Egy elnök, szenátor és alprefektus emlékei
Vissza

Egy elnök, szenátor és alprefektus emlékei

Az 1989-es rendszerváltás és az RMDSZ megalakulásának 30. évfordulója alkalmából a Szabadság napilap részletekben újraközölte a Nekem így kezdődött címmel megjelent, a Hívó szó és vándor idő kötetben (KOMP-RESS-Kolozsvár Társaság, 2010) közreadott visszaemlékezéseimet, amiben leírom tevékenységemet az úgynevezett forradalomban megalakult Ideiglenes Nemzeti Tanácsban (CPUN), amelynek kolozsvári alelnöke voltam a parlamenti választásokig. Ekkor megbízatásom megszűnt, mehettem vissza „civil” munkahelyemre, a gyógyszerkutató intézetbe. Korábban idézett írásom befejező mondatai a következők voltak: „Tulajdonképpen örülnöm kellett volna, hogy rövid politikai pályafutásomnak vége szakadt. Nem így történt, de ez már egy másik történet”. Tényleg nem gondoltam volna, hogy - amint azt írásom címéből is ki lehet olvasni -, még jó tizenöt évig ilyen magas politikai tisztségekben fogom szolgálni kisebbségvédelmi és érdekérvényesítő szervezetünket. Akkor most következzen a folytatás.

Egy agonizáló kutatóintézetbe tértem vissza. A bukaresti központ levette kezét kolozsvári fiókszervezetéről, igazgatónk, Breazu Dorin, aki a megyei pártbizottság tagja is volt, lelépett, függőben levő szerződéseinkre nem igen tartottak igényt a gyárak, akik külföldről hozatták be a már kész gyógyszer hatóanyagait. Ezért munkatársaim csak tengtek-lengtek, a szorgalmasabbja saját dolgozatával foglalkozott. Ilyen aránylag elég kevés volt, mert az elmúlt rendszer, főleg az utolsó időben, a kutatóintézeteket általában szanatóriumnak tekintette, ezért tele voltunk „fejesek” feleségeivel és gyermekeivel. Finom vagyok, ha azt mondom, hogy ezek nem számítottak intézetünk leghasznosabb tagjainak.

Könyvtárlátogatás ürügyén magam is be-beugrottam délelőttönként az RMDSZ Fürdő (akkor még Pavlov) utcai székházába, a délutáni gyűléseken azonban mindig szorgalmasan részt vettem. Még tartott a forradalmi lendület, bár akkor már ránk sütötték a „szeparatizmus” bélyegét, és folyt az állandó vádaskodás, hogy Erdély visszacsatolásával vagyunk elfoglalva. A választásokon toronymagasan nyerő Iliescu és az általa vezetett Front mögött mi is igen jól tartottuk a második helyet a parlamentben bekerült politikai alakulatok sorában, a több mint egymillió megszerzett szavazatnak köszönhetően.

Ritkán, de nem a legrendszeresebben parlamenti képviselőink beszámoltak tevékenységükről. Szerettem az RKP volt megyei első titkára egykori rezidenciájának számító, az ún. Moga-villa nagyszobájában megtartott megyei gyűléseinket. Én, aki negyven évig mondhatni utáltam a bikfanyelven lefolytatott szakszervezeti, UTC, vagy pártgyűléseket, örömmel tapasztaltam, hogy élvezem a „mi” gyűléseink hangulatát. Az őszinte hangvételt, a mellébeszélés hiányát, a logikus okfejtéseket és a merész bírálatokat. Gyűlések közben többé nem olvastam újságot, amint régen szoktam, hanem én is igyekeztem tömören hozzászólva részt venni a megoldáskeresésben. Munka volt elég sok, de lassan-lassan egyre többen kezdtek hiányozni, sajnos főleg a rangosabbak. A parlamenti képviselők közül, akik a legtöbbet a fővárosban tartózkodtak, egyedül Podhradszki Laci bácsi számolt be rendszeresen munkájáról. Eckstein-Kovács Péter inkább a fiatal misszesekkel, Pillich Laci az európai kisebbségeket tömörítő FUEV problémáival volt elfoglalva, s emiatt sokat volt külföldön. Szőcs Géza szenátorunkról, aki mindig valami fontos tisztséget töltött be a szervezet központi vezetőségében, sohasem lehetet tudni, hogy ő a megyei RMDSZ szervezet szenátora, vagy pedig irányítója, mint a központi vezetőség alelnöke, vagy főtitkára. Furcsa volt ez a kettőség. Talán ezért sem tudtunk közelebb kerülni egymáshoz. Balázs Sándor professzor és Bucur Ildikó professzor asszony visszamentek tanítani az egyetemükre, akárcsak Cs. Gyimesi Éva, aki sokszor kijelentette, hogy őneki mindig is a tanítás lesz a legfontosabb teendője. A frissen főszerkesztőnek előléptetett Kántor Lajos pedig érthetően szintén többet tartózkodott a Korunknál. Egyre inkább felmerült egy új belső választás szükségessége. Erre szeptemberben sort is kerítettünk.

Életem talán addigi legnagyobb meglepetése volt, amikor a cédulák összeszámolása után kiderült, hogy az első helyen szerepelek dr. Kapcza Imrével holtversenyben. Meglepetésem akkor lett még nagyobb, amikor kihirdették a végeredményt. Én lettem a Kolozs megyei RMDSZ-elnök. Nem áltattam magam, tisztában voltam, hogy úgymond proteszt-szavazat eredményeként lettem én a győztes. Kapcza doktor megosztó személyiség volt. A mindig skatulyából kihúzott, nagyon elegáns, választékosan, latin idézetekkel megspékelt, kissé körülményesen szónokló ügyvéd, aki inkább csak magas szintű tárgyalásokban vállalt szerepet – és, tegyük hozzá gyorsan, hogy általában jól is teljesített -, feltehetően a választmánynak csak a tiszteletét nyerte el, de valahogy nem szerették. Úgy tűnik, én valamivel népszerűbb voltam.

Nem álszerénységből hangoztatom, hogy mennyire meglepett a dolog. Tessék csak végigolvasni annak a választmányi névsornak csak egy töredékét, amelynek én az elnöke lettem: Balázs Sándor, Bitay Csaba, Bucur Ildikó, Cs. Gyimesi Éva, Dávid Gyula, Gyémánt Mihály, Herédi Gusztáv, Kapcza Imre, Kántor Lajos, Kötő József, Molnos Lajos, Starmüller Géza, Szabó Zsolt, Székely Ferenc, az egyházak képviselői, és az olyan megyei jogú városaink RMDSZ-elnökei, mint Torda, Bánffyhunyad, Dés, Szamosújvár, Aranyosgyéres és még lehetne folytatni. Hogy én, aki az egyértelműen humánműveltség-centrikus közéletünkben egy alig ismert, reál szakos, kutatóintézetben dolgozó szakember voltam, akit legfeljebb néhány Korunkban közölt írásból, vagy mondjuk a félévenként megtartott egy-egy szabadegyetemi előadásból ismerhettek, egyből ennyi közismert és elismert személyiség politikai vezetője legyek, elég nehéz volt megemészteni. Sokáig nyomasztott is a kisebbrendűségi komplexus.

A kisebbségi - amit egy RMDSZ-en belüli javaslatra most már csak számbeli kisebbségnek illik mondani – gondok, az iskolaháború, a fekete március és még nagyon sok más - mert majdnem minden hétre jutott egy-egy magyarellenes határozat, vagy diszkrimináló passzus az új alkotmányban -, reánk terelte a külföldi sajtó figyelmét. Kezdeményezésünkre Kolozsváron kiadtuk az RMDSZ román nyelvű hírlevelét, a Punteát, amit parlamenti és helyhatósági képviselőink által országosan is terjesztettünk. Sajnos egy évnél nem lett hosszabb életű, mert mint kiderült, a magyarokon kívül más nem olvasta. Egyre nagyobb lett az igény egy határozatképes vezető állandó jelenlétére székházunkban, ahol délelőtt Pálffy Zoltán titkár, Bartha Margit titkárnő, gépíró és mindenes, valamint egy könyvelő tartottak ügyeletet, rendszerint délelőtt. Mivel egyre inkább úgy nézett ki, hogy a gyógyszerkutató intézetem megszűnik - és valóban pár hónapra rá meg is szűnt -, felvetettem először az elnökségben, majd a választmányban is, hogy ha a szervezet elbírna még egy fizetést, átjönnék teljes normával. Ajánlkozásomat a választmány egyhangulag elfogadta, szeptembertől már a székházban voltam reggeltől estig. A fizetésem annyi lett, amennyi az intézetben.  Ez kb. másfélszerese volt egy átlagfizetésnek. Megtehettük, mert akkor még önerőből is gazdag volt az RMDSZ. Megyei szervezetünknek több mint negyvenezer fizető tagja volt, akiktől tagsági díjnak egy kiló kenyér árát kértük. Úgy tudom, hogy az RMDSZ történetében én voltam az első választott megyei elnök, aki teljes normás fizetésért dolgozott.

Az RMDSZ román nyelvű hírlevele, a Puntea

Mielőtt tovább mennék, engedtessék meg nekem, hogy egy pár szót írjak arról a munkahelyemről és munkámról, amit ha nem is az első szóra, hanem kb. ötpercnyi gondolkodás után oly hűtlenül elhagytam egy teljesen bizonytalan politikusi pályafutásért. Kezdjem rögtön mentegetőzéssel. Először is azt hittem, hogy a beígért politikai tisztség, a Nemzeti Megmentési Front (FSN) Kolozsvár városának alelnöke ideiglenes, és csak a választásokig fog tartani. Másodszor, a politikai pályafutás, mint a hatalom megszerzésének és megtartásának eszköze, a legkevésbé sem érdekelt. Én egy beolvasztásra szánt, üldözött kisebbség érdekvédelmi és érdekérvényesítő szövetség akkori céljait vállaltam fel teljes mellszélességgel és távolról sem gondoltam, hogy ez a végtelenségig fog tartani. Kissé áttételesen ugyan, de mondhatom, hogy tulajdonképpen mind a mai napig.

Most a munkámról, szakmai pályafutásomról szólnék. Amelyet érdekességképpen és talán nem haszontalanul, párhuzamba állítok kiváló képességekkel rendelkező évfolyamtársaméval, legjobb barátoméval. A szatmárnémeti Bodor Miklósról van szó, aki szédületes tudományos karriert futott be. Mindketten az egykori Bolyai Egyetem kémia karán végeztünk, utolsó magyar évfolyamként, amelyik különben három féléven keresztül élévfolyam volt az egyetemen. Ez azt jelentette, hogy azokban a félévekben nekünk voltak a legmagasabb vizsgajegyeink.

Mikivel öt évig egymás mellett ültünk, a párban végzett laborgyakorlatokat együtt követtük el, a nyarakat én nála, Szatmáron töltöttem, még a katonaságnál is egymás mellett álltunk a sorban. Egyszóval olyan barátom volt, amilyen csak egy, vagy kettő akad az ember életében.

Mindketten Balogh Antal professzornál államvizsgáztunk, annál a tanárnál, akit az egyetem-egyesítéskor egyik napról a másikra szó szerint kirúgtak.  Nagyon el voltunk keseredve, hogy tanárunk nem maradhatott az egyetemen, de végül is azt kell mondanom, mindhármunknak szerencséje volt. Balogh professzor egykori asszisztense, dr. Kircz Magda a bukaresti székhelyű Gyógyszerkutató Intézet kolozsvári fiókintézetének volt az igazgatója azonnal alkalmazta egykori főnökét. A mi volt tanárunk pedig nem feledkezett meg rólunk, így 1960-tól Bodor és én is a kutatóintézethez kerültünk. Az „oroszlánkörmeit” már akkor mutogató barátom 1966-ban, 26 évesen ledoktorált, így ő lett szakmánk legfiatalabb hazai doktora. Azonnal felvette a kapcsolatot a texasi Dewar professzorral, aki az elméleti szerves kémia világszerte elismert szakembere volt és hosszas, fáradságos munkával, megmozgatva minden hazai kapcsolatát sikerült elérnie, hogy 1969-ben kiengedjék egy évi ösztöndíjra Amerikába. Ott maradt és aránylag rövid idő alatt szédületes tudományos karriert futott be, mellesleg milliomos is lett. Dollárban. Most amikor ezeket a sorokat írom, 2020 nyarán, képmásának domborművét feltették Florida Állam hírességeinek falára. Közvetlen szomszédjai Thomas Alva Edison és Henry Ford. Mindezt nem csak azért írom le, hogy ellenpontozzam saját sorsomat, hanem azért is, hogy bebizonyítsam, mire képes egy Bolyait végzett erdélyi magyar gyerek, ha jó időben van jó helyen.

Én nem mentem sehova, nem is lettem milliomos, de a világért sem panaszkodnék. Ledoktorálnom is csak 1974-ben, 37 évesen sikerült, de azt csinálhattam, amit nagyon szerettem, hiszen a gyógyszerkutatás a szerves színtézis talán legbonyolultabb, de egyben a legszebb ágazata is. A majdnem harminc évig tartó kutatói munkám alatt több mint harminc gyógyszer alapanyagának, vagy köztermékének az ipari előállítási módszereit dolgoztuk ki. Előbb csak munkatársként, majd két év múlva főkutató csoportvezetőként kiváló munkatársak segítségével. Munkánk eredményeként 12 elfogadott szabadalomban vagyok szerzőtárs, ebből nyolcban első szerzőként. Tudomásom szerint az Algocalmint és a Piramidont a bukaresti gyógyszergyárban még mindig a mi receptünk szerint gyártják. A kalcium pantotenátot pedig a Terápia egészen addig állította elő, amíg meg nem szüntették.

Akkor a szabadalmakat még jól megfizették. Én a magam részéből egy Skoda S100-at vehettem, amiről különben, havi 1600 lejes fizetéssel még csak álmodni sem mertem volna. A mindennapi munkám mellett Bodor András intézeti kollegámmal együtt megírtuk a gyógyszerkutatás történetét A gyógyfüvektől a megtervezett gyógyszerekig címmel (Dacia kiadó, Kolozsvár 1981). Könyvünket egyetemi tankönyvnek is használják. Meg kell jegyeznem: a két Bodor csak névrokon, de érdekes, hogy életemben a Bodorok milyen sokszor játszottak fontos szerepet.

Ezeket a dicsekvésnek is beillő mondatokat – amiket talán most emlegetek életemben először – egyrészt azért írtam le, hogy kiderüljön, milyen munkáról mondtam le. Ennek ellenére sohasem fogom sajnálni, hogy hívatást váltottam. Másrészt főleg azért teszem szóvá, mert amikor 1996-ban második szenátori mandátumomra pályáztam az akkor már kissé vérre is menő kampányban, „jóakaróim” azt terjesztették rólam, hogy csak azért lettem és akarok még politikus maradni, mert az előző, kutatóintézeti munkahelyemen csak pártitkárnak voltam jó.

Erről először csak annyit, hogy soha nem voltam párttitkár. A körülbelül negyven emberből álló intézetünknek volt egy tíztagú alapszervezete, aminek párt tikár-helyettesi tisztsége volt a magyaroknak ajánlott-sugallt pozíció. Hogy ez mennyire így volt, arra remélem, elég annyi bizonyíték, hogy előttem Bodor Miklós, utánam meg Bodor András volt intézetünkben a párttitkár-helyettes. A párttagságot 32 éves koromig húztam-halasztottam, akkor viszont már kellett a doktorátushoz. Viszont én ezt soha nem is tagadtam.

Nem Eckstein-Kovács Péterre célzok, aki akkor a vetélytársam volt. Ő csupán hagyta magát meggyőzni arról: bár a szenátorsághoz szükséges 40. életévét akkor éppen csak betöltötte, mégis erre a funkcióra pályázzon és ne a képviselőségre. Négy szavazattal rám is vert. Ő azon kevesek közé tartozik, akinek határozottan van politikusi vénája és ráadásul még jogász is. Megérdemelte a mandátumot, hiszen a miniszterségig vitte. Csak hát ezt, mint képviselő is megtehette volna!

Ha az a csillár… 

Ezután a kis intermezzo után folytatom onnan, hogy megválasztottak megyei elnöknek. Bizony nagyon izgultam, amikor az első választmányi gyűlést kellett levezetnem a korábban már felsorolt igencsak ”márkás” kollégáim előtt. Akkoriban nyilatkoztam egy napilapnak azt, hogy ha a székházunkban a grandiózus csillár a választmányi gyűlésünk alatt véletlenül leszakadna, városunk magyarsága vezető értelmiségiek nélkül maradna. Sokat segített, hogy sürgősen vezetéstudományi és politikatörténeti könyveket kezdtem tanulmányozni.

Addig csak esetlegesen, a vezetők munkarendjéhez igazodva tartották a gyűléseket. Én viszont bevezettem a heti rendszeres választmányi találkozókat. Ha a feladatokat előre ismertem, álláspontom érvényesítésére felhatalmazást kértem a szervezetünket vezető választmánytól. Az eredményről a következő héten beszámoltam.  Amennyiben valaki, vagy valakik ezt kifogásolták és a választmány leszavazott, az újra napirendre tűzött feladat megoldásába bevontam a kifogásolók leghangosabbját is.

Gyűléseink - családtagjaink legnagyobb bánatára -, végeláthatatlan hosszúságúak voltak.  Mint említettem, szerettem ezek hangulatát. Akkor is, amikor én vezettem le azokat. Persze voltak köztünk is állandó ellenzékiek és olyanok is, akik csak saját hangjukat akarták hallani.

A délelőttök nagyrésze újságírók, nagyon sokszor külföldi újságírók fogadásával telt el. Én, mint újfiú és jófiú valamelyik alelnökkel (Balázs Sándor, Gyémánt Mihály és Herédi Gusztáv személyében három alelnöke is volt szervezetünknek) bemutatkozó látogatásra indultam egyházaink vezetőihez, a demokratikusnak nevezett román pártok (a nemzeti parasztpárt és a liberális párt) helyi vezetőihez, de még a front alelnökéhez, Grigore Zanc prefektushoz és Grigore Blaga rendőrfőnökhöz is. Mindenhol szeretettel, vagy feltűnő udvariassággal fogadtak.

A külföldi újságírókkal megpróbáltam angolul beszélni. Egyszer a véletlenül éppen jelenlevő Bodor András, a történelemtudomány doktora, nyugalmazott egyetemi tanár és a már említett intézetbeli kollegám édesapja, látva kínlódásom, tolmácsnak ajánlkozott. A tőlünk nem messze lakó, Oxfordban végzett, nálam sokkal idősebb igazi úriemberrel nagyon összebarátkoztunk. Szolgálatát olyan sokszor vettem igénybe, hogy végül már úgy zajlott le a vendégekkel való beszélgetésem, hogy amikor ő angolul kérdezett én csak bólogattam, mert azért annyira csak tudtam angolul, hogy megértsem, de amikor válaszolni akartam magyarul, a prof csak intett, ne fárasszam magam, már ismeri a szövegemet, és egyből mondta is a választ veretes oxfordi angolsággal. Nekem jóformán már meg sem kellett szólalnom.  Mondtam is neki, hogy itt reám, úgy látszik, nincs is szükség. Adja csak ő nyugodtan az interjúkat. Nevetett. Jóban voltunk, megsirattam, amikor nemsokára elhunyt.

Bodor András történészprofesszorral az egykori Fürdő utcai székházban

Sokkal könnyebb dolgom volt, amikor a Neue Zürcher Zeitung tudósítójaként bejelentkezett újságíró tökéletes magyarsággal szólt hozzám. Andreas Oplatka, alias Oplatka András, akinek szülei 56-ban emigráltak, 14 éves korában hagyta el szülővárosát, Budapestet, így akcentus és hiba nélkül beszélte anyanyelvét. A keresztény-konzervatív beállítottságú, korban hozzám közelálló, nagyon szimpatikus riporterrel egy jó délelőttöt beszélgettünk át. Azt is ígérte, hogy megírandó cikkét majd visszaküldi nekem, de meglepetésemre erre nem került sor. Úgy látszik, ilyen is van. Oplatka később sokáig több lapnak volt a budapesti tudósítója, többször közölt a Korunkban is.

A körzetünkhöz tartozó városokban és a külön körzeteket alkotó nagyközségekben általában havonta egyszer tartottak nagygyűlést. Ha nem volt valami rendkívüli elfoglaltságom, megpróbáltam ezeken részt venni. Újdonságot jelentett számomra találkozni a vidéki magyar értelmiséggel, életformájukkal, gondjaikkal, az egyszerű földművesek mindennapi problémáival. Erre az időre esett a kollektívekben kényszerített földek visszaadása. A már visszakapott, úgynevezett nadrágszíj nagyságú területeken jószág és mezőgazdasági gépek nélkül nehéz volt versenyképesen termelni. Szakembereink véleménye az volt, hogy lehetőleg álljanak össze szövetkezetekbe, így tudnak majd kisgépeket, traktorokat, cséplőgépeket bérelni és a megtermelt árut értékesíteni. Az említett gyűléseken mi is ezt a lehetőséget ajánlottuk földműveseinknek.

Szervezetünknek nem volt autója. Én legtöbbször Herédi Gusztáv, eufemisztikusan szólva jól bejáratott autóját vettem igénybe, vele és a sofőrjével együtt, aki a felesége volt. Guszti úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét, élvezettel hallgattam, mennyire tudta minden kis falu, vagy község eredeti magyar nevét, sőt történetét is. Feleségére, Zita asszonyra rendszeres kiszállásainkon nagy szükségünk volt, mert az elhúzódó, fehér asztal melletti beszélgetések némi italozással is együtt jártak, ezért hazafele nem igen tudtunk volna autót vezetni. Így viszont Guszti öblös hangján autentikus népzenét, majd operettek népies slágereit is meg kellett hallgatnom.

Hogy Herédi Guszti mennyire “régi motoros” lehetett, azt az egyik ilyen falugyűlésen megtapasztalhattam. Mikor ő éppen az értékesítési szövetkezetek előnyeit ecsetelte, egy sztentori hang megszólalt a teremből, hogy „Herédi úr, én ezt magától már húsz évvel ezelőtt is hallottam, de én kollektívbe többet nem lépek be!”

Délutánjaim kevésbé voltak zsúfoltak, néha ráértem - mai nyelven szólva - kicsit szocializálódni is. Ilyenkor jó beszélgetéseket, dumapartikat folytathattam, ha volt kivel. Sokan jöttek be a székházunkba csak úgy tereferélni, gyanítom, hogy egy kicsit az új elnököt is megismerni. Nagyon jó szívvel gondolok vissza Szilágyi N. Sándorra, aki gyakori vendégem és kedvelt beszélgető partnerem, mondhatnám azt is, tanácsadóm volt. A nálam 12 évvel fiatalabb, a bukaresti Kriterion kiadóból frissen Kolozsvárra került egyetemi tanár - nekem csak a rendkívül olvasott és intelligens Sanyika - kedvenc témája az akkor nagyon divatos konfliktus-kezelési lehetőségek voltak. Máig is tartom magam ahhoz a tanításához, hogy ha úgy tűnik, hogy valakit meggyőztél egy vitába, ne döngöld a földbe, hanem hagyjál neki egy kiskaput, amin keresztül méltósággal visszavonulhat. Eggyel kevesebb ellenséget szerezhetsz így magadnak…

Jó szívvel emlékszem Bányai Péterre is. Ő egy öntörvényű, ízig-vérig liberális beállítottságú ember, a szó legnemesebb értelmében. Szintén Bukarestből került vissza Kolozsvárra, ahol résztvevője volt az úgynevezett forradalom utáni Egyetem téri diákmegmozdulásoknak. Nagyon sajnálom, hogy nem találta meg a helyét az RMDSZ-ben. Rendkívül hasznos tanácsadója lehetett volna a Szövetség központi vezetőségének. Megyei szervezetünk ezt nem engedhette meg magának, erre nem volt anyagi keretünk.  Pedig főleg külföldi és külpolitikai ismereteit lehetett volna hasznosítani. Engem is ő figyelmeztetett, hogy a szélsőjobboldali sajtósoknak lehetőleg ne adjak nyilatkozatokat. Amíg közel laktunk egymáshoz, néha még találkoztunk és beszélgettünk, de amióta elköltöztem, nem tudok róla semmit.

A "platformellenes platform" élharcosaként 

Elnökségem ideje alatt zajlott le a szervezetünkön belüli platformosodás. Annak ellenére, hogy legkevésbé sem rajtam múlott, tevékenységem legnagyobb csődjének tartom, hogy nem tudtam megakadályozni szervezetünknek ezt a rákfenéjét. A pártosodás csíráját láttam én ebben és sajnos jóslatom be is teljesült. Kolozsváron kezdődött el és futótűzként terjedt el főleg a Székelyföldön. Mindent megpróbáltam, hogy meggyőzzem az embereket, de az újságírók, mint a vércsék csaptak le az olyan bombahírekre, hogy reped, bomlik az RMDSZ. Sajnos sokan szerettek nyilatkozni. Balázs Sándor, aki maga is hajlott az egyik székelyföldi platform táborához, elnevezett engem a platformellenes platform harcos vezéregyéniségének, de így sem volt sikerem. Az addig csak mérsékeltek és radikálisok csoportja helyett szövetségünk zászlaja alatt megalakultak a liberálisok, szocdemek, kereszténydemokraták platformjai, hogy Katona Ádám székelyföldi radikálisainak a platformjáról már ne is beszéljek. Az RMDSZ kisparlamentjének tekintett SZKT (Szövetségi Képviselők Tanácsa) padsoraiban külön frakciókban ültünk, mintha a tagságunk választott volna meg így és nem mindenki saját belátásának megfelelően ült oda, ahova gondolta. Egyébként csak nagyritkán történt meg, hogy valamelyik platform külön nyilatkozatban határolta el magát a központi vezetőségtől, vagy valami egyebet közölt, mert ugye ez volt a platformok egyetlen haszna, de ezt nyugodtan megtehette volna bárki, mint az ernyőszervezetként működő szövetségünk egyszerű tagja.

Tudom, így utólag is darázsfészekbe nyúlok, ha bevallom: nagy volt a gyanúm, hogy a platformosodás csak arra volt jó, hogy minden kakasnak legyen egy dombja, ahol kukorékolhat. Most nem lenne három érdekképviselete a romániai magyarságnak, amiből kettő csak szavazatokat vesz el az RMDSZ-től. Nagyon nyakatekert volt az az indoklás, hogy csak a kommunizmusban volt egypártrendszer, szükség van pluralitásra. Persze, hogy szükség van, csak nem egy érdekvédelmi szervezetben. Az RMDSZ nem párt, csak pártként is működő érdekvédelmi szövetség, amelynek tagjai nem ideológiai, hanem nemzetiségi alapon szerveződtek. Nagyon nem kellett nekünk a platformosodás.

Képzőművészeti aukció 

Ezzel szemben igazi sikerélményt jelentett, nem csak a szervezetünknek, hanem személyesen nekem is az első rendszerváltás utáni képzőművészeti aukció, amit a kolozsvári RMDSZ szervezett. Kicsit azért is találtam ki, mert volt némi lelkifurdalásom amiatt, hogy én megválasztott létemre fizetéses alkalmazottként költöm a szervezet pénzét.

Megbeszéltem minden jelentős kolozsvári képzőművésszel, hogy ajánlja fel egy alkotását szervezetünknek, amit egy országosan meghirdetett aukción fogunk értékesíteni. Ez alig valamivel a változás után történt, amikor még tartott a remény és a lelkesedés. Valószínű ennek köszönhető, hogy amikor legtöbbször egyedül végigjártam a nevesebbnél nevesebb kolozsvári képzőművészeket, örömmel nyugtázhattam, hogy felhívásunknak nagyon jó volt a fogadtatása. Még más városokból is jelentkeztek festők, szobrászok. Életem egyik nagy élménye volt megismerni és elbeszélgetni olyanokkal, akiket addig csak hírből ismertem és rendkívül tiszteltem. Többen közülük székházunk pincéjében rámázó műhelyt rendeztek be és szobáinkba valóságos kiállítást teremtettek. Napokig dolgoztak székházunkban, pedig magát az aukciót végül a magyar színház előcsarnokában rendeztük meg. Nagyon vártam már ezt a varázslatosnak vélt légkört, hiszen Romániában, pláne Kolozsváron nagyon régen rendeztek hasonlót. Nekem már az is nagy örömöt jelentett, hogy a művészekkel délutánonként sokat tudtam együtt dolgozni. Persze, ők dolgoztak, én meg figyeltem, de sokat beszélgettünk is. Jól összebarátkoztunk.  Soha nem fogom elfelejteni Balázs Péter festőművésznek a mondását, hogy minden eddigi vezetőnket nagyon tisztelték, de engem szeretnek is.  Én ezt a szeretet éreztem és kölcsönös is volt, de az egy kis csalódást okozott, hogy sokszor kipletykálták, rosszakat is mondtak egymásról. Érdekes, hogy más értelmiségieknél is tapasztaltam ezt a céhen belüli áskálódást, irigységet. Például tanároknál, színészeknél, sőt még a papoknál is, hogy a politikusokról ne is beszéljek. Lehet, hogy ez a génjeinkben van kódolva, mondták nekem az okosok, ha erről beszélgettünk.  Én nem hiszem! Szerintem ez intelligencia és nevelés kérdése. Le kéne szokni róla. Az igazán nagyoknál nem tapasztaltam ilyesmit.

De volt egy kellemetlen kis mellékzöngéje is ennek a nagysikerű akciónak és aukciónak. Talán meg sem kellene említenem, annyira eltörpül a nagylelkű adakozás és az előkészületek során kialakult kitűnő hangulat mellett. Az is nagyszerű volt, ahogyan Starmüller Géza mesterien levezényelte az árverést. Rendezvényünk anyagi szempontból is eredményes volt. Több mint egy milliót kasszíroztunk.

Azután egyszerre csak kicsit keserű lett a szájam íze. Már az gyanús volt nekem, hogy az utolsó napon, amikor minden készen állt, megjelent az elnökség kulturális részlege Szőcs Géza főtitkárral az élen, és átvették az események irányítását. Valószínű, hogy létezett egy előzetes forgatókönyv, amiből viszont a megyei szervezetet teljesen kifelejtették, pedig Géza hadiszállása ott volt a mi székházunk egyik szobájában. Az ideiglenesen összetákolt emelvényre felállva Szőcs Géza nyitotta meg a kiállítással egybekötött aukciónkat. Becsületére legyen mondva, ecsetelte a rendezvény jelentőségét és a megyei szervezet teljesítményét. A slusszpoén ezután következett, amikor kiderült, hogy a begyűlt pénzre igényt tart a központi vezetőség, mert az induló Heltai kulturális központ és könyvtár székházát olcsón épp meg lehetett venni.  Hogy nekem is jusson valami, az állófogadás előtt megköszönhettem a művészek önzetlen és nagylelkű adakozását. Úgy éreztem magam, mint akit megloptak. Én nem szerepelni akartam, hanem megyei szervezetünknek pénzt szerezni. Talán még azt is elfogadhattam volna, hogy a központnak magasztosabb céljai is vannak, de voltak sejtelmeim, hogy ebből az RMDSZ-nek nem sok haszna lesz.  Azzal kellett vigasztalnom magam, hogy az aukció országos sajtóvisszhangja is igen kedvező volt.

Mindent összevetve, nagyon élveztem az előkészületeket és a sok új ismerős barátságát. Megyei szervezetünk akkor még mindig elég gazdag volt a begyűjtött tagdíjakból.

Az 1992-es esztendő már a választások jegyében kezdődött. Májusban Eckstein-Kovács Péter bejelentette, hogy bokros ügyvédi teendői miatt feladja képviselői mandátumát, helyette Balázs Sándor a nekem politikai vonatkozásokban sokat segítő alelnökünk ment a bukaresti parlamentbe. Választmányunk úgy határozott, hogy az újabb mandátumot nem vállaló Szőcs Géza helyett pályázzam meg én a szenátori tisztséget. A képviselőjelöltek csapata aránylag gyorsan összeállt. Sinkó István, Kónya-Hamar Sándor és Mátis Jenő kerültek befutó helyekre, és meg is nyerték a mandátumot. Sinkó István nagyon fiatalon, 1995 áprilisában elhunyt, helyette előbb Neményi József Nándor, majd a mandátum végén pár hétre Bitay Levente képviselték szövetségünket a törvényhozásban.

A szenátori helyekre többen pályáztunk. A Báthory líceum dísztermében, pár száz meghívott és érdeklődő jelenlétében, egy Kötő József által moderált vetélkedőszerűség és egy szavazat-újraszámlálás után, amire Bucur Ildikó kérésére került sor, én jutottam a szenátori lista első helyére. A szeptemberi választásokon az RMDSZ-nek sikerült 12 szenátort és 27 képviselőt bejuttatni a román parlamentbe. Tessék egy kicsit idefigyelni! A szenátorok országos listájára több mint egy millió, a képviselőkére valamivel kevesebb, de még a megyei listákra is hetvenezer – legtöbbjük feltehetően magyar nemzetiségű – választó szavazott. Istenem, hol vagyunk ma ettől? Manapság jó, ha négyszázezer szavazatot kapunk. Vajon a különbség hova lett? Kivándorolt, vagy kiábrándult? Miből, a politikából, vagy az RMDSZ-ből? A legvalószínűbb, hogy mind a három kérdésre igennel válaszolhatunk. Csak az arányokon lehet esetleg vitatkozni.

Szenátorrá választásom után az 1992. augusztus 5-én megtartott tisztújító közgyűlésen új megyei vezetőség jött létre: Kötő József elnök, Eckstein-Kovács Péter politikai alelnök, Pillich László gazdasági alelnök, Molnos Lajos társadalomszervezési alelnök, Szász Alpár szervezési alelnök és Farkas Zoltán faluszervezési alelnök. Nyugodt szívvel mehettem el, jó kezekben maradt a megyei szervezet.  Ahogyan csak lehetett, szenátorként is segítettem egykori szervezetemet. Teljes szenátori mandátumom alatt Gyémánt Mihályt, mint titkárt és Bokor Jánost mint sofőrt elég szép fizetéssel a szenátori irodámba alkalmazhattam. Hétközben mindketten, az autóval együtt a szervezet rendelkezésére álltak. Ezen kívül a Monostor úti ingatlanunk minden költségét, mint a szenátori irodáét, elszámolhattam.

"Egy kicsit hályogkovács módra vállaltam el ezt a megtisztelő feladatot..."

Kíváncsisággal és örömmel mentem Bukarestbe. Új feladat, új emberekkel megismerkedni, mindig szerettem az ilyen kihívásokat. Annak ellenére, hogy 1992-11996 között Románia kormányát az úgynevezett „szörnyszövetség” (a Román Társadalmi Demokrácia Pártjának (PDSR) és a szélsőségesen nacionalista Román Nemzeti Egységpártnak (PUNR), illetve a Nagyrománia Párt (PRM) koalíciója - szerk. megj.) alkotta, tehát a lehető legellenségesebb közegben kellett képviselnünk nemzeti közösségünket, a romániai magyarságot, a demokráciát és az európai értékrendet, valamint minden más hátrányos helyzetű állampolgár érdekeit, úgy vélem, hogy helytálltunk.

Életem legérdekesebb és talán leghasznosabb négy éve volt ez az időszak. Egy kicsit hályogkovács módra vállaltam el ezt a megtisztelő feladatot, mert amíg egy megyei elnök főleg szervezéssel kapcsolatos feladatait egy kis túlzással mondhatni, hogy józan paraszti ésszel is el lehet látni, addig egy szenátor törvényhozói és a többi, reflektorfényben elvégzendő tevékenységéhez már illene legalább egy idegen nyelvet ismerni és jogi ismeretekkel rendelkezni. A tizenkét szenátorból álló frakciónkból heten már letöltöttek egy mandátumot az első, alkotmányozó országgyűlésben. Igaz, hogy csak két évet, 1990-1992 között. Közülük négy volt jogász: Frunda György, Hajdú Gábor, Hosszú Zoltán és Kozsokár Gábor. Most melléjük került ötödiknek Seres Dénes is. Nekünk, többieknek mind más és más civil foglalkozásunk volt. Csapó József agrár-, Szabó Károly gépész-, Verestóy Attila pedig vegyészmérnök volt a „régiek” között. Az új fiúk közül Incze Tibor szintén mérnöki végzettséggel rendelkezett, Magyari Lajos és Markó Béla filológusok, nekem pedig kutató vegyész diplomám volt. Nem tudom, most hogy van, de jó volna, ha minden jelölt beszélne legalább egy idegen nyelvet és a jogászok prioritást élveznének. A más foglalkozásúaknak pedig tartson valaki bár egy rövid tanfolyamot a minimális jogászi ismeretekről. Saját tapasztalatomból tudom, hogy ezek nekem mennyire hiányoztak, mikor bedobtak a mélyvízbe. A középfokú angolom nem volt elegendő, arról pedig még beszélni sem szeretek, milyen rosszul éreztem magam, amikor a nevemből ítélve valaki németül kezdett velem beszélni. Mindent igyekeztem pótolni, de nem volt elegendő a négy év.

„A beteget kérdezzük, ne az orvost” 

A mandátum alatt végig én voltam a frakció titkára, így többek között nekem volt a feladatom tartani a kapcsolatot a magyar követséggel, nevezetesen Szilágyi Mátyással, aki később kolozsvári főkonzul lett. Munkámról, gondolom, nem kell részletesen beszámolnom, mert ezt heti rendszerességgel Szenátusi napló címen megtettem a kolozsvári Szabadság hasábjain. Frakció titkári tisztségem mellett az egészségügyi és az emberi jogi szakbizottságok tagja voltam. Ez utóbbi tagjaként részt vettem egy magyarországi látogatáson, ahol anyanyelvemen szólaltam fel a magyar országgyűlésben és nagy élvezettel, és egy kicsit rosszmájúan hallgattam, ahogy engem egy tolmács épp fordít románra. Kaptam is a már jól ismert szemrehányást, hogy én a román parlament tagja vagyok, beszéljek románul, ráadásul még árulkodok is a románokról. Hiába magyaráztam, hogy én nem általában a románokról, nem a román népről  „árulkodtam”, hanem a román kormány, a szörnyszövetség nemzetiségi politikájának hiányosságait mondtam el anyanyelvemen, amihez különben otthon is jogom kéne legyen. Szerencsémre, hogy amint az szokás, a szakbizottságokban jobban összebarátkoznak az emberek, így a dolog ennyiben maradt, nem kerültem napirendre a plénumban, ahol olyan nagyágyúk voltak a „magyar szakértők”, mint Corneliu Vadim Tudor, Adrian Păunescu, a konstancai Gheorghe Dumitrașcu és még sokan mások.

Ez többször előfordult más külföldi küldöttségek fogadásán is, ezeken igyekeztem nem románul elmondani szövegeimet, igaz, nem sikerült mindig magyarul felszólalnom. Hiába ismételtem mindig a fent említett érveimet, románellenes és hazaáruló lettem, aki saját országát feketíti be. Mit akarunk még, amikor Romániában oly tökéletesen meg van oldva a nemzetiségi kérdés? – méltatlankodtak. Az ilyen érvekre adott egyszer Hajdú Gábor frappáns választ: „A beteget kérdezzük, ne az orvost”, ha betegsége állapotát akarjuk megtudni.

Nagyon jó csapatot alkottunk. Seres Dénes, aki még most is tagja a parlamentnek, mindig mondja, ha találkozunk, hogy olyan csapat, mint amikor  együtt voltunk, nem állt össze azóta sem. Igaza lehet. Én is, ahol csak alkalmam van, hangoztatom, hogy olyan embereket, mint Frunda vagy Markó luxus nem használni ott, ahol megérdemelnék. Hajdú Gábort és Kozsokár Gábort csak azért nem említem, mert már betöltötték a nyolcvanat. Szabó Károly pedig már régen halott, akárcsak Incze Tibor, Magyari Lajos és Verestóy Attila. Hosszú Zoltán is még beleférne, habár már ő is betöltötte a 75-öt, de ez a politikában még nem olyan idős kor.  Zoltánnak nem rég jelent meg Magyar szenátor a román parlamentben (Arad 2019) címmel az alkotmányozó nemzetgyűlés emlékeit tartalmazó érdekes és élvezettel olvasható könyve. Az autonómia statútumát mindig szorgalmasan jegyzetelő Csapó doktor eltűnt a politika színpadáról, vagy csak én nem tudok róla semmit. Pedig ő velem egykorú, vagy talán még valamivel fiatalabb is.

Nagyon kellemes emlékeim vannak azokról a nyári vakációkról, amikor családostól legalább tíz napot, vagy két hetet együtt töltöttünk. Valaki közülünk a megyéjében kibérelt egy vadászházat, vagy egy kis panziót, én vittem a szintetizátoromat és egy futball labdát, jöhettek a lábteniszpartik, este tábortűz és nótázás, ahogy az már illik. Sok, akkor még kis gyermek mára már ismert felnőtté cseperedett. Például Frunda Csenge. Nagyon jól összekovácsolta ez frakciónk tagjait. Többen, 2018-ban elfogadták meghívásomat a Kolozsvár Társasághoz, amikor a Volt egyszer egy egyetem sorozatot moderáltam.

Mint frakciónk titkára megszerveztem, hogy minden szenátor rendezzen a saját megyéjében polgári fórumot, ahol az emberek megismerkedhetnek nem csak megyéjük szenátorával, hanem az egész frakcióval és kérdéseket tehetnek fel nekik. Ha nem is minden megyében, de sok helyen tartottunk ilyen találkozót. Amikor reám került a sor, megbeszéltem a kisbácsi Deák Ferenccel, a helyi RMDSZ vezetőjével, régi barátommal, aki talán a legtöbbet segített nekem mindig és minden vonalon, hogy a Kolozs megyei fórumot tartsuk Kisbácsban. 1996 márciusának elején erre sort is kerítettünk. Igazi ünnep volt ez a Kolozsvár külvárosának tekinthető faluban. Mondhatom, dédelgettek bennünket. A fórumra megtelt a helyi kultúrotthon, a kilenc szenátor mellett (Frunda, Csapó dr. és Verestóy nem tudtak eljönni) jelen voltak a kolozsvári, mérai és szucsági RMDSZ vezetők, Tóth József, volt Szilágy megyei szenátor, ft.Veress László helyi és ft. Jakab Gábor kerekdombi plébánosok és igen nagy számban a média képviselői. Ünnepi beszédükben Rozsnyai József, Kisbács alpolgármestere és Veress László plébános elmondták, hogy a találkozó igen jelentős történelmi eseménynek számít a faluban, hiszen ennyi magas rangú vendég egyszerre még nem járt ott és valószínű, még sokáig nem is fognak. A plébános úr szerint Szent László óta választóikat politikusok még nem képviselték ilyen becsületesen, mint az RMDSZ vezetői. Kár, hogy azt már nem tudta hozzátenni, hogy olyan eredményesen is.

„Megdumáltuk” Frundát 

Egy ilyen székelyföldi polgári fórummal egybekötött kihelyezett frakciógyűléshez fűződik szenátori minőségemben tett legfontosabb, még mostanáig is érvényben maradt javaslatom. Még pedig az, hogy a választásokra az RMDSZ is állítson államelnök-jelöltet. Eleinte javaslatomat nem fogadták egyöntetű helyesléssel. Emlékszem még a központi tévé magyar adásában is volt egy Hajdú Gábor által moderált vitám Eckstein-Kovács Péter, akkor már kisebbségvédelmi miniszterrel, aki szerint ez inkább csak a románság problémája, nem a miénk. Ez ellen én azzal a pragmatista gondolattal érveltem, hogy mint minden elnökjelöltnek, így a miénknek is kijár majd a közszolgálati televízióban egy bizonyos időkeret, ami alatt a román nézőknek elmondhatja mindazt, amiről addig azok csak torz, hamis formában kaptak információkat.

Frunda György személyében nevesítettem is a jelöltemet mondván, hogy őneki felkészültsége, tökéletes román beszéde mellett még személyes varázsa, sármja is van, ami nagyon megnövelheti a magyarok iránti szimpátiát.  Az említett székelyföldi találkozó díszvacsorája után Seres Dénessel próbáltuk Frundát „megdumálni”. Két liter borunk és egész éjjelünk ment rá, amíg életének minden olyan kis részletét kikérdeztük, amelyek a kampány során esetleg támadási felületet jelenthettek volna. Végül beadta a derekát. Természetesen mi is tisztában voltunk azzal, hogy nem ő lesz Románia elnöke, de miért ne használjuk ki az adódó lehetőséget?

A következő SZKT-n beterjesztettem javaslataimat, amiket Kozsokár Gábor felszólalásában szintén támogatott. Ha nem is egyöntetűen, de mindkét javaslatomat elfogadták. Frunda kampánya végül igen jó fogadtatásban részesült. Sok román nemzetiségűtől hallhattuk, mekkora kár, hogy Frunda nem román, mert akkor ő is biztosan reá szavazna. Azóta is szervezetünk négyévenként állít elnökjelöltet. Volt már jelölt Markó Béla és Kelemen Hunor is, de szerintem nem ismételték meg Frunda teljesítményét. Ettől eltekintve én Markó Bélát a Kárpát-medence magyarságának legbölcsebb politikusának tartom, és ezt nem most írom le először.

Az 1996-os választásoknak személyemre vonatkozó eseményeit már érintettem írásom elején. A Megyei Képviselők Tanácsa (MKT) pár szavazattal nálamnál alkalmasabbnak tartotta Eckstein-Kovács Pétert a szenátori tisztségre. Nekem nem maradt más hátra, mint sportszerűen gratulálni és sikeres szereplést kívánni neki.

Feltehetően vigasztalásképpen végül engem Kolozs megye alprefektusának jelöltek. Tehettük ezt azért, mert a szervezetünk kormányra került az időközben megalakult Román Demokratikus Koalícióval, az államelnök pedig Emil Constantinescu lett. Ennek kellett volna Románia legdemokratikusabb időszakának lennie, ha a konvenció által sokat reklámozott több száz szakemberének bár csak fele annyi tapasztalata lett volna, mint a volt kommunista párt propagandistáinak, akikkel tele volt az Iliescu féle politikai alakulat. 

A prefektus, amit a magyarok tévesen szoktak ispánnak fordítani, a mindenkori kormány kinevezett megyei megbízottja. Mivel létezik a megyéknek választott vezetősége is, a megyei tanácsok, ezeknek az elnökei, hatáskörüknek köszönhetően inkább hasonlítanak az ispánokhoz. A prefektust tehát alprefektusával együtt kormányhatározattal nevezik ki. Az akkori helyhatósági törvény értelmében az alprefektusi állás mondhatnám, hogy csak afféle szinekurának, kirakatnak számított, valójában alig volt hatásköre. Az úgynevezett társadalmi egyeztető tanács vezetője, ami általában azt jelenti, hogy meghallgatja a sztrájkolók, vagy a sztrájkkal fenyegetőzők kéréseit, amelyeket aztán felterjeszt az illetékes minisztériumhoz. Komolyabb hatásköre csak akkor van, ha a prefektus határozatban saját hatásköréből átruház valamit helyettesére, vagy ha épp nincs az országban, beteg, esetleg pihenőszabadságon van.

De ha a prefektus olyan, hogy nem ruház át semmit, nem megy soha szabadságra és külföldre is csak velem, amikor például Budapest főpolgármesterének, Demszki Gábor meghívásának tettünk eleget, és ha sztrájkolók sincsenek, az alprefektus csak vakarhatta a hátát. A prefektusom, dr. Alexandru Fărcaș, aki szintén kutatóvegyész volt az akadémia kolozsvári fiókjánál - felületesen ismertük is egymást – értelmes, civilizált, nálam négy évvel idősebb úriember, aki viszont meg volt győződve, hogy én, ha alkalmam adódik, biztosan valami ország-, vagy románellenes cselekedetet viszek véghez, mert mi magyarok már csak ilyenek vagyunk. Ezért nem ment négy év alatt egyszer sem szabadságra és nem ruházott át reám semmit.

Talán egyszer egy hétig bírtam prefektusi hatáskörrel, de akkor legalább – mert ugye vannak érdekes fordulatok az életben – felfüggesztettem Funarnak azt a tervét, hogy Kolozsváron szobrot állítsanak Ion Antonescu marsallnak. Nagy örömmel tettem, annál is inkább, mert erre átiratában Eckstein-Kovács Péter, akkor éppen kisebbségvédelmi megbízott miniszter kérte fel a kolozsvári prefektúrát.

Kitaláltam, hogy hetente tartok fogadóórát, noha az ajtóm különben is mindenkor és mindenki számára nyitva állt, időm engedte, jóformán semmi dolgom nem akadt. Jöttek is aztán minden kéréssel. Az volt az érzésem, hogy sokan úgy képzelték: most végre van egy magyar fejes a volt pártszékházban, aki mindent el tud intézni. Pedig hatáskör nélkül mindig valakit meg kellett kérnem, hogy valamit tudjak segíteni. Az akkor divatos földvisszaszerzési kérdésekben szerencsére fordulhattam házon belül a prefektusnak alárendelt Budai Béla szakértőhöz, aki szívesen segített. Ellenben ha más intézmény alkalmazottaitól függött a megoldás, akkor legfeljebb csak az segített, hogy a bemutatkozáskor hangsúlyoztam alprefektusi mivoltomat. 

„Díszsír”-bérlet 

Anekdotában illő a saját sírom lejárt bérleti szerződésének a meghosszabbítása, ami a polgármesteri hivatal hatáskörébe tartozott. Kivártam, amikor ősellenségem, Gheorghe Funar polgármester szabadságon volt és a legalább olyan nacionalista helyetteséhez fordultam, akit még a Nemzeti Egységfrontból (CPUN) ismertem. Az ikonfestő Grigore Dejeu azt a tanácsot adta, hogy mint jeles közéleti személyiség írjak egy kérvényt a városházához, amiben elmondom, hogy érzem halálom közeledtét és kérek egy engem megillető díszsírhelyet az akkor épp zártnak nyilvánított Házsongárdi temetőben. Ő ezt kedvezően fogja véleményezni és akkor kiutalhatják nekem a saját, szüleimtől örökölt sírt, aminek azonban a bérleti szerződése már lejárt. Írd és mondd így is történt. Sajnálom, hogy senki sem fogja majd tudni, hogy én tulajdonképpen „díszsírban” nyugszom...

Azzal vigasztaltam magam, hogy nagyon sok embernek elintéztem ügyes-bajos dolgát. Megható volt, hogy amikor jelentkeztem a sikeres megoldás hírével, nem azon csodálkoztak, hogy kérésük megoldódott, hanem azon, hogy az „alprefektus úr” személyesen telefonált. Nem voltak ilyenhez szokva.

Habsburg Ottó levele

Hiányérzettel és kissé csalódottan hagytam ott az egykori párttitkárok, majd az 1989 utáni rosszemlékű Grigore Zanc prefektus elegáns irodáját. Úgy éreztem, hogy hiában töltöttem el négy évet ebben a jóformán semmit sem érő „magas” tisztségben. Hozzájárulhatott ehhez talán még az is, hogy hozzám hasonló, vagy még magasabb tisztségben levő magyar kollegáim olyasmiket is kértek tőlem, hogy szerezzek be nekik díszvirágot, ritka csemetéket a botanikus kertből, vagy volt olyan, aki azt kérte, szóljak az egyetem magyar rektor-helyettesének, engedje át fiát az egyszer már elbukott vizsgán. Óhatatlanul is az a bizonyos Deákné vászna jutott az eszembe...

2000-ben 63 évesen nyugdíjba mentem, de pörgős életvitelemnek, hála Istennek nem lett vége. „Levezetésnek” még lehúztam négy évet, mint megyei tanácsos, de bejárni csak a tanácsülésekre kellett. Annak a Șerban Grațiannak az elnöksége alatt, akit 1990 januárjában felállítottunk a megyei pártbizottsági székéből, de ahova már a májusi választások után visszatért, mint Iliescu pártjának veretes tagja.

Tagja voltam annak a kormánybizottságnak, amely a prefektusok és alprefektusok éves munkáját értékelte nagyon jó és jó jegyeket adva nekik. Az elégséges már leváltásukat jelentette. Ennek gyűléseit Bukarestben tartották havonta egyszer és tagjai csak olyanok lehettek, akik szenátori, képviselői, vagy miniszteri tapasztalattal rendelkeztek. Az RMDSZ csúcsvezetői kértek fel erre a kívülről fontosnak tűnő munkára, de a hiúságomat ez nem legyezte különösképpen. Az volt a helyzet, hogy nem találtak senkit, aki megfelelt volna a követelményeknek és vállalta volna ezt a kb.300 lej költségtérítés címen kiutalt pénzért járó állandó utazást. Ötön voltunk tagjai ennek a semmit sem jelentő kormánybizottságnak, hiszen mondhatni mindenki saját pártja embereinek a legmagasabb osztályzatot adta, amit a többiek szó nélkül elfogadtak. Talán egy román prefektusnak adtunk egyszer elégtelent, aki valamilyen korrupciós ügybe keveredett. 

Ezek után már tényleg azt hittem, hogy befejeztem és boldogan voltam hetente kétszer Kántor Lajos teniszpartnere. Igen ám, de egykori osztálytársam rávett, hogy ha már csak ilyen semmittevő nyugdíjas vagyok, menjek neki segíteni a Kolozsvár Társasághoz. Ki is nevezett engem protokoll-főnöknek. Mindezt természetesen a tenisz utáni elmaradhatatlan sörözés közben nevetve mondta és én is úgy fogadtam el, mivel állítólag legnagyobb jellemhibám az, hogy nem tudok nemet mondani.

Megpróbáltam segíteni. Lajosnak nagy tervei voltak: újraszervezni, rendszeres előadásokat tartani, fiatalok felé fordulni, egyáltalán fellendíteni és szerethetővé tenni Kolozsvárjának, a fel nem adható városnak a közéletét. Úgy látszik, ez annyira sikerült, hogy mikor szegény egy hónappal 80. születésnapja előtt elhunyt, megörököltem tőle a társaság elnökségét. Neki már ennek csak tiszteletbeli és örökös jelzőkkel ellátott változata maradt, amit halála utáni első gyűlésünkön egyhangulag megszavaztunk.

Társaságunkbeli tevékenységemet nem részletezem. Ez már a jelen, itt zajlik le mindnyájunk szeme előtt. Hiszem, hogy jó munkatársakkal, közös munkával sikerült a város már meglévő magyar szervezetei mellé még egyet életre kelteni, amely heti rendszerességgel közérdeklődésre számot tartható, kulturális, tudományos és politikai előadások tartásával próbálja meg formálni városunk közvéleményét.

Nem hiszem, hogy sokan vagyunk azok, akik így végigjárták szervezetünk ranglétrájának minden fokozatát, mint ahogyan azt én tettem. Jó volna a szerzett tapasztalatokat átadni, ha nem tudnám, hogy az ember leginkább saját maga tapasztalatait használja fel az életben. Változnak az idők, nem biztos, hogy ma hasznosítható az, ami húsz-harminc évvel ezelőtt volt érvényes.

Azért vannak általános érvényűek. Jó volna, ha politikusaink utánpótlását kifejezetten erre a szakmára képeznénk ki. Sokkal nagyobb hangsúlyt fektetve az idegen nyelvek megtanulására, a toleranciára és az empátiára, a mindenfajta előítélet mellőzésére, egyáltalán egymás és mások nagyobb megbecsülésére. Szervezetünknek fel kell készülnie arra az eshetőségre, hogy egyszer csak nem fogjuk elérni az 5 százalékos küszöböt, nem leszünk parlamenti párt. Milyen lehetőségeink vannak a parlamenten kívüli érdekvédelemre?  Lesz-e egy olyan párt, amelyik egyedül, vagy velünk együtt felvállalja érdekeink védelmét? Egyelőre nincs ilyen a hazai prérin. Feltehetően belátható időn belül nem is lesz. Mit csinálunk akkor? Végleg lemondunk az önálló erdélyi politizálásról, vagy folytatjuk a magyarországinak az automatikus, kritika nélküli átvételét? Jó az nekünk? Én tudom, hogy nem aratok általános sikert azzal, ha elmondom, hogy aggódva figyelem a magyarországi politika irányát. Annak ellenére, hogy sohasem éltem ott egy hónapnál többet, fél szemmel, de teljes szívvel mindig is figyeltem a magyarországi politikai helyzetet. Voltak pillanatok, amikor csodáltam és büszke voltam magyarságomra. Például a Helsinki 16 aranyérem idején, vagy a 6:3 és 7:1 csodálatos közvetítéseinek idejében, 56-ban, vagy 89-ben. Mindig azt szerettem volna, hogy az anyaország olyan erős, demokratikus legyen, ami például szolgál a többi ország számára. Ellenben most, amikor azt hallom az Országgyűlés elnökétől, hogy az ellenzék nem része a nemzetnek, hanem hazaáruló, amikor a tudományos akadémia, vagy az egyetemek és színházak sorsáról úgy döntenek, hogy az érdekeltek véleményét figyelmen kívül hagyják, az Indexet áttételesen ugyan, de megszüntetik, mintha inkább idehaza lennénk. Az áhított és megszerzett uniós tagság után, ahol tulajdonképpen mindenki kisebbségi, olyan autoriter berendezésű országok felé fordulnak, mint Törökország, vagy Oroszország.

A 21. századra eddig az etnikai nacionalizmus, a vallási fanatizmus, a populizmus és a globalizmus jellemző. A világpolitikában Kínát már nem lehet kihagyni a számításból. Nekünk, erdélyi magyaroknak egyáltalán nem mindegy, hogy Magyarország milyen irányba halad, hogy ne kerüljön harmadszorra is a vesztesek sorsára. A mi érdekünk egy erős, jelző nélküli demokratikus, jogállam anyaország. Tudom, hogy annyi támogatást, mint most még sohasem kaptunk. Nem csak mi, hanem az egész határon túli magyarság. Még Kanadában és Uruguayban is kaptak a magyarházak, vagy újságok. Ezt lehet, hogy inkább megköszönni kellene, mint felemlegetni. Ellenben azt is tudom, hogy mások is így éreznek, gondolkodnak, csak sajnos már odajutottunk, hogy manapság erről nem merünk beszélni. Igaz, most nem a hatóság, hanem tájékozatlan honfitársaim fognak esetleg meglincselni. A politikus legtöbbször azt mondja, amit tőle elvárnak és nem mindig az igazat, a valódit, mert azt szeretné, hogy újraválasszák. Remélem, rólam el lehet hinni, hogy nekem már nincsenek ilyen ambícióim. Csak ha ott, ahol már több mint 80 éve élnem és majd halnom kell, soha nem volt és félő, hogy még nagyon sokáig nem is lesz valódi, jelző nélküli demokrácia, legalább a virtuális anyaországom ne legyen mostoha!

Borítókép: Az RMDSZ szenátusi frakciója (1992-1996): Incze Tibor, Buchwald Péter, Seres Dénes, Frunda György, Kozsokár Gábor, Hajdú Gábor, Markó Béla, Hosszú Zoltán, Csapó József. A képről hiányzik Szabó Károly, Gazda István, Magyari Lajos és Verestóy Attila       


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Úzvölgyi katonatemető - Több százan ...
Lakatos Mónikát Womex életműdíjjal ...
Fődíj Horvát Lili filmjének Chicagóban

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ