Dsida Jenő magyarságtudata művei tükrében
Vissza

Dsida Jenő magyarságtudata művei tükrében

A nemzetközi Dsida Akadémia a „Dsida-életmű megismertetésében szerepet vállaló, a magyar irodalmat Dsida ihlette alkotásokkal gazdagító” Sas Péter irodalom- és művelődéstörténészt egyhangú döntéssel díszoklevéllel jutalmazta. Ebből az alkalomból közöljük a Szatmárnémetiben, 2018. május 16-án Dsida Jenő halálának 80. évfordulója alkalmával rendezett tanácskozásra és megemlékezésre írt előadását.

Ha egymás mellé állítjuk Kós Károly és Dsida Jenő első látásra eltérő életszemléletét, megállapítást nyerhet, hogy nézeteiknek mégis volt metszéspontja a magyar irodalomban. A magyarságtudat honi formája, az erdélyi világlátás.

Kós Károly a nemzet és a szülőföld érdekében végzendő kötelezettséget így határozta meg: „A történelem tanúsága szerint az igaz embernek, de mindenekelőtt az igaz művésznek – írónak, építő-, képző- és zeneművésznek – mindenütt a világon, minden időben és minden körülmények között a Sors által rendeltetett kötelezettsége volt, van és lesz, hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja és élete munkájával szülőhazáját és annak népét, megbecsült hagyományaik szellemében, hűségesen szolgálja.” Meggyőződését a történelmi léptékű impériumváltozások sem ingatták meg, mert hitvallása szerint „A régi Magyarország nincs többé a számunkra, de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsilvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ, feltámadt és van.” Kós Károly írott életműve a transzilvanizmus irodalmi kánonja.

Dsida Jenő Kós Károllyal, Kemény Jánossal és Nyirő Józseffel a szombathelyi állomáson (1934. február 25., Pável Ágoston felvétele)

Dsida Jenő transzcendenst kereső keresztény hitvallású életét a ferences lelkiség verseiben is visszatükröződő megélése teljesítette ki. Negyedszázadnyi földi léte idején életörömét, világszeretetét, boldogságigenlését a Kóborló délután kedves kutyámmal címen írt versében mindenkinek a tudtára adta. „Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne.” Filozófiai mélységeket rejtő megállapítását az örök Béke és Jóság (Pax et Bonum), a franciskánizmus Alfájának és Omegájának felismerésére s megélésére alapozta. Akkori énjét egyik versének címével azonosíthatjuk: Ad Deum, qui laetificat iventutem meam. (Az Istenhez, ki ifjúi örömmel tölt el engem.) Lüktető himnusz, soraiban kifejezve életének értelme: „Isten, én gyönyörűm, én aranyosom!” Dsida Jenő egész életműve a katolicizmus irodalmi kánonja.

Ha jobban elmélyülünk Dsida Jenő életművében, azokban a lírai és prózai alkotásokban, amelyeket rövid életideje alatt megalkothatott, sokszor a sorok között kell megéreznünk magyarsága-erdélyisége megvallását, nemzeti érzelmeinek kifejezését. 

Egy ideig úgy tűnhetett, hogy Dsida Jenő egyetemleges vallási eufóriájában „érzéketlen” az erdélyi magyarság sorskérdései iránt. A szülőföldtéma költészetében való jelentkezésének, lírai megfogalmazásának elmaradását felróhatták neki, mert a Kerülöm a nevedet (Erdély) címet kapott verse első sorában utalt a vele szemben felmerült „vádra”: „Azt mondják kerülöm a nevedet”. Ennek megcáfolását mély érzelmekből táplálkozó lelkén keresztül tolmácsolta, mert szülőföldjéhez is skapuláréval megerősített katolicizmusán keresztül kötődött. „Vagy csak érezlek / behunyt szemmel, átlehelni a telkemen, / mint a legtitkosabb, legédesebb / hangulatot, mely egyedül köt / a földhöz, drága nyomorúságomhoz.”

Házasságkötés Márton Áron áldásával a Szent Mihály-templomban 1937-ben

Erdélyhez fűződő bensőséges, lelki kapcsolatát feltáró, megrázó erejű, régen várt költeménye, a Psalmus Hungaricus (Magyar zsoltár) megalkotásához fontos állomás volt 1930-ban megvalósult kalotaszegi kirándulása.

1933-ban, Kós Károly születésének félszázadik évfordulóján az Erdélyi Helikon folyóirat emlékszámmal tisztelgett felelős szerkesztőjének munkássága előtt. Dsida Jenő Az elveszett ló címet kapott humoros írásában elevenített fel három évvel korábbi történetet „a krónikás hűségével: Kós Károly nagyobb dicsőségére”. A történet a költő meghívásával kezdődött. „Vasárnap gyere ki hozzám Sztánára! [...] Mert onnan átmehetsz Körösfőre, ahol vasárnap új kenyérrel oszt úrvacsorát a pap. Ünnepi díszben a falu, férfiak, asszonynépek kalotaszegi gúnyában. Olyant, tudom, nem láttál még...”

A látogatás leírása alapján az ott töltött idő hihetőleg Dsida Jenő legkedvesebb emlékei közé tartozott. „Eddig sehol sem érzett, jó szívbéli melegség vett körül. Ez az érzésem nem is múlott el egész napon át, melyet Körösfőn töltöttem.” Az Erdély nevét „leírni kerülő” költő írásában számtalan jelét adta mély, lélekből fakadó kötődésének. „Valamennyien ünneplőben: a legszebb magyar típus, a legszebb magyar népviseletben. A színek tobzódása, versengő virítása és tökéletes harmóniája több volt, mint piktúra: zene volt. […] Ezért az arisztokratikus, nagyszerű népért érdemes élni és dolgozni. Kalotaszeg a magyar nép esze és szíve.” Ezekből a törékeny gondolat­foszlányokból szerkesztett sajkán közelebb kerülhetünk a költő nemzettudatát elementáris erővel kifejező Psalmus Hungaricus forrásvidékéhez.

Dsida Jenő költői életművének egyik legfontosabb versében – Makkai Sándor református püspök etikai-messianisztikus erdélyiségelméletének logikáján építkezve – az összmagyarságot, az egyetemes magyar nemzetet választotta központi témájául. Erre verse kezdősoraiban utalt: „Vagy félezernyi dalt megírtam s e szót: magyar, / még le nem írtam.”

Prózai alkotásaiban – mint az említett kalotaszegi kirándulást megörökítő írásában – többször használta a hovatartozás kifejezését: „Kalotaszeg a magyar nép esze és szíve.” Megállapításnak szánt mondatát lelki önvallomás követte: „Magyarvoltom tudata kellemes büszkeséggel áradt el bennem.”

Ahogy jeleztem, a legváratlanabb helyzetekben adott kifejezést magyarságának, erdélyiségének. Ahogyan a Vallomások prózasorozatában. A Főtéri galambok címet kapott írásában a Szentlélek ábrázolására is alkalmasnak találtatott madarak bevonásával érzékeltette a Kolozsvár főterén kőbe dermedt imaként az égnek feszülő gótikus templom ősi kötelékeket idéző varázsát. „Az öreg Szent Mihály-templom megbarnult kövei még mélyebben festik alá ezt a szelíd, múltból ittmaradt, patriarkális hangulatot.” A Szobámban lila árnyékok rezegnek… címen felidézte a gyermekként, szüleivel eltöltött régi karácsonyok hangulatát, lepergette képi és illatemlékeinek lelki filmjét. A múltidézés után szembesült a „kietlen” valóság érzékelésével, melyet – Dickens Karácsonyi énekére utalva – követett az ismeretlen jövő firtatása. „Mit hoztok nekem, enyéimnek, mit hoztok népemnek [kiemelés tőlem S. P.] jövő karácsonyok?”

Verseit olvasva kitűnik, hogy a Psalmus Hungaricus nemzettudat-vallomásának megszületése előtt sem titkolta hovatartozását. Az Égi mezőkön címen kiadott vers- és prózaválogatást tartalmazó gyűjteményes kötetben hagyatékából tették közzé a Fiúk, ha hallanátok! címen Szatmáron, 1926-ban jegyzett költeményét. A vers egyes soraiban benne lüktet a trianoni döntés tragédiaélménye: „Elmondják, hogy itt / búsak a magyar lányok / és jaj, mindegyik árva / és köd borult körös-körül / a Hargitára. ”

A vers folytatása a megmaradás, a tovább élés lehetőségét sugallta: „nemesebb a kőris / és szebb itt minden / mindörökké, / – ha temető is.”

Bármilyen rosszak a körülmények, tervezhetetlen a holnap, a szülőföldön még a kilátástalanság is elviselhetőbb: „Terveket temetek, / elhagyok / mindennap százat, / de mégis, mégis: / szívem se lázad: / itthon vagyok.”
A sajnálkozás hangján szólítja meg az elmenekülőket, az áttelepülőket: „Ti messze ácsorogtok, / hol a siket / Duna siet / S ívlámpafénynél / Idegenül nézitek / A nagy vizet.”

A vers lezáró, összefoglaló szakaszában – hasonlóan a Psalmus Hungaricus összmagyarság megszólításához – Erdély folyóvizeit sorolta fel: „s úgy tud sírni / és fogni és hívni / a Szamos, a Körös, / a Maros, az Olt!...”

„Minden nyelv az emberi szellem tükre”

Dsida Jenő 13 éves gyermek volt még, amikor a jogilag megerősített erdélyi impériumváltozás bekövetkezett. Nemcsak lelki, tudati koraérettségére jellemző módon, 19 éves kamasz korában teljes átéléssel maga elé idézte a félmúltat, a visszahozhatatlant, a feledésre ítélt tegnapot. „Csöndes este van, / csak néha mesél / öreg világról, / vén legendákról / az ablakomba hajló / sok-sok levél.”

A múltat nyomatékosító jelzők – öreg, vén – tudatosítják, hogy lezárt korszakról, befejezett történetről van szó. Csupán utalásszerűen, néhány hangulatfestő jelző – átokverte testvérei, bús magyar lányok, szomorúbb fűzfa – használatával panaszáradatnál hatásosabban érzékeltette a tényeket, a valóságot. 

Dsida Jenő gyenge fizikuma ellenére acélos belső erővel vallotta, hogy bármi történjék is, a legszilárdabb hittel és legszilárdabb talajon áll, mely a folytatás, a tovább építkezés lehetőségének megkérdőjelezhetetlen záloga: „itthon vagyok.” 

Ezek után már nem csodálkoznivaló, hanem természetesnek mondható idézett írásában kifejezett beilleszkedése a kalotaszegiek társaságába. Ugyanígy ennek tekinthető az a hirtelen jött, önmagát is megdöbbentett, de jóleső felismerése, hogy megtalálta „Kós Károly egyéniségének kulcsát és kezemben van sajátos művészetének titka”. Kettőjük látszólag elválasztó külső és belső tulajdonságai ellenére megvolt az az eredő, az a pont, melyből kiindulva ugyanazon lelkülettel közelíthették meg népük és szülőföldjük nagy sorskérdéseit: Erdélyhez való ragaszkodó szeretetük és a transzilvanizmus eszmeiségén nyugvó látásmódjuk. Hirtelen fordulattal visszakanyarodva a Psalmus Hungaricus erre utaló sorához. „Idegen-vérű és beszédű / kenyeres jópajtásaim, / kikkel együtt bolyongtam az emberség ligetét, / kiket szerettem / s kik szerették lágy szívem / nyitott és éneklő sebét”.

Az emblematikus vers ünnepélyességét növelő, minduntalan ismétlődő, bibliai idézetnek tűnő refrénje – „Epévé változzék a víz, mit lenyelek, / ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget / üssenek át, / mikor nem téged emleget! / Hunyjon ki két szemem világa, / mikor nem rád tekint, / népem, te szent, te kárhozott, te drága” – harangzúgás erejű szépirodalmi megoldás. A Szent Szövetségek ihlette sorok folytatása egyértelműsítette, hogy az egyetemleges katolicizmusnak nem csak a költő által is felerősített, nyomatékosított, jellegzetes dicshimnuszainak egyikét hallhatjuk, olvashatjuk. Ugyanis így kiáltott fel Dsida Jenő: „Zúgjon fel hát a magyar zsoltár”. 

Magyarságtudata kifejezésével levelezésében is találkozhatunk. 
Témánk szempontjából idéznünk kell azokból a – munkásságának egésze miatt is fontos – írásbeli diskurzusaiból, melyeket az abafáji kastélyból, a kis báró Huszár fiúk – József és Károly – házitanítójaként fogalmazott meg. Kedvére elmélyülhetett gondolataiban hiszen – szavai szerint – „itt, a feneketlen butaság fertőjében” senki sem zavarta meg. Debreczeni László műtörténésznek, Kós Ká­roly követőjének 1929. január 8-án keltezett levelében beismerte: „A vasárnapok is szürkék, borongósak, olyanok, mint szegény Erdélyországunk rossz napjai. De én voltam, aki megfutamodtam onnan a harctól, zajból és ajjasságokból [sic] és lehet, hogy most gyávaságom büntetése ez!” Teljes életműve megítélését befolyásoló, vallomásszerűen becses mondatai közül kiemelendő a „én nem tudtam társulni soha semmiféle »oldallal«, »iránnyal« és az kínzó és szomorú” – formában kifejezett gondolata magyarázhatja konfliktushelyzetekben szülőföldjéhez való magatartását, hozzáállását, viszonyulását. Mailáth Gusztáv Károly megyéspüspöknek 1929. február 4-én írt levelében ez áll: „úgy érzem, hogy nekem megadta az Isten e nagy kegyelmet, hogy – talán – én legyek az, aki az első ízig-vérig modern, s szívem teljes melegével keresztény művész leszek, magyar nyelven”. Az ehhez hasonlatos gondolattöredékekben testet öltő kötődései vezették tovább a hazaszeretet Psalmus Hungaricus címen kifejezett vallomásos himnuszáig.

A költő családja körében (jobbról a második a felső sorban)

Az Égi mezőkön. Vallomások versben és prózában kötetében közölték Dsida Jenő leveleit menyasszonyához, későbbi feleségéhez, Imbery Melindához. A Kolozsvárról, 1936. január 30-án, csütörtök délelőtti keltezésű hosszabb levelében beszámol „Mukikájának” a Désen tartott előadásáról. Egy Ady-verseket – „rosszul” – szavaló református pap és egy furulyakísérettel magyar nótákat – „hamisan” – éneklő diák után következett előadása, háromnegyed órás beszéde. Figyeljünk fel témájára, illetve tartalmára: „Erdély irodalmának és népének jövőjéről, a magyar géniusz tragédiájáról beszéltem. Olyan tapsvihar volt, hogy no!” – összegezte az ilyeténképpen talányosra és nagyon szűkszavúra méretezett beszámolóját. Az előadás (A magyar géniusz tragédiája) és a vers (Psalmus Hungaricus) keletkezésének időpontját tekintve, talán nem elhamarkodott az a felvetés, hogy a téma egy ideje már érlelődhetett lelkében. A Désen megtapasztalt, s bizonyára jóleső érdeklődés indíthatta meg azt a még szükséges lelki folyamatot, adhatta meg azt a lökést, mely pontosan kellett még ahhoz, hogy az egészséges kagyló szervezetébe kerülő idegen anyag átalakulásának mintájára tiszta lelkisége versgyöngyszem formájában távolítsa el az őt körülvevő történelmi-politikai történések gerjesztette tudatzavart.

Meg kell emlékeznünk a nyelvművelő Dsida Jenőről is. 1936-ban a Keleti Újságban a magyar nyelv ápolásáért Anyanyelvünkért címen rovatot indított. A korábban már említett Vallomások prózasorozatában megjelent Az igazi keresztrejtvény címen egy olyan írása, mely nyelvművelő rovata előzményének tekinthető. Megismertetett csillapíthatatlan, szellemi kábítószerfogyasztássá növekedett szenvedélyével, a „szavak ópiumá”-val.  A nagy európai nyelvek előtt elismerő főhajtással tisztelgett, de anyanyelve mással össze nem hasonlítható módon hatott rá, mely egyszerre „mindennapi búzakenyér” és „tiszta levegő”. Mindezek a mindennapokban is átélhető földöntúliság magasságába emelték, amiket életszükségletként kellett magához vennie, mint a transzcendenst kereső hívő embernek Jézus Krisztus testét és vérét. Boldogan érzékelte, hogy környezetében mindennek magyar elnevezése van, szeretett kutyája „csak magyar szót ért”, gondolatait is anyanyelve segítségével „szorítja tömör törvényeivel szabályozott partok közé”.

Az Anyanyelvünkért rovatban jobbító szándékú írásaival megfogalmazott céljuk szerint „magyarságunk egyetlen erős várának, a magyar közönség kapuján” szeretett volna nemcsak zörögni, hanem bebocsátást is nyerni. Ahogyan egyik írásának címében olvashatjuk, különösen a „transsylvan magyar szókincset fenyegető veszedelmeket” szerette volna elhárítani. Tragikomikus jelenség, hogy ezt éppen írása címének megfogalmazásakor nem tehette meg, hiszen abban az időben tilos volt a magyar helységnevek alkalmazása, így az Erdély kifejezést sem lehetett magyar nyelvformájában használni. Dsida Jenő nyelvművelő – Örkény István után szabadon – egyperces írásaiban verseihez hasonló gyöngyszemeket adott saját időszakának, és hagyott egyúttal az utókorra. Ezekben megnyilvánuló önazonosságtudata önmagában nem abban rejlett, hogy a magyar nyelvről tartott előadásokat. Itt sem a külcsín volt a fontos, hanem a belbecs.

Mint a Magyar szóban magyar múlt, mely himnikus, vallomásos mondatok gyűjteménye. Az anyanyelvet olyan temetőhöz hasonlította, „amelynek halottai életre kelthetők”. Képzeljünk el a kolozsvári Házsongárdi temetőhöz hasonlóan ünnepélyes sírkertet, ahol nem nemzeti nagyjaink, hanem hozzájuk hasonlóan történelmünk tanúságtevői, régi, ódon szavaink várnák feltámadást hirdető Jézusukat, esetükben újbóli használatukat. A Káté az anyanyelvről címen megfogalmazott írása egyenesen Dsida Jenő magyarságtudatának himnusza. „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható.” Ha felfogását a magyar nemzet minden tagja a magáénak vallaná, mondata lehetne – írása címét parafrazálva – az egy mondatba sűrített hungarológiai tanító írás, Káté a magyarságról.

Dsida Jenő magyarságtudata nem volt kirekesztő, szeretve becsült magyar nyelvét nem helyezte soha másik nyelv elé. Azt vallotta, hogy „minden nyelv az emberi szellem tükre és remekműve. Mindegyiket bámulom.” Az édesanya hasonlatával példálózott, akiről felesleges azt hajtogatni, hogy a legszebb minden asszonyok között, mert nincs kivel összehasonlítani, hiszen édesanya csak egy van. Gondolatmenetét követve, hasonlóképpen kellene gondolkodnunk magyar nyelvünk szépségéről is. Felesleges azt mondogatni, hogy a legszebb minden nyelv között, hiszen anyanyelv csak egy lehet.

 
Emléktábla a Fürdő utca 28. szám alatt

EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Bukarestben és az erdélyi megyékben ...
Felmentette első fokon a bukaresti ...
Koronavírusos beteg Medgyesen – ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ