vett karjaiba. Mindezek s az otthonom látványa elfelejtették velem a három napnyi stresszt és gondokat. Érkezésem óta házi karanténban ülök a családommal,  néha felhív a rendőrség,  és érdeklődik a hogylétem felől.

Összesítve, a három nap, amit utazással töltöttem, a rengeteg probléma és akadály, amit leküzdöttem az út során, eltörpülnek a tény mellett, hogy itthon vagyok a családommal, viszont senkinek sem ajánlom a járvány ideje alatt való repülést!


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Októbertől újraindul az Iskola ...
Kolozs megye: 25 diák és 12 pedagógus ...
Húsz guggolásért „egészségjegy” váltható

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ